EPILÓGUS

Sir Tho­mas Leg­ge, a Scot­land Yard he­lyet­tes fő­nö­ke in­ge­rül­ten ki­je­len­tet­te:

– De hát ez egy­sze­rű­en hi­he­tet­len!

– Tu­dom, uram – fe­lel­te tisz­te­let­tel­je­sen Ma­i­ne fel­ügye­lő.

A fő­nök­he­lyet­tes foly­tat­ta:

– Tíz ha­lott egy szi­ge­ten, és se­hol egyet­len élő. Egy­sze­rű­en kép­te­len­ség!

– Még­is így van, uram – mond­ta áll­ha­ta­to­san Ma­i­ne fel­ügye­lő.

– De hát az ör­dög­be is, Ma­i­ne, va­la­ki­nek csak meg kel­lett öl­nie őket! – mond­ta Sir Tho­mas Leg­ge.

– Pon­to­san azon tör­jük a fe­jün­ket, hogy ki, uram.

– Az or­vos je­len­té­sé­ből nem de­rül ki sem­mi?

– Sem­mi, uram. War­gra­ve-et és Lom­bar­dot agyon­lőt­ték. Az előb­bi­nek a fe­jét, a má­sik­nak a szí­vét lőt­ték ke­resz­tül. Miss Brent és Mar­ston ci­án­mér­ge­zés­ben halt meg. Mrs. Ro­gers­nek túl nagy adag klo­rált ad­tak be. Ro­gers­nek ket­té­ha­sí­tot­ták a fe­jét. Blo­re fe­jét meg be­tör­ték. Arm­strong víz­be fúlt. Ma­cArt­hur ko­po­nyá­ját a tar­kó­já­ra mért ütés­sel zúz­ták be, Vera Clay­thorne-t meg fel­akasz­tot­ták.

A fő­nök­he­lyet­tes össze­rez­zent.

– Min­dent össze­vé­ve… ron­da egy ügy.

Tű­nő­dött né­hány pil­la­na­tig. In­ge­rül­ten meg­szó­lalt:

– Szó­val azt ál­lít­ja, hogy a stick­le­ha­ve­ni­ek­ből nem tu­dott ki­szed­ni sem­mit, ami se­gít­sé­gé­re le­het­ne a nyo­mo­zás­nak? Az ör­dög­be is, va­la­mit csak tud­ni­uk kell!

Ma­i­ne fel­ügye­lő vál­lat vont.

– Egy­sze­rű, tisz­tes­sé­ges ha­lász­em­be­rek. Tud­ják, hogy egy La­cky nevű em­ber vá­sá­rol­ta meg a szi­ge­tet – s nagy­já­ból ez min­den, amit tud­nak.

– Ki gon­dos­ko­dott a szi­get élel­me­zé­sé­ről, és ki in­téz­te el az el­in­téz­ni­va­ló­kat?

– Egy Mor­ris nevű em­ber. Isa­ac Mor­ris.

– És ő mit szól a do­log­hoz?

– Nincs mód­já­ban sem­mit se szól­ni, uram. Meg­halt.

A fő­nök­he­lyet­tes össze­rán­col­ta a szem­öl­dö­két.

– Tu­dunk va­la­mit er­ről a Mor­ris­ról?

– Ter­mé­sze­te­sen tu­dunk, uram. Mr. Mor­ris nem volt va­la­mi finnyás úri­em­ber. Há­rom év­vel ez­előtt ben­ne volt ab­ban a Be­ni­to-féle rész­vény­csa­lás­ban – biz­to­sak vol­tunk ben­ne, de nem tud­tuk bi­zo­nyí­ta­ni. Meg ben­ne volt a ká­bí­tó­szer­ügy­ben is. És ak­kor se tud­tuk bi­zo­nyí­ta­ni. Mor­ris na­gyon óva­tos em­ber volt.

– És ő állt e mö­gött a szi­get­ügy mö­gött is?

– Igen, uram, ő bo­nyo­lí­tot­ta le az adás­vé­telt – de egy pil­la­na­tig se tit­kol­ta, hogy a Né­ger-szi­ge­tet egy meg nem ne­ve­zett har­ma­dik sze­mély ré­szé­re vá­sá­rol­ja meg.

– Az üz­let pénz­ügyi ré­szé­vel kap­cso­lat­ban csak si­ke­rült ta­lál­ni va­la­mi ada­tot nem?

Ma­i­ne fel­ügye­lő el­mo­so­lyo­dott.

– Nem. Ah­hoz is­mer­ni kel­le­ne Mor­rist. Úgy tu­dott bű­vész­ked­ni a szá­mok­kal, hogy a vé­gén az or­szág leg­ki­tű­nőbb könyv­vizs­gá­lói sem is­mer­ték ki ma­gu­kat köz­tük. Ezt már a Ben­ni­to-ügy­ben is ta­pasz­tal­tuk. Tö­ké­le­te­sen el tud­ta tün­tet­ni meg­bí­zó­ja min­den nyo­mát.

