MOLEKULÁRIS KÁVÉHÁZ

A Miska viselkedését nyilvántartó Elektronikus Kalkulátor mutatója egész héten át a “kitűnő” osztályzaton állt, elhatároztuk tehát, hogy megünnepeljük az eseményt.

Ljulja azt javasolta, hogy menjünk el a Szuggesztív Érzékletek koncertjére, én megjegyeztem, hogy ellátogathatnánk a Szeszes Italok Illatmúzeumába, Miskának viszont az volt a kívánsága, hogy keressük fel a Molekuláris kávéházat.

Magától értetődik, hogy a kávéházba látogattunk el, ugyanis Miska viselkedett jól, és igazságtalanul járunk el, ha megfosztjuk a választás jogától…

A gondolatgépen egykettőre odaértünk. Útközben mindössze egyet billentünk, amikor arra gondoltam, hogy egy percre jó lenne beugrani a múzeumba. Ezt azonban szerencsére senki sem vette észre.

A kávéházban egy piros asztalka felé indultunk. Ljulja azonban kijelentette, hogy neki jobban ízlik a világos kőolajból szintetizált étel, mint a sötét színűből készült.

Emlékeztettem arra, amit az újságok írtak, hogy az ételek állítólag teljesen egyenértékűek.

Ljulja erre azt válaszolta, lehet, hogy ő szeszélyes, de amikor a saját élvezetünkre csinálunk valamit, ugyan miért ne engedjünk a szeszélyeinknek is?

Nem szálltunk vitába vele, mert nagyon szeretjük Ljulját, és azt akartuk, hogy a lehető legnagyobb öröme teljék ebben a kávéházi látogatásban.

Amikor a fehér asztalka mellé telepedtünk, egy fehér sapkás, fehér köpenyes robot képe bukkant fel a képernyőn. A mosolygó robot elmagyarázta, hogy a Molekuláris Szintézis kávéházában háromszázhatvan– féle étel áll rendelkezésünkre. Hogy megkapjuk a kiválasztott ételt, csupán a számát kell tárcsáznunk az automata tárcsáján, és az étel a szemünk láttára a tányérunkon szintetizálódik. Hozzátette még, hogyha olyasmit akarunk rendelni, ami nem szerepel az étlapon, akkor az antennát a fejünkre kell helyeznünk, és el kell képzelnünk ezt az ételt. Az automata ez esetben teljesíti a megrendelést.

Miskára pillantottam, és rádöbbentem, hogy mi csupa olyasmit akarunk rendelni, ami nem szerepel az étlapon.

Ljulja egy tányér lángost rendelt magának, én pedig valami bifsztekfélét. Barnáspiros és nagyon étvágygerjesztő volt, Ljulja viszont azt mondta, hogy képtelen megbirkózni ennyi lángossal, és vegyem el tőle a felét. Így is tettünk, én pedig átadtam Ljuljának a bifsztek felét.

Míg ezzel bíbelődtünk, Miska csüggedten turkált villájával az általa kiagyalt ételben, amely sós uborkából, heringből, tejszínhabból és málnadzsemből állt, és próbálta megérteni, hogy a legjobb dolgok kombinációjából miért lesz ilyen undokság.

Megkönyörültem rajta, és a tányérját betettem a hulladékégetőbe, Ljulja pedig figyelmeztette, hogy amikor kigondol valamilyen ételt, jobban kell koncentrálnia.

Ekkor Miska egy űrhajóra emlékeztető süteményt kezdett szintetizálni, én pedig megpróbáltam elképzelni, hogy milyen ízű lenne a számomra készülő ital, ha egy csepp konyakot adnának hozzá. Kis híján sikerült is elképzelnem, ám váratlanul kigyúlt a vörös fényjel, és a képernyőn felbukkanó robot közölte, hogy kávéházukban ilyesmit tilos csinálni.

Ljulja megsimogatta a kezem, és azt mondta, hogy sajnál, és hogy a kávéházból hazamegy Miskával, én pedig ellátogathatok a múzeumba. Ljulja mindig többet törődik másokkal, mint saját magával. Én viszont tudtam, hogy az Érzékletek koncertjére szeretne menni, és kijelentettem, hogy én megyek haza Miskával, ő pedig menjen el a hangversenyre. Erre ő azt felelte, hogy az lesz a legjobb, ha mindnyájan hazamegyünk, és csendben töltjük el az estét.

Örömet akartam szerezni neki, és kigondoltam egy gyümölcsöt, amelynek narancsformája és fagylalt íze volt, illata viszont kedvenc parfümjének illatára emlékeztetett. Elmosolyodott, és bátran leharapott belőle egy jókora darabot.

Mindig nagy örömmel tölt el, ha Ljulja mosolyog, ilyenkor ugyanis még jobban szeretem.

Amikor beültünk a gondolatgépbe, hogy hazautazzunk, Ljulja megjegyezte, hogy ezek az ódon Molekuláris kávéházak nagyon kedves helyek, és az ételeik is sokkal ízletesebbek, mint amik nálunk otthon – a központon keresztül – szintetizálódnak.

Úgy véltem, ennek bizonyára az a magyarázata, hogy a vezetékeken keresztül végbemenő ételszintézis során különféle zavarok keletkeznek.

Este Ljulja váratlanul sírva fakadt. Közölte, hogy a mesterségesen előállított étel undokság, hogy torkig van a kibernetikával, és a természet ölén óhajt élni, gyalog akar járni, kecskét akar fejni, és ízletes rozskenyeret akar majszolni, igazi tejet akar inni. Még azt is hozzátette, hogy a Szuggesztív Érzékletek az emberi érzések paródiái.

Miska is elbőgte magát, és kijelentette, hogy a Viselkedési Kalkulátor aljas találmány, és hogy a hajdanán élt Tom Sawyer nevű fiú nagyon jól megvolt a Kalkulátor nélkül is. Végül közölte, hogy csak azért jelentkezett az elektronika – szakkörbe, hogy megtanulja, hogyan kell félrevezetni a Kalkulátort, és ha ez nem sikerül, akkor fabrikál egy csúzlit, és végez azzal az ostoba automatával.

Amennyire tudtam, megnyugtattam őket, bár magam szintén arra gondoltam, hogy talán az Illatmúzeum sem olyan nagyszerű találmány, hát még ami a hamis bifszteket illeti. Egyébként valószínűleg egyszerűen csak belefáradtunk az ételrendelésbe.

Nyugovóra tértünk.

Éjjel azt álmodtam, hogy párviadalra állok ki egy medvével, majd mindnyájan egy tábortűznél üldögélünk, és vér – meg füstszagot árasztó ízletes medvehúst falatozunk.

Miska hatalmas húsdarabokat dugott a szájába, Ljulja pedig rám mosolygott kissé félszeg, csodálatos mosolyával.

Nehéz elképzelni, hogy milyen boldog voltam álmomban, ugyanis nem emlékszem, említettem– e már, hogy nagyon szeretem Ljulját és Miskát.