NEMEVŐK
A hagyományok szerint ezen a napon az Öregnél gyűltünk össze. Évfordulót ünnepeltünk: negyven évvel ezelőtt írtuk alá az első utunkra vonatkozó papírokat... A Nagy Asztronautával azóta baráti kötelékek fűztek össze bennünket.
Most nemcsak első utunk évfordulóját, hanem egyben a harminc évvel ezelőtti első győzelmünket is ünnepeltük. Ilyenkor nemcsak az emlékeinknek adtuk át magunkat, hanem elbíráltuk terveinket is. Persze – igaz, ami igaz – minden évben egyre több időt töltöttünk a múltban elmerülve, a terveket pedig, hm...
Éppen az időparadoxonról vitatkoztunk és eljutottunk odáig, hogy már kifogytunk az érvekből, de még senkit sem sikerült meggyőznünk – tehát a holtpontra... Ekkor kért szót a Konstruktőr.
– A matematikusok állítása szerint az Idő fordított irányban halad – mondotta. – Ez körülbelül olyan értékű megállapítás, mint amikor mi, űrhajósok azt mondjuk: vannak "nemevők"...
Az Öreg szemei megvillantak, ajka gúnyos mosolyra húzódott szét:
– Tévedsz! – mondta, és teletöltötte a poharakat. – Én láttam a "nemevőket"... sőt, maga az elnevezés is tőlem származik! Elmondom nektek, hogyan történt...
– Harminc évvel ezelőtt még özönvíz előtti annihilációs hajtóművekkel repültünk. Egyik utunk során hét fényévnyire a Földtől kiderült, hogy a fotongyorsítón sürgős javítást kell végezni. Éppen egy jókora sugárzási zónán haladtunk át, így aztán gondolni sem lehetett arra, hogy valaki kimenjen. A javítást csak egy sűrű légkörrel rendelkező bolygón lehetett elvégezni.
Szerencsére rábukkantunk egy olyan, elég közeli csillagra, amelynek két bolygója volt. És micsoda véletlen: az egyik bolygó atmoszférájának színképében az oxigén vonalát is felfedeztük!
Most már nemcsak a sérülés kijavításának szüksége hajtott bennünket, hanem az a kutatószenvedély is, amely annyira jellemzi a tudósokat, ha valahol a kozmoszban a szerves élet létrejöttéhez alkalmas körülményeket találnak. Valamennyien ismeritek a mi jó öreg űrhajóinkat. Ami azt illeti, nem túl nagy az utasterük és nem is túlságosan összkomfortosak. Személyzetük létszáma is nevetségesen kicsi, mindezek ellenére nélkülözhetetlenek a világűr felderítésében.
Nos, legénységünk tehát mindössze három főből állt: a Doktor, a Geológus és én. Egyben a parancsnok, a navigátor és a fedélzeti technikus feladatát is betöltöttük. A legénység negyedik tagja Ruszlán volt, az én öreg spánielem, hű társam.
Nehezen tudtuk visszafojtani türelmetlenségünket, amikor a képernyőn feltűntek a felhők, amelyek még elrejtették előlünk a titokzatos bolygó felszínét.
Néhány dolgot már tudtunk róla. Tömege csaknem azonos volt a Földével, keringési- és tengelyforgási ideje megegyezett, ezért napja felé mindig csak egyik oldalát fordította. Ugyanúgy, mint a mi Holdunk a Föld felé... A légkör összetétele új meglepetés volt számunkra: 70 % nitrogént, 20 % oxigént és 10 % argont tartalmazott! Ez az összetétel feleslegessé tette számunkra a szkafander viselését.
Mindenki hipotéziseket gyártott és kifejtette, szerinte hogyan nézhet ki menedékhelyünk és milyenek lehetnek tulajdonságai?
Álmaink hamarosan szertefoszlottak.
Háromszor repültük körül kis magasságban, de semmi jelét nem tapasztaltuk élő szervezetek jelenlétének. Az állandóan megvilágított oldalon forró kősivatag, a másik oldalon fagyos, egybefüggő jégvilág volt... A két övezet határán lehetett csak valamiféle növényzetet feltételezni, így azután nem csoda, miért nem tudtuk megmagyarázni: hogyan tudott keletkezni, sőt megmaradni a légkörben az oxigén?
Végül is kiválasztottuk a leszállás helyét, valahol a nagyon keskeny "mérsékelt övezetben".
A fotongyorsító sérülése jelentéktelennek bizonyult. Úgy számítottuk, hogy néhány nap múlva – földi időszámítás szerint – tovább folytathatjuk utunkat a még elég távoli cél felé. Mellesleg a javítómunkával párhuzamosan a bolygót is tanulmányoztuk. Talaja főleg bazaltból és mangánoxidból állt. Ez utóbbi félig már magyarázat is volt az oxigén keletkezésére.
