1.

– Nem tetszik a veséje – mondta Kreps.

Le Rois a képernyőre pillantott.

– Olyan, mint minden vese. Volt rosszabb. Mellesleg úgy tűnik, regenerált. Mit csináltak vele a múltkor?

– Mindjárt ellenőrzöm. – Kreps az automata klaviatúráján bepötyögte a kódot. Le Rois eldobta magát a fotelben, és valamit dörmögött a fogain keresztül.

– Mit mondott? – kérdezett vissza Kreps. – Hat óra. Ideje megszüntetni a narkózist. – Mit fogunk csinálni a vesével?

– Megkapta az információt?

– Megkaptam. Itt van. A vesemedence teljes helyreállítása.

– Adja ide.

Kreps ismerte a főnöke modorát, aki nem szokott sietni a válasszal, ezért türelmesen várt.

Le Rois félrerakta a felvételt, és elégedetlenül összeráncolta a homlokát. – Regenerálni kell. Egyúttal állítsa össze a genetikai javítás programját. – Azt gondolja, hogy…

– Feltétlenül. Különben ötven év alatt nem került volna ilyen állapotba.

Kreps leült a lyukasztó elé. Le Rois hallgatott, ceruzájával az asztal sarkán kopogott. – A kádban a hőmérséklet háromtized fokkal megemelkedett – mondta a nővér.

– Adjon erős hűtést… – mondta akadozva Le Rois. – Várjon egy kicsit… Mi van a programjával, Kreps?

– Az ellenőrző változat a gépben van. Az egyezés kilencvenhárom százalékos.

– Jól van, kockáztassuk meg. Mélyhűtés húsz percig. Megértett? Húsz percig mélyhűtés. A gradiens: fél fok percenként.

– Megértettem – válaszolta a nővér.

– Nem szeretek az öröklődéssel vesződni – mondta Le Rois. – Soha nem tudhatjuk, mivel végződik az egész.

Kreps a főnökéhez fordult.

– Szerintem egyáltalán mindez förtelmes. Különösen az emlékezet invertálása. Soha nem egyeznék bele.

– Önnek nem is ajánlja fel senki.

– Na még csak az hiányzik! Létrehozta a halhatatlanok kasztját, és úgy táncol, ahogy ők fütyülnek.

Le Rois fáradtan lehunyta a szemét.

– Maga rejtély számomra, Kreps. Időnként egyszerűen félek magától. – Mi van bennem olyan félelmetes?

– A korlátoltsága.

– Köszönöm szépen…

– Mínusz hat – mondta a nővér.

– Elég. Kapcsoljon át a regenerációra.

Lila fényfoltok villantak fel a műtő plafonján.

– A visszacsatolást a program ellenőrző változatának mátrixmemóriájára kapcsolja. – Jó – válaszolt Kreps.

– Öröklött hajlam – morogta Le Rois. – Nem szeretek ilyen dolgokkal vesződni.

– Én sem – mondta Kreps. – Egyáltalán ez az egész nincs ínyemre. Kinek kell ez? – Mondja, Kreps, ismer olyan kifejezést, hogy a létért való küzdelem?

– Ismerek. Tanultam gyermekkoromban.

– Az egyáltalán nem az, amire én gondoltam – vágott közbe Le Rois. – Én a homo sapiensnek nevezett egész biológiai faj létért való küzdelméről beszélek.

– És ehhez kell évszázados szörnyeket helyreállítani? – Azért mennyire nehéz felfogású, Kreps! Hány éves? – Harminc.

– És hány éve dolgozik fiziológusként? – Öt.

– És addig?

Kreps megvonta a vállát. – Éppúgy tudja, mint én. – Tanult?

– Tanultam.

– Tehát, huszonöt év: füstbe ment. De hiszen ahhoz, hogy valaki legyen magából, matematikussá, kibernetikussá, biokémikussá, biofizikussá kell válnia, röviden, el kell végeznie még négy egyetemet. Számítsa ki, hány éves lesz akkor. És mennyi időre van szükség annak elsajátításához, amit szerényen tapasztalatnak hívnak, ami lényegében az élet által ellenőrzött valódi tudományos gondolkodás képessége?

Kreps arcát vörös foltok borították el. – Tehát úgy gondolja…

– Semmit nem gondolok. Mint asszisztens teljesen megfelel nekem, de egy asszisztens önmagában semmit sem ér. A tudományban irányítókra van szükség, végrehajtókat mindig találunk. A helyzet pedig bonyolódik. Minél tovább, annál több probléma lesz, égető problémák, amelyek nem tűrnek halasztást, problémák, amelyektől talán az emberi faj léte függ. Az élet pedig nem vár. Mindig siettet: dolgozz, dolgozz, a következő évben dolgozz többet, intenzívebben, produktívabban, különben tespedés, különben degradáció, a degradáció pedig a halál.

– Fél, hogy elveszíti a versenyt? – kérdezte Kreps. Gúnyos mosoly jelent meg Le Rois vékony ajkán.

– Csak nem gondolja, Kreps, hogy izgat engem, melyik társadalmi rendszer győzedelmeskedik a világban? Tudom az értékemet. Bármelyikük megfizeti, akinél hajlandó vagyok dolgozni.

– Zsoldos tudós?

– Miért ne? És mint minden becsületes zsoldos, hűséges vagyok azokhoz a zászlókhoz, amelyek alatt harcolok.

– Akkor beszéljen csak Donorrag sorsáról, ne pedig az egész emberiségről. Hiszen tudja, hogy Donorrag határain túl a módszerének nincsenek követői. És egyúttal ismerje el, hogy…

– Elég, Kreps! Nem akarom hallani az unalomig ismételt szentenciákat. Inkább mondja meg, miért van az, hogy amikor helyreállítjuk az ember szívizmát, regeneráljuk a máját, megfiatalítjuk a szervezetét, mindenki lelkesedik: ez emberies, ez humánus, ez az értelem hatalmas győzelme a természet erői felett! De ha csak egy kicsit mélyebbre hatolunk, akkor az önhöz hasonló figurák pánikot keltenek: ah! a tudósnak invertálták az emlékezetét, ah! istenkáromló műtétek, ah!… Ne felejtse el, hogy a kísérleteink egy rakás pénzbe kerülnek. Valóban munkaképes tudósokat kell kiengednünk innen, nem pedig agyalágyult, megfiatalított öregeket.

– Jól van – mondta Kreps –, lehet, hogy igaza van. Nem olyan félelmetes az ördög… – Különösen, ha egy angyal agyát adhatjuk neki – mosolyodott el kesernyésen Le Rois. Megszólalt a timer csengője.

– Húsz perc – mondta szenvtelenül a nővér. Kreps odament a géphez.

– Az ellenőrző program mátrixmemóriájában nullák vannak.

– Kiváló! Kapcsolja ki a generátorokat. Emelje a hőmérsékletet: percenként egy fokot. Itt az ideje a narkózis megszüntetésének.