3.

Előre-hátra, előre-hátra lüktet az áram a rezgőkörben, adott a ritmus, adott a ritmus, adott a ritmus…

Az elektronok árama leszakad az izzó szál felületéről, és rohan a vákuumban felgyorsulva az elektromos térben. Stop! A hálózatra negatív potenciált kapcsolnak. Elképzelhetetlenül kis időintervallum után ismét az anódhoz törekszik a türelmetlen raj. Adott a ritmus, ami a kvarckristályban meghallhatatlan, a szúnyogzümmögésnél sok tucatszor halkabb hangrezgéseket kelt.

Az ultrahang néma hullámai az ezüstvezetéken szaladnak, és a fémkullancs belemar a bőrbe, áthatol a koponyán. Tovább, tovább, a szentélybe, a természet legnagyobb csodájába, amit agynak hívnak.

Itt van a titokzatos szürke massza, a világ tükre, a bánat és öröm, a remények és csalódások, a szárnyalások és bukások, a zseniális meglátások és hibák befogadója.

A fotelban fekvő ember kinéz az ablakon. A tükröző üveg visszaveri a képernyőt, amelyen agyának gigantikus képe látható. Látja a mikroszkopikus elektródák fénylő útvonalát és Le Rois kezét a pulton. Egy tudós nyugodt, magabiztos keze. Tovább, tovább, parancsolja ez a kéz, még öt milliméter. Óvatosan! Itt ér van, jobb kikerülni!

Clarence-nek elzsibbadt a lába. Megmozdul, hogy változtasson a helyzetén.

– Nyugalom, Clarence! – Le Rois hangja fojtott. – Még néhány percig próbáljon nem mozogni. Remélem, nem érez semmi kellemetlent.

– Nem. – Milyen érzetekről lehet szó, amikor tudja, hogy ez a szürke massza, minden fájdalmak elemzője, meg van fosztva az érzékeléstől.

– Mindjárt elkezdjük – mondja Le Rois. – Az utolsó elektróda.

Most kezdődik a legfontosabb. A kétszáz elektródát rákapcsolták a megoldó berendezésre. Ettől kezdve az ember és a gép egységes egészet alkot.

– Feszültséget! – parancsolja Le Rois. – Feküdjön úgy, Clarence, ahogy a legkényelmesebb.

Az emlékezet invertálása. Ehhez a gépnek végig kell tapogatnia az emberi agy minden zugát, kibontakoztatni a végtelen sorban előjövő emlékeket, értelmezni a tudatalattit és eldönteni, mit tüntessen el örökre, és mit hagyjon meg. A raktárak megtisztítása a régi lomtól.

Felvillan egy zöld lámpa a pulton. Áramot ad az agykéregre.

…A kisfiú tanácstalanul áll a széttört lekvárosüveg előtt. A sűrű, barna folyadék végigfolyik a szőnyegen…

Stop! Most az érzékeléskomplexum szét lesz bontva az összetevőire, és a program ellenőrzi ezeket. Mi van ott? Félelem, tanácstalanság, a környező világ mulandóságáról alkotott első elképzelés. Eltüntetni. Alig hallhatóan csattan a relé. Az agyba áramimpulzust ad, és az idegingerület megszűnik cirkálni ebben az agyrészben. Az agykapacitás megnövekedett a fontosabb dolgok befogadására.

…Az iskolások csoportja kiszalad az utcára. Valamiről suttognak. A középpontban egy vörös, kócos hajú és elálló fülű langaléta. Milyen nehéz azt mutatni, hogy egyáltalán nem félsz ettől a csőcseléktől! A lábad mintha vattából lenne. A torokhoz közeledő hányinger. Futni akarsz. Egyre közelebb jönnek. Rosszindulatú hallgatás és egy vicsorgó pofa elálló fülekkel. Két lépés maradt. A langaléta üt…

Eltüntetni! Csattanás, csattanás, csattanás…

…Folyópart, táncoló úszó a vízen. Sötét árnyék. A láb egy félretaposott bakancsban. Bedobott horgászbotok, a folyás irányában úsznak. Vörös köd a szem előtt. Ökölcsapás a gyűlölt pofába, a második, a harmadik. Legyőzött, nyögő ellenség, szétkent vér az arcon…

Az elemzés millimásodpercekig tart. Meghagyni: az erejébe vetett bizonyosság, a győzelem öröme nem kevésbé kell a tudósnak, mint a bokszolónak a szorítóban.

…A tűz visszfénye a fenyők csúcsán. Bortól és fiatalságtól égő arcok. Tűzcsóva repül ki a tábortűzből, amikor ágakat dobnak rá. A tűz ropogása és egy dal: "A szerelem csillaga a horizonton." Elza arca. "Menjünk, Clarence. Csöndre vágyom." A száraz levelek susogása a talpuk alatt. Egy fehér ruha a fatörzzsel a háttérben. "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?" A moha keserű szaga hajnalban. Reggeli a kis városszéli étteremben. Forró tej ropogós cipóval. "Ez most már mindörökké így lesz, igaz, kedves?"