A má­sik só­haj­tott egyet. Ma­i­ne fel­ügye­lő meg foly­tat­ta:

– Stick­le­ha­ven­ben ez a Mor­ris in­té­zett min­dent. Bi­zo­nyos „Mr. La­cky” meg­bí­zott­ja­ként sze­re­pelt. Be­me­sél­te az ot­ta­ni­ak­nak, hogy va­la­mi kí­sér­let­ről van szó – va­la­mi fo­ga­dás­ról, hogy le­het-e élni egy „el­ha­gyott szi­ge­ten” –, meg arra is rá­vet­te őket, hogy ne ve­gye­nek tu­do­mást róla, ha eset­leg se­gít­sé­get kér­né­nek a szi­get­ről.

Sir Tho­mas Leg­ge nyug­ta­la­nul meg­moz­dult.

– És maga azt akar­ja be­me­sél­ni ne­kem, hogy azok az em­be­rek nem fog­tak gya­nút? Még ak­kor sem?

Ma­i­ne vál­lat vont. Azt mond­ta:

– Ne fe­lejt­se el, uram, hogy a Né­ger-szi­get elő­ző­leg egy fi­a­tal ame­ri­ka­ié volt, El­mer Rob­soné. Na­gyon fur­csa em­be­re­ket szo­kott oda­hív­ni. A hely­be­li­ek két­ség­te­le­nül nagy sze­me­ket me­resz­tet­tek a lát­tuk­ra. De vé­gül is hoz­zá­szok­tak, és már-már úgy érez­ték, hogy akár­mi tör­té­nik a Né­ger-szi­ge­ten, szük­ség­kép­pen hi­he­tet­len. S ez ter­mé­sze­tes is, uram, ha jól meg­gon­dol­ja az em­ber.

A fő­nök­he­lyet­tes mo­gor­ván el­is­mer­te, hogy a fel­té­te­le­zés he­lyes.

Main foly­tat­ta:

– Fred Nar­ra­cott (ez az az em­ber, aki át­vit­te a tár­sa­sá­got a szi­get­re) egy­va­la­mit mon­dott, ami némi fényt de­rít a do­log­ra. Azt mond­ta, hogy na­gyon cso­dál­ko­zott raj­ta, mi­fé­le em­be­rek. „Egy­ál­ta­lán nem em­lé­kez­tet­tek Mr. Rob­son ven­dé­ge­i­re.” Azt hi­szem, Nar­ra­cott ép­pen azért szeg­te meg Mor­ris uta­sí­tá­sát, és eve­zett át a szi­get­re, mi­után az S. O. S. je­lek­ről ér­te­sült, mert lát­ta, hogy mind­nyá­jan tel­je­sen nor­má­lis és csön­des em­be­rek vol­tak.

– Mi­kor ment át a szi­get­re Nar­ra­cott meg a töb­bi?

– Az S. O. S. je­lek­re ti­zen­egye­di­kén dél­előtt lett fi­gyel­mes egy cser­kész­csa­pat. Az­nap le­he­tet­len­ség volt víz­re száll­ni. Nar­ra­cott és tár­sai ti­zen­ket­te­di­kén dél­után ér­kez­tek a szi­get­re, mi­helyt ki le­he­tett ott köt­ni. Mind­nyá­jan a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban ál­lít­ják, hogy a szi­ge­tet sen­ki sem hagy­hat­ta el, mi­előtt ők oda­ér­tek vol­na. A vi­har után a ten­ger iszo­nyú­an há­bor­gott.

– Nem úsz­ha­tott át va­la­ki?

– A szi­get több mint egy mér­föld­nyi­re van a part­tól, a ten­ger há­bor­gott, s a part men­tén erős volt a hul­lám­ve­rés. És ren­ge­te­gen fi­gyel­ték a szik­lák­ról a szi­ge­tet, cser­ké­szek meg má­sok is.

A fő­nök­he­lyet­tes megint só­haj­tott.

– És mi van a gra­mo­fon­le­mez­zel, amit a ház­ban ta­lál­tak? – kér­dez­te. – An­nak az alap­ján sem ju­tott sem­mi nyom­ra?

– Meg­pró­bál­tam – fe­lel­te Ma­i­ne fel­ügye­lő. – A le­mezt egy olyan cég szál­lí­tot­ta, ame­lyik szín­há­zak meg film­gyá­rak szá­má­ra ké­szít hang­ha­tá­so­kat. V. A. La­cky úr­nak küld­ték el, Isa­ac Mor­ris cí­mén, és úgy tud­ták, hogy va­la­mi mű­ked­ve­lő szí­ni­elő­adás­hoz kell, egy ed­dig még be nem mu­ta­tott da­rab­hoz. A gé­pelt szö­ve­get a le­mez­zel együtt vissza­küld­ték.

– És mi van a le­me­zen levő vá­dak­kal? – kér­dez­te Leg­ge.