De sem nagyszámú kísérleteink, amelyek a légkört analizálták a legapróbb részletekig, sem a forró és hideg vízből vett próbák – ilyen forrásokkal tele volt a bolygó –, sem a talaj különböző részleteiből vett próbák nem igazolták azt a feltevésünket, hogy a bolygón van élet. Sőt, a lehető legprimitívebb életformával sem találkoztunk! A bolygó reménytelenül üres, halott volt!
Már minden készen állt a startra, amikor olyan esemény történt, ami teljesen megváltoztatta terveinket és addigi elképzeléseinket. Éppen a start téren sütkéreztünk, amikor meghallottam Ruszlán dühös ugatását. Ruszlán nyugodt kutya volt, tehát valami olyat tapasztalhatott, ami rendkívül felizgatta!?
A látvány engem is annyira meglepett, hogy akaratlanul felkiáltottam...
A mellettünk csörgedező patak folyásával megegyező irányban, vagy ötvenméternyire az űrhajótól, különös sereg vonult. Először úgy tűnt, mintha pingvinek lennének. Ugyanaz a rendíthetetlen nyugalom, ugyanaz a merev testtartás, bicegő járás, mintha a mi kis kedves antarktiszi lakóinkat láttam volna, persze valamivel nagyobb kiadásban. De ez csak az első benyomás volt. Közelebbről szemlélve már nem igen lehetett ezeket a különös élőlényeket bármihez is hasonlítani! Még talán leginkább a kenguruhoz... Erős hátsó mancsukon jártak, testük oldalán apró nyúlványok voltak, kicsi fejükön két szem pislogott. De a legcsodálatosabb szinte teljesen átlátszó bőrük volt, amely alatt láthattuk élénkzöld színben játszó egész érrendszerüket.
Amikor észrevettek bennünket, a menet megtorpant. Ruszlán hangos ugatással körberohangászta az ismeretleneket, akiket ez szemmel láthatóan egyáltalán nem izgatott fel. Kis idő múlva nagy, kék szemeikkel alaposan megnéztek bennünket, azután – mint egy jól összeszokott csapat – hátraarcot csináltak és elindultak egy másik, szintén közelünkben folydogáló patak felé... Szemmel láthatólag nem mutattak valami nagy érdeklődést irántunk. A patak partján megálltak, ormányhoz hasonló szervüket a vízbe dugták és ezután vagy fél óra hosszáig mozdulatlanul kushadtak ott.
Mindez teljesen ellentmondott azokkal a feltevésekkel, amelyekkel erre a bolygóra érkeztünk. Hiszen nem valószínű, hogy ezek az élőlények az egyetlen lakói a bolygónak. Ennek az is ellentmond, hogy a bolygó szerve táplálékban rendkívül szegény! Márpedig minden élő szervezet, amit én valaha is láttam a kozmoszban, valamilyen biológiai komplexum tartozéka volt, hiszen csakis ez biztosíthatta számára az élettevékenység valamennyi feltételét...
Az efféle szimbiózison kívül semmilyen más életformát nem tartottam lehetségesnek! És most -– csaknem elszalasztottuk egy ilyen egészen különlegesnek ígérkező életforma megismerését...
Én voltam az expedíció vezetője, így nemcsak a repülésért voltam felelős, de a tudományos tájékoztatás hitelességéért is. Elrepülésünkre abban a helyzetben gondolni sem lehetett. A start el fog húzódni addig, amíg ezt a problémát teljes egészében meg nem oldjuk!
A különös lények, miután szomjúságukat enyhítették, nagy körbe csoportosultak a patakparton. És ami ezután történt, azt egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Szép sorjában mindegyikük becammogott a kör közepére, és ott toporogva a fején levő színtelen taréjféle szerv a legcsodálatosabb színekben villódzott... A többiek ezalatt csendben figyelték középen levő társukat, amíg rájuk nem került sor.
Végül – kimerítve ezt a komoly programot, amely számukra talán szórakozás lehetett – elindultak visszafelé. Követtük őket.
Nem akarlak benneteket minden kísérletünk leírásával fárasztani. Két hónapig tartott, mire kialakult valamiféle elképzelésünk e lények életéről. A bolygó megvilágított részén éltek. Nehéz elmondani, mivel töltötték életüket. Egyszerűen nem csináltak semmit... Körülbelül kétszáz órán keresztül feküdtek a perzselő napon, azután – elmentek inni. A patak partján azután mindig ugyanaz a jelenet játszódott le, amit először láttunk. Érdekes módon, "bimbózással" szaporodtak. Az utód világra jötte után az anyaszervezet elpusztult... Mivel ezen a bolygón csak így lehetett elpusztulni, illetve megszületni – a népesség állandó volt!
