4.

Egy, kettő, három! Bal, bal! Egy, kettő, három! Kiváló dolog a járás! Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Kopp, kepp, kopp, bal pitvar, jobb kamra, jobb pitvar, bal kamra. Egy, kettő, három! Bal, bal!

Clarence könnyed, széles léptekkel halad az utcán. Nézi az óráját. Most, ahogy megegyeztek, az egyetemre megy. Rövid időre, csak Levy előadására. Azután haza, Elzához. Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Micsoda változatossága az illatoknak, árnyalatoknak, formáknak! A megújult agy mohón issza be a környező világot. A forró vér lüktet az artériákban, szétszalad az erek labirintusában, majd újból visszatér saját köreibe. Kopp, kopp, kopp… Kis kör, nagy kör, jobb pitvar, bal kamra, bal pitvar, jobb kamra, kopp, kopp, kopp… Belégzés, szünet, kilégzés, szünet.

Stop! Clarence megdöbben. Zöld levélzettel a háttérben bíborszínű szirmok, amelyek soha nem érzett aromát árasztanak. Térdre ereszkedik, és mint egy állat, megszaglássza a bokrot.

A szembejövő lány arcán gúny és akaratlan elragadtatás. Nagyon szép ez a virágok előtt térdeplő ember.

– Ön elvesztett valamit? – kérdezi mosolyogva.

– Nem, csak egyszerűen emlékezetembe akarom vésni ezt az illatot. Ön nem tudja, hogy hívják ezeket a… – Teringettét! Elfelejtette a nevét. – Ezeket… a növényeket? – Virágokat – javítja ki a lány. – Egyszerű vörös rózsák. Valóban még soha nem látott ilyet?

– Nem, még nem láttam. Köszönöm. Most már megjegyzem: vörös rózsák. Lábra áll, és óvatosan megsimogatva a szirmokat, továbbmegy.

Egy, kettő, három! Bal, bal!

A lány csodálkozva néz a nyomába. Különc, milyen kár. Ami azt illeti, leheteti volna kicsit szívélyesebb.

"Rózsa, vörös rózsa" – ismételgeti útközben.

Clarence kitárja az előadóterem ajtaját. Ma gyakorlatot tartanak itt. A szigorú mopszlihoz hasonló Levy az egyenletekkel teleírt tábla előtt áll. Megfordul, és a krétát tartó kezével int Clarence-nek. Minden tekintet Clarence felé fordul. Az ajtóban diákok tolonganak. Természetesen nem Levy kedvéért jöttek ide. A nap hőse: Clarence, a halhatatlanok kasztjának képviselője.

– Kérem, bocsássanak meg a késésért – mondja, miközben leül a helyére. – Kérem, folytassa.

Gyors pillantással felméri a táblát. Úgy, úgy. Úgy tűnik, az öreg a Langren-tétel bizonyításához fogott hozzá. Érdekes.

Levy átmegy a második táblához.

Clarence nem veszi észre a reá irányuló tekinteteket. Valamit kiszámol fejben. Feszült ebben a percben, mint a versenyló a start előtt.

"Megvan! Különben várjunk, nem szabad elsietni, még egyszer ellenőrizni kell. Így, kiváló!"

– Elég! Levy értetlenül fordul meg.

– Mondott valamit, Clarence?

Clarence ajkán vakító, kíméletlen mosoly.

– Azt mondtam: elég. A második tagban: ki nem fejtett határozatlanság van. Parciális differenciálokban megoldva, az ön egyenlete azonossággá alakul át.

Odamegy a táblához, hanyagul letöröl mindent, amit Levy írt föl, felír néhány sort, és széles mozdulattal aláhúzza az eredményt.

Levy arca a sütőből későn kivett sült almára kezd hasonlítani. Néhány percig a táblát nézi.

– Köszönöm, Clarence… Meggondolom, hogy mit lehet itt csinálni. Clarence beviszi a megsemmisítő ütést. Feszült csönd az előadóteremben.

– A legjobb, amit tehet, hogy nem fog olyan munkába, ami meghaladja az erejét. Knock out.

…Ismét az utcán megy. Egy, kettő, három. Bal, bal. Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. A legyőzött, nyögő ellenség szétmázolja a vért az arcán. Sült alma, amit későn vettek ki a sütőből. Az erejébe vetett bizonyosság, a győzelem öröme nem kevésbé kell a tudósnak, mint a bokszolónak a szorítóban.

Egy, kettő, három! Belégzés, szünet, kilégzés, szünet. Egy, kettő, három! Bal, bal!