– Most aka­rok rá­tér­ni, uram – fe­lel­te ün­ne­pé­lye­sen Ma­i­ne fel­ügye­lő. – Meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Olyan ala­po­san utá­na­jár­tam azok­nak a vá­dak­nak, ami­lyen ala­po­san csak tud­tam. Ro­ger­sék­kel kez­dem, akik el­ső­nek ér­kez­tek a szi­get­re. Csak­ugyan al­kal­maz­va vol­tak bi­zo­nyos Miss Brady­nél, aki hir­te­len meg­halt. A hölgy ke­ze­lő­or­vo­sá­ból nem si­ke­rült konk­ré­tu­mot ki­szed­nünk. Sze­rin­te biz­tos, hogy nem mér­gez­ték meg vagy ilyes­mi, ma­gán­vé­le­mé­nye azon­ban az, hogy va­la­mi fur­csa­ság van a do­log kö­rül: a hölgy Ro­ger­sék ha­nyag­sá­ga kö­vet­kez­té­ben halt meg. De azt mond­ja, hogy az ilyes­mit le­he­tet­len bi­zo­nyí­ta­ni.

Az­tán itt van War­gra­ve bíró. Vele nincs prob­lé­ma. Ő ítél­te ha­lál­ra Se­tont.

Mel­lé­ke­sen meg­je­gyez­ve Se­ton bű­nös volt, vi­tat­ha­tat­la­nul bű­nös. Mi­után fel­akasz­tot­ták, olyan bi­zo­nyí­té­kok ke­rül­tek elő, ame­lyek­hez nem fér­het sem­mi két­ség. An­nak ide­jén azon­ban na­gyon so­kat fog­lal­koz­tak az üggyel: tíz em­ber kö­zül ki­len­cen azt ál­lí­tot­ták, hogy Se­ton ár­tat­lan volt, s a bíró zá­ró­be­szé­de csak úgy csö­pö­gött a gyű­lö­let­től.

A Clay­thorne lány ne­ve­lő­nő volt egy csa­lád­nál, amely­nek egyik tag­ja víz­be fúlt. De a je­lek sze­rint sem­mi köze sem volt a do­log­hoz, sőt na­gyon is ren­de­sen vi­sel­ke­dett, utá­na­úszott az ál­do­zat­nak, hogy meg­ment­se, s vé­gül őt is el­ra­gad­ták a hul­lá­mok, alig tud­ták ki­men­te­ni.

– To­vább – mond­ta só­hajt­va a fő­nök­he­lyet­tes.

Ma­i­ne mé­lyet lé­leg­zett.

– Dr. Arm­strong kö­vet­ke­zik. Köz­is­mert sze­mé­lyi­ség volt. A Har­ley Stree­ten volt ren­de­lő­je. Ab­szo­lút tisz­tes­sé­ge­sen és be­csü­le­te­sen vé­gez­te a dol­gát. Sem­mi nyo­mát sem ta­lál­tuk, hogy til­tott mű­té­tet vagy va­la­mi ilyes­mit vég­zett vol­na. Igaz, hogy va­ló­ban lé­te­zett egy Clees nevű nő, akit ő ope­rált meg még 1925-ben Le­ith­mo­re-ban, ami­kor az ot­ta­ni kór­ház­ban dol­go­zott. A nő­nek has­hár­tya­gyul­la­dá­sa volt, és meg­halt a mű­tő­asz­ta­lon. Le­het, hogy Arm­strong nem vé­gez­te elég ügye­sen a mű­té­tet – vég­ered­mény­ben ak­kor még nem nagy gya­kor­lat­tal ren­del­ke­zett –, de hát az ügyet­len­ség nem bün­te­ten­dő cse­lek­mény. Két­ség­te­len, hogy nem szánt­szán­dék­kal ölte meg.

Az­tán itt van Miss Emily Brent. Be­at­ri­ce Tay­lor a cse­léd­je volt. Ami­kor te­her­be esett, úr­nő­je el­bo­csá­tot­ta, s a lány víz­be ölte ma­gát. Elég csú­nya kis ügy, de ez sem bűn­cse­lek­mény.

– Úgy lát­szik, ez itt a lé­nyeg – mond­ta a fő­nök­he­lyet­tes. – V. A. La­cky olyan ese­tek­kel fog­lal­ko­zott, ame­lyek nem mi­nő­sül­nek bűn­cse­lek­mény­nek.

Ma­i­ne egy­ked­vű­en so­rol­ta to­vább:

– A fi­a­tal Mar­ston igen vak­me­rő­en ve­ze­tett, két­szer is be­von­ták a jo­go­sít­vá­nyát, s vé­le­mé­nyem sze­rint vég­leg el kel­lett vol­na til­ta­ni a ve­ze­tés­től. Ez min­den, ami a ro­vá­sá­ra ír­ha­tó. John és Lucy Com­bes az a két gye­rek volt, akit Cam­bridge kö­ze­lé­ben gá­zolt ha­lál­ra. Né­hány ba­rát­ja ta­nús­ko­dott mel­let­te, és egy­sze­rű bír­ság­gal meg­úsz­ta a dol­got.