De leginkább az lepett meg bennünket, hogy nem ettek!? Ezért is neveztem el őket "nemevőknek"... Megvizsgáltunk néhány elpusztult nemevőt. Nem találtunk bennük emésztőszervet! De hát akkor – hol zajlik le az anyagcsere! Egyáltalán van-e anyagcseréjük? Vagy csak vízből élnek?
A Doktor később néhány élő példányon végzett vizsgálatokat. Elégedetlenül ugyan, de megadással tűrték, hogy vért vegyen tőlük. A gázpróbát is sikerült elvégeznie. Egyszerűen lusták volta ellenállni...
Lassan kezdtük elveszteni türelmünket. A navigációs számítások szerint úti célunk nemsokára kedvezőtlen állásba fordul. Üzemanyagunk sem volt túlzottan sok, hiszen a lassítás és az újbóli felgyorsulás nem volt utunkba beleszámítva.
De eljött a várva várt nap, amikor a Doktor elmondhatta munkája eredményét nekünk... Kitűnt, hogy a "nemevők" tulajdonképpen nem tekinthetők egyetlen szervezetnek! Vérükben olyan baktériumok találhatók, amelyek a nap által kisugárzott fényt használják fel, abból szénsavat készítenek. A tápanyag szintézisét azután a légkör nitrogénjéből, szénből, vízpárából tulajdonképpen ez a szénsav végzi! A végeredmény egy igen erősen koncentrált tápanyag. A fotoszintézis folyamatát megkönnyíti a lények átlátszó bőre. A baktériumok szaporodása a nemevők érrendszerében csak enyhén lúgos közegben következhet be. Túlságos elszaporodásukat viszont egy elem: a vas akadályozza meg! A tápanyag koncentrációt hormonok szabályozzák...
Tehát az a furcsa igazság derült ki, hogy egyetlenegy élőlény sem kapott annyit a természettől, mint a "nemevők"... Nem kellett küszködniük a táplálékszerzés szükségével, nem tudták, mi a létért való harc... nem fenyegette őket túlnépesedés, és sohasem voltak betegek. A természet mindent megadott nekik, hogy biztosítsa ezt a szokatlanul magas intellektuális fejlődést. Mindezzel együtt – és mindezek ellenére -jóformán semmiben sem különböztek a kutyámtól...
Semmiféle társadalmi kapcsolat nem volt köztük. Mindegyikük csak magának élt, nem lépett érintkezésbe társaival, leszámítva azt az esztelen színjátékot a taréjukkal.
Őszintén szólva már kezdtem undort érezni velük szemben, és minden sajnálkozás nélkül hagytam ott ezt a szörnyű helyet.
– És azóta nem jártak ott? – kérdeztem.
– De igen. Tíz évvel később. Véletlenül. És amit akkor láttam, az jobban elképesztett, mint annak idején! Képzeljék el: második látogatásomkor már felfedeztem náluk a társadalmi együttélés csíráit, sőt – primitív formában ugyan – már a társadalmi termelést is!
– Mi ösztönözhette őket erre? – kérdezte hitetlenkedve a Konstruktőr.
– A bolhák!...
Üvegcsörömpölés hallatszott. A Konstruktőr dühösen nézte az ingén szétterülő vöröses foltot.
– Ez nagyon kellemetlenül érintett – szólalt meg, az üvegszilánkokat szedegetve. – Ez az ön kedvenc pohara volt a Holdról... de – a vicc nagyon komolytalan volt.
– Pedig nem tréfáltam! – hangoztatta kissé élesen az Öreg. – Ez így volt valójában is, ahogy elmondtam! Első leszállásunkkor annyira biztosak voltunk benne, hogy nincs semmiféle élet a bolygón, hogy nem végeztük el a szokásos teljes fertőtlenítést, így történhetett meg azután, hogy Ruszlán néhány bolhája áttelepült a "nemevőkre" és szépen elszaporodtak rajtuk... Különben már említettem, hogy a "nemevőknek" csak testük első felén volt néhány apró nyúlványuk. Ha nem vakarták volna egymás hátát – vagyis nem egyesítették volna erejüket a bolhák ellen – egyszerűen megőrültek volna az állandó viszketéstől...
– Nem tudom, melyikük lehetett, aki felfedezte, hogy a mangánhiperoxid jó szer a bolhák ellen. De nem is ez az érdekes. A végeredmény a lényeg: már gyáraik vannak, amelyekben ezt a port termelik! Sőt: sikerült nekik olyan egyszerű malmokat is szerkeszteni, amelyekben megőrlik...
Sokáig hallgattunk. Végül ismét a Konstruktőr szólalt meg.
– Sajnos mennem kell. Holnap reggel startol a Huszadik Belső Galaktika Expedíció. Meghívóm van az ünnepi búcsúztatásra. De hiszen, úgy tudom, ti is ott lesztek.
Együtt mentünk el.
– Jaj, ezek a kozmikus anekdoták! – sóhajtott fel, amikor beléptünk a liftbe.
Ecser János fordítása