Felvillannak és kialszanak a lámpák a pulton. Egy nő iránt érzett szerelem: az jó. Serkenti a képzeletet. A többit eltüntetni. Túl sok idegkapcsolatot foglal el ez a butaság. Csattanás, csattanás… Minden leszűkült egy fénykép méretére a családi albumban: fehér ruha a fatörzzsel a háttérben. "Talán végre elhatározza magát, Clarence, és megcsókol engem?"

A láthatatlan sugár rohan az elektronikus kommutátor memóriablokkjaiban, kiszagolja az emberi lélek minden titkát. Mi van még ott? Feszültséget adni a harminckettedik elektródagárra. Meghagyni, eltüntetni, meghagyni, eltüntetni, eltüntetni, eltüntetni, csattanás, csattanás, csattanás…

…Az első előadás. Elza által gondosan kivasalt fekete öltöny. Elrejtett veszélyérzet a kék szemekben. "Kéz– és lábtörést, drága." Az előadóterem padsorai. A diákok figyelmes, csúfondáros arca. Rekedt, először csaknem szaggatott hang. Bevezetés a komplex változós függvénytanba. Egy fiatalember tátott szája az első sorban. Fokozatosan elhalkuló zúgás. A kréta koppanása a táblán. Örömteli bizonyosság, hogy az előadás jól halad. Taps, a kollégák gratulációi. Milyen régen volt ez! Hetven éve. Szeptember huszadikán…

Csattanás, csattanás… Csak a dátum és az előadás rövid vázlata maradt meg. Tovább, tovább.

"…Nézd: ez a fiunk. Ugye, hasonlít rád?" Egy csokor rózsa az ágy fejénél. A hídnál levő üzletben vásárolta ezeket a rózsákat. A szőke elárusítónő maga válogatta őket. "A nők szeretik a szép virágokat, biztos vagyok benne, hogy tetszenek majd neki."

Csattanás, csattanás… El az emlékezetet elfoglaló, szükségtelen visszaemlékezésekkel. A matematikus agyának szabadnak kell lennie a szentimentális butaságoktól.

… Elza átható, vadállati kiállása. Részvéttáviratok, telefonhívások, a riporterek hada a lépcsőn. "Az egész világ büszke az ön fiának hőstettére." Az újságok első oldalán: egy az űrhajó lépcsőjénél álló, zsákszerű kezeslábasba bújt fiatalember fekete keretbe foglalt fényképe. Elcsendesedett tömeg a templomban. A lelkész ösztövér alakja. "Örök dicsőség a kozmosz meghódítóinak"…

Felvillannak és kialszanak a lámpák a pulton. A töltések rohannak a memória késleltető vonalaiban, a logikai kapcsolatok blokkjai maximálisan leterheltek. Újra és újra egybeveti a gép a kapott eredményt a programmal, és ismét logikai elemzés következik.

– Na, mi történt ott? – Le Rois pillantása a pultra irányul. Úgy tűnik, a gép nem tudja elvégezni a kiválasztást.

– Végre, hál' isten! – Le Rois megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor meghallja a relé csattanását. – Kreps, holnap ellenőrizze a mágneses felvételek alapján, hogy mit zavartak össze a programmal.

Csattanás, csattanás, csattanás… "Örök dicsőség a kozmosz meghódítóinak." Csattanás… Az emlékezet egy újabb része szabad.

Egymillió elemzés percenként. Események és dátumok, az ismerősök arca, az elolvasott könyvek, mozifilmek részletei, ízlések és szokások, fizikai állandók, tenzorok, operátorok, képletek, képletek, képletek. Mindezt rendbe kell hozni, kiválogatni, a szükségtelent kikapcsolni. Csattanás, csattanás… A matematikus agyának hatalmas szakmai emlékezettel kell rendelkeznie. Biztosítani kell a szükséges kapacitást minimum ötven évre. Ki tudja, mi lesz ott? Ki az egész ballaszttal! Csattanás, csattanás…

Táncolnak a görbék az oszcillográfok képernyőin. Le Rois nem egészen elégedett. Úgy tűnik, itt abba kell hagyni, az agy elfáradt.

– Elég! – vezényel Krepsnek. – Hívja ki az ápolókat, vigyék a kórterembe.

Kreps megnyomja a csengőt. Amíg az ápolók az érzéketlen testtel bajlódnak, kikapcsolja a berendezést.

– Kész?

– Kész – válaszolja Le Rois. – Elfáradtam, mint az Atyaúristen a teremtés hatodik napján. Kicsit ki kell kapcsolódni. Gyerünk, Kreps, menjünk el valamelyik kabaréba. Önnek sem árt egy kis felüdülés egy ilyen munka után.