Ma­cArt­hur tá­bor­nok­kal kap­cso­lat­ban sem­mi konk­ré­tu­mot nem si­ke­rült ta­lál­nunk. Ki­fo­gás­ta­lan elő­élet, há­bo­rús szol­gá­lat – meg ilyes­mi. Art­hur Rich­mond alat­ta szol­gált Fran­cia­or­szág­ban, és har­ci te­vé­keny­ség köz­ben esett el. Sem­mi­fé­le súr­ló­dás nem volt köz­te meg a tá­bor­nok közt. Sőt igen jó ba­rá­tok vol­tak. El­kö­vet­tek ak­ko­ri­ban né­hány bak­lö­vést – a pa­rancs­no­kok gyak­ran ál­doz­tak fel fö­lös­le­ge­sen em­be­re­ket –, va­ló­szí­nű­leg ez is ilyen­faj­ta bak­lö­vés volt.

– Va­ló­szí­nű­leg – mond­ta a fő­nök­he­lyet­tes.

– Phi­lip Lom­bard kö­vet­ke­zik. Lom­bard ben­ne volt né­hány na­gyon kü­lö­nös vál­lal­ko­zás­ban kül­föl­dön. Né­hány­szor na­gyon kö­zel járt hoz­zá, hogy össze­üt­kö­zés­be ke­rül­jön a tör­vénnyel. A vak­me­rő­sé­gé­ről volt hí­res, meg ar­ról, hogy nem vol­tak skru­pu­lu­sai. Az a faj­ta fic­kó volt, aki­ről könnyen fel­té­te­lez­he­tő, hogy el­kö­ve­tett né­hány gyil­kos­sá­got va­la­mi is­ten háta mö­göt­ti he­lyen.

– Ez­zel el­ér­kez­tünk Blo­re-hoz – Ma­i­ne ha­bo­zott. – Mint tud­juk, va­la­mi­kor ná­lunk szol­gált.

A má­sik össze­rez­zent.

– Blo­re – mond­ta kény­sze­re­dett a fő­nök­he­lyet­tes – sö­tét alak volt.

– Gon­dol­ja, uram?

– Min­dig is ez volt a vé­le­mé­nyem – mond­ta a fő­nök­he­lyet­tes. – De volt olyan ügyes, hogy min­dig meg­úsz­ta. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy a Lan­dor-ügy­ben ha­mi­san ta­nús­ko­dott. An­nak ide­jén na­gyon nem tet­szett ne­kem a do­log. De nem tud­tam rá­bi­zo­nyí­ta­ni sem­mit. Meg­bíz­tam ugyan Har­rist, hogy néz­zen utá­na, de ő se ta­lált sem­mit, ne­kem azon­ban még ma is az a vé­le­mé­nyem, hogy ta­lál­hat­tunk vol­na, ha tud­juk, ho­gyan fog­junk hoz­zá. Blo­re nem volt jel­le­mes em­ber.

Egy kis szü­net után Sir Tho­mas Leg­ge azt mond­ta:

– Szó­val Isa­ac Mor­ris meg­halt? Mi­kor?

– Azt hi­szem, már ki­ta­lál­ta, uram. Isa­ac Mor­ris au­gusz­tus 8-án éj­jel halt meg. Túl nagy adag al­ta­tót vett be, va­la­mi bar­bi­tu­rát­ké­szít­ményt. Nem le­he­tett meg­ál­la­pí­ta­ni, vé­let­len volt-e vagy ön­gyil­kos­ság.

– Sze­ret­né tud­ni, mi a vé­le­mé­nyem, Ma­i­ne? – kér­dez­te hal­kan Leg­ge.

– Azt hi­szem, sej­tem, uram.

Leg­ge nyo­ma­té­ko­san ki­je­len­tet­te:

– Mor­ris ha­lá­la fe­ne­mód ka­pó­ra jött va­la­ki­nek!

Ma­i­ne fel­ügye­lő bó­lin­tott.

– Gon­dol­tam, hogy ezt fog­ja mon­da­ni, uram.

A fő­nök­he­lyet­tes az asz­tal­ra csa­pott az ök­lé­vel.

– Fan­tasz­ti­kus ügy! – ki­ál­tot­ta. – Egy­sze­rű­en hi­he­tet­len. Tíz em­bert meg­gyil­kol­nak egy ko­pár szik­la­szi­ge­ten – és fo­gal­munk sincs róla, ki csi­nál­ta, mi­ért csi­nál­ta, és ho­gyan csi­nál­ta.

Ma­i­ne kö­hin­tett egyet. Az­tán azt mond­ta:

– Hát azért nem egé­szen ez a hely­zet, uram. Hogy mi­ért, azt nagy­já­ból tud­juk. Va­la­mi őrült csi­nál­ta, aki­nek az volt a rög­esz­mé­je, hogy igaz­sá­got szol­gál­tat. Olyan em­be­re­ket akart össze­szed­ni, akik­re a tör­vény nem sújt­ha­tott le. Össze is sze­dett tí­zet – hogy csak­ugyan bű­nö­sök vol­tak-e vagy sem, nem lé­nye­ges…

A fő­nök­he­lyet­tes megint össze­rez­zent. Éle­sen azt mond­ta:

– Nem lé­nye­ges? Én úgy ve­szem ész­re, hogy…

Ab­ba­hagy­ta. Ma­i­ne fel­ügye­lő tisz­te­let­tel­je­sen hall­ga­tott. Leg­ge só­haj­tott egyet, az­tán meg­ráz­ta a fe­jét.

– Foly­tas­sa – mond­ta. – Egy pil­la­na­tig az volt az ér­zé­sem, hogy rá­jöt­tem va­la­mi­re. Hogy meg­ta­lál­tam a rej­tély kul­csát. De már el­múlt. Foly­tas­sa, amit mon­da­ni akart.

Ma­i­ne foly­tat­ta:

– Tíz em­bert, aki­ket – hogy úgy mond­jam – ki kel­lett vol­na vé­gez­ni. És ki­vé­gez­te őket. V. A. La­cky vég­re­haj­tot­ta ter­vét. Az­tán va­la­hogy el­pá­rol­gott a szi­get­ről.

– Re­mek bű­vész­mu­tat­vány – mond­ta a fő­nök­he­lyet­tes. – De va­la­mi ma­gya­rá­za­tá­nak még­is­csak kell len­nie, Ma­i­ne.

– Ön arra gon­dol, uram, hogy ha a gyil­kos nem volt a szi­ge­ten, nem is kel­lett el­hagy­nia a szi­ge­tet, már­pe­dig az ér­de­kelt fe­lek be­szá­mo­ló­ja sze­rint nem volt a szi­ge­ten. Nos, ak­kor az egyet­len le­het­sé­ges ma­gya­rá­zat az, hogy a gyil­kos a tíz ál­do­zat va­la­me­lyi­ke.

A fő­nök­he­lyet­tes bó­lin­tott.

Ma­i­ne fon­tos­kod­va foly­tat­ta:

– Ez ne­künk is eszünk­be ju­tott, uram. Fog­lal­koz­tunk is a do­log­gal. Kezd­jük elő­ször is az­zal, hogy nem egé­szen sö­tét­ben ta­po­ga­tóz­tunk a Né­ger-szi­ge­ten tör­tén­tek­kel kap­cso­lat­ban. Vera Clay­thorne nap­lót ve­ze­tett, meg Emily Brent is. Az öreg War­gra­ve is ké­szí­tett né­hány fel­jegy­zést – szá­raz, hi­va­ta­los szö­veg, sok rö­vi­dí­tés­sel, de tel­je­sen ért­he­tő. És Blo­re is ké­szí­tett fel­jegy­zé­se­ket. Va­la­mennyi­ük be­szá­mo­ló­ja pon­to­san egye­zik. A ha­lál­ese­tek sor­rend­je a kö­vet­ke­ző volt: Mar­ston, Mrs. Ro­gers, Ma­cArt­hur, Ro­gers, Miss Brent, War­gra­ve. Vera Clay­thorne nap­ló­ja sze­rint War­gra­ve ha­lá­la után Arm­strong éj­nek ide­jén el­hagy­ta a há­zat, és Blo­re meg Lom­bard utá­na­ment. Blo­re no­te­szé­ben még egy be­jegy­zés van. Csak két szó. „Arm­strong el­tűnt.”

Nos, uram, ezek után – min­dent szá­mí­tás­ba véve – úgy lát­tam, itt van a meg­ol­dás. Em­lék­szik rá, hogy Arm­strong víz­be fúlt. Föl­té­ve, hogy Arm­strong őrült volt, mi aka­dá­lyoz­hat­ta meg ab­ban, hogy meg­öl­je a töb­bi­e­ket, s az­tán ön­gyil­kos­sá­got kö­ves­sen el: ten­ger­be ves­se ma­gát a szik­lá­ról? Az is le­het, hogy ak­kor ful­ladt a ten­ger­be, ami­kor meg­pró­bált ki­úsz­ni a szá­raz­föld­re.

Úgy lát­szott, hogy ez a meg­ol­dás – de nem az. Nem, uram, nem az. Itt van mind­járt a rend­őr­or­vos je­len­té­se. Au­gusz­tus 13-án kora dél­előtt ér­ke­zett a szi­get­re. Nem so­kat tu­dott mon­da­ni, ami­vel a se­gít­sé­günk­re le­he­tett vol­na. Csak annyit tu­dott meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy ak­kor már va­la­mennyi­en leg­alább har­minc­hat órá­ja – sőt va­ló­szí­nű­leg még ré­geb­ben – ha­lot­tak vol­tak. Arm­strong­gal kap­cso­lat­ban azon­ban igen ha­tá­ro­zot­tan le­szö­ge­zett va­la­mit. Ki­je­len­tet­te, hogy leg­alább nyolc-tíz óra hosszat a víz­ben volt, mi­előtt a hul­lá­mok part­ra ve­tet­ték a holt­tes­tét. Eb­ből az kö­vet­ke­zik, hogy Arm­strong­nak a 10-éről 11-ére vir­ra­dó éj­sza­ka kel­lett a ten­ger­be ke­rül­nie – rög­tön el is mon­dom, mi­ért. Meg­ta­lál­tuk azt a he­lyet, ahol a víz part­ra ve­tet­te a holt­tes­tét – két szik­la közé szo­rult, ru­ha­fosz­lá­nyo­kat, ha­jat s a töb­bit ta­lál­tunk a szik­lá­kon. Nyil­ván 11-én so­dor­ta oda a da­gály – dél­előtt ti­zen­egy óra kö­rül. Utá­na ugyan­is el­ült a vi­har, és a víz­ál­lás jó­val ala­cso­nyabb lett.

Erre azt mond­hat­ná az em­ber, hogy Arm­strong a má­sik há­rom ál­do­za­tot előbb tet­te el láb alól, s csak utá­na ful­ladt éj­jel a ten­ger­be. Csak­hogy van egy lé­nye­ges pont, ami fö­lött nem le­het át­sik­la­nunk. Arm­strong holt­tes­tét ki­húz­ták oda, ahol a da­gály nem ér­het­te el. Jó­val a víz­mos­ta rész fö­lött buk­kan­tunk rá. Gon­do­san ki­nyúj­tóz­tat­va fe­küdt a föl­dön.

– Vagy­is ez egy­va­la­mit min­den két­sé­get ki­zá­ró­an bi­zo­nyít. Va­la­ki Arm­strong ha­lá­la után is élet­ben volt a szi­ge­ten.

Egy kis szü­net után foly­tat­ta.

– Vagy­is ma­rad­nak… hogy is van csak pon­to­san? Ez 11-én kora dél­előtt tör­tént. Arm­strong „el­tűnt” (víz­be fúlt). Vagy­is ma­rad­nak hár­man: Lom­bard, Blo­re és Vera Clay­thorne. Lom­bar­dot le­lőt­ték. Holt­tes­te a par­ton he­vert – nem messze Arm­stron­gé­tól. Vera Clay­thorne-t a há­ló­szo­bá­já­ban ta­lál­tuk föl­akaszt­va. Blo­re hul­lá­ja a te­ra­szon he­vert. Egy sú­lyos már­vá­nyó­ra zúz­ta be a fe­jét, s jog­gal fel­té­te­lez­het­jük, hogy az óra a fö­löt­te levő ab­lak­ból esett rá.

– Ki­nek az ab­la­ká­ból? – kér­dez­te éle­sen a fő­nök­he­lyet­tes.

– Vera Clay­thorne-éból. Nos, uram, ve­gyük sor­ra a há­rom ese­tet. El­ső­nek Phi­lip Lom­bar­dot. Te­gyük fel, hogy ő dob­ta azt a már­vány­töm­böt Blo­re-ra, az­tán el­ká­bí­tot­ta Vera Clay­thorne-t és föl­akasz­tot­ta. Utá­na le­ment a ten­ger­part­ra és agyon­lőt­te ma­gát.

Igen ám, de ha így tör­tén, ki vet­te el tőle a re­vol­vert? A re­vol­vert ugyan­is oda­benn ta­lál­tuk meg a ház­ban, a lép­cső te­te­jé­nél levő szo­bá­ban – War­gra­ve szo­bá­já­ban.

– Vol­tak raj­ta ujj­le­nyo­ma­tok? – kér­dez­te a fő­nök­he­lyet­tes.

– Igen, uram. Vera Clay­thorne ujj­le­nyo­ma­tai.

– De hát ak­kor… te jó is­ten…

– Tu­dom, mit akar mon­da­ni, uram. Hogy Vera Clay­thorne volt a gyil­kos. Hogy le­lőt­te Lom­bar­dot, vissza­vit­te a re­vol­vert a ház­ba, rá­dob­ta a már­vány­töm­böt Blo­re-ra, s az­tán – föl­akasz­tot­ta ma­gát.

S ez rend­ben is vol­na – egy bi­zo­nyos pon­tig. A lány há­ló­szo­bá­já­ban van egy szék, s a szék­nek az ülé­sén ugyan­olyan mo­szat­nyo­mo­kat ta­lál­tunk, mint a lány ci­pő­jén. Vagy­is úgy néz ki a do­log, mint­ha föl­állt vol­na a szék­re, nya­ká­ra il­lesz­tet­te vol­na a kö­te­let, s utá­na ki­rúg­ta vol­na maga alól a szé­ket.

Csak­hogy az a szék nem volt föl­rúg­va. Gon­do­san a fal mel­lé volt ál­lít­va, akár­csak a töb­bi. Vera Clay­thorne ha­lá­la után ál­lí­tot­ta oda – va­la­ki más.

Ezek után már csak Blo­re van hát­ra. De ha va­la­ki azt akar­ná ne­kem be­ma­gya­ráz­ni, hogy mi­után Blo­re le­lőt­te Lom­bar­dot, és rá­vet­te Vera Clay­thorne-t, hogy akassza föl ma­gát, ki­ment a ház­ból, és ma­gá­ra rán­tott egy sú­lyos már­vány­töm­böt, úgy, hogy spár­gát vagy va­la­mi ilyes­mit kö­tött rá – hát egy­sze­rű­en nem va­gyok haj­lan­dó el­hin­ni. Így nem szok­ta ön­gyil­kos­sá­got el­kö­vet­ni – s ami még en­nél is lé­nye­ge­sebb: Blo­re nem ilyen­faj­ta em­ber volt. Mi az­tán jól is­mer­tük, nem az az em­ber volt, aki­re rá le­het­ne fog­ni, hogy a fel­tét­len igaz­ság­szol­gál­ta­tás vá­gya fű­töt­te

– Sze­rin­tem sem – mond­ta a fő­nök­he­lyet­tes.

Ma­i­ne fel­ügye­lő foly­tat­ta.

– Te­hát va­la­ki más­nak is kel­lett len­nie a szi­ge­ten, uram. Va­la­ki­nek, aki egy­sze­rű­en el­pá­rol­gott, mi­után min­den­kit el­in­té­zett. De hol volt az egész idő alatt, és hova lett? A stick­le­ha­ve­ni­ek a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban ál­lít­ják, hogy a szi­ge­tet a men­tő­csó­nak oda­ér­ke­zé­se előtt sen­ki sem hagy­hat­ta el. Csak­hogy eb­ben az eset­ben…

El­hall­ga­tott.

– Eb­ben az eset­ben…? – mond­ta a fő­nök­he­lyet­tes.

Ma­i­ne fel­só­haj­tott. Meg­ráz­ta a fe­jét. Elő­re­ha­jolt. – Csak­hogy eb­ben az eset­ben ki ölte meg őket?

Egy kéz­ira­tos do­ku­men­tum, ame­lyet az Emma Jane nevű
 ha­lász­ha­jó ka­pi­tá­nya jut­ta­tott el a Scot­land Yard­ra

 

Már igen ko­rán rá­esz­mél­tem, hogy csu­pa el­lent­mon­dás a ter­mé­sze­tem. Elő­ször is: gyó­gyít­ha­tat­la­nul ro­man­ti­kus fan­tá­zi­á­val ren­del­ke­zem. Már gye­rek­ko­rom­ban min­dig iz­ga­lom­ba jöt­tem, ha egy ka­land­re­gény­ben azt ol­vas­tam, hogy fon­tos ok­mányt tar­tal­ma­zó pa­lac­kot dob­tak a ten­ger­be. Még most is iz­ga­lom­mal tölt el – ezért is vá­lasz­tot­tam ezt a mó­dot: meg­írom a val­lo­má­so­mat, be­du­gom egy pa­lack­ba, a pa­lac­kot le­pe­csé­te­lem, és a ten­ger hul­lá­ma­i­ba ha­jí­tom. Gon­do­lom, egy­szá­za­lék­nyi esély van rá, hogy val­lo­má­so­mat egy­szer meg­ta­lál­ják – és ak­kor fény de­rül egy ad­dig meg­ol­dat­lan (vagy csak hí­zel­gek ma­gam­nak) tö­meg­gyil­kos­ság rej­té­lyé­re.

A ro­man­ti­kus kép­ze­lő­e­rőn kí­vül egyéb ve­lem szü­le­tett haj­la­ma­im is van­nak. Ha­tá­ro­zot­tan sza­dis­ta mó­don él­ve­zem, ha ha­lált lá­tok vagy oko­zok. Sose fe­lej­tem el a da­ra­zsak­kal meg a kert­ben ta­lált egyéb ro­va­rok­kal vég­zett kí­sér­le­te­i­met… Gyer­mek­ko­rom­tól fog­va min­dig erős volt ben­nem a vágy, hogy öl­jek.

Ez­zel pár­hu­za­mo­san azon­ban egy el­len­té­tes tu­laj­don­ság is ki­fej­lő­dött ben­nem – az erős igaz­ság­ér­zet. Még a gon­do­la­tá­tól is ir­tó­zom, hogy ár­tat­lan em­ber vagy egyéb te­remt­mény szen­ved­jen vagy hal­jon meg az én köz­re­mű­kö­dé­sem­mel. Min­dig szi­lárd meg­győ­ző­dé­sem volt, hogy fel­tét­le­nül az igaz­ság­nak kell ér­vé­nye­sül­nie.

Va­ló­szí­nű­leg ért­he­tő – leg­alább­is gon­do­lom, hogy egy pszi­cho­ló­gus meg­ért –, hogy ilyen lel­ki­al­kat­tal a jogi pá­lyát vá­lasz­tot­tam. Az ügy­véd­ke­dés majd­nem va­la­mennyi ösz­tö­nö­met ki­elé­gí­tet­te.

A bűn és az érte járó bün­te­tés min­dig le­nyű­gö­zött. Él­ve­zet­tel ol­va­sok min­den­fé­le de­tek­tív­re­gényt. A gyil­ko­lás zse­ni­á­lis­nál zse­ni­á­li­sabb mód­sze­re­it agyal­tam ki a ma­gam szó­ra­koz­ta­tá­sá­ra.

Ami­kor el­jött az ide­je, hogy tör­vény­szé­ki el­nök let­tem, az a má­sik tit­kos ösz­tö­nöm nagy­mér­ték­ben meg­erő­sö­dött. Rend­kí­vül él­vez­tem, ami­kor egy-egy nyo­mo­rult bű­nöst ott lát­tam ver­gőd­ni a vád­lot­tak pad­já­ban, amint a kár­ho­zot­tak kín­ja­it áll­ja ki, mi­köz­ben a vég­zet las­san-las­san mind­job­ban kö­ze­lít fe­lé­je. De ne fe­lejt­sék el: az ár­tat­la­nok szen­ve­dé­sé­ben nem telt örö­mem. Leg­alább két al­ka­lom­mal meg­szün­tet­tem a bí­ró­sá­gi el­já­rást, mert vé­le­mé­nyem sze­rint a vád­lott nyil­ván­va­ló­an ár­tat­lan volt, meg­ma­gya­ráz­tam az es­küd­tek­nek, hogy nincs he­lye bün­te­tő­el­já­rás­nak. De – hála rend­őr­sé­günk pár­tat­lan­sá­gá­nak és ügyes­sé­gé­nek – azok­nak a sze­mé­lyek­nek a több­sé­ge, akik gyil­kos­ság vád­já­val ke­rül­tek elém, va­ló­ban bű­nös volt.

Itt sze­ret­ném meg­em­lí­te­ni, hogy ez volt az este Ed­ward Se­tonn­nal is. Meg­je­le­né­se és mo­do­ra igen jó be­nyo­mást gya­ko­rolt az es­küd­tek­re. De nem csu­pán a ren­del­ke­zé­sem­re álló fél­re­ért­he­tet­len, noha nem lát­vá­nyos bi­zo­nyí­ték, ha­nem a bű­nö­zők­kel kap­cso­lat­ban szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­im is két­ség­te­len­né tet­ték szá­mom­ra, hogy az az em­ber va­ló­ban el­kö­vet­te a bűnt, ami­vel vá­dol­ták: bru­tá­lis mó­don meg­gyil­kolt egy idős nőt, aki bí­zott ben­ne.

Ke­gyet­len bíró hí­ré­ben ál­lok, ez azon­ban igaz­ság­ta­lan­ság. Ami­kor egy-egy bűn­eset tény­ál­la­dé­kát össze­fog­lal­tam, min­dig szi­go­rú­an ra­gasz­kod­tam az igaz­ság­hoz, és ag­gá­lyo­san lel­ki­is­me­re­tes vol­tam.

Csak az es­küd­te­ket akar­tam meg­vé­de­ni egyes ér­zel­gős vé­dő­ügy­vé­dek ér­zel­gős vé­dő­be­szé­de­i­nek az ér­zel­mek­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­tól. A tény­le­ges bi­zo­nyí­té­kok­ra irá­nyí­tot­tam a fi­gyel­mü­ket.

Né­hány éve ész­re­vet­tem, hogy va­la­mi­fé­le vál­to­zás megy vég­be ben­nem, egy­re ke­vés­bé va­gyok ura aka­ra­tom­nak, ítél­ke­zés he­lyett cse­le­ked­ni sze­ret­nék.

Sze­ret­tem vol­na – hadd vall­jam be őszin­tén – ma­gam el­kö­vet­ni egy gyil­kos­sá­got. Rá­esz­mél­tem, hogy ez ugyan­az, mint a mű­vész vá­gya, hogy ki­fe­jez­ze ma­gát! S a bű­nö­zés­ben mű­vész vol­tam – azaz le­het­tem vol­na! Fan­tá­zi­ám, ame­lyet hi­va­tá­som szi­go­rú­an szűk kor­lá­tok közé szo­rí­tott, tit­kon ko­losszá­lis ará­nyok­ban meg­nö­ve­ke­dett.

Úgy érez­tem, mu­száj, mu­száj, mu­száj gyil­kol­nom! S ami még en­nél is több: nem le­het kö­zön­sé­ges gyil­kos­sá­got el­kö­vet­nem! An­nak a gyil­kos­ság­nak va­la­mi­lyen fan­tasz­ti­kus, el­ké­pesz­tő, nem min­den­na­pi bűn­tény­nek kell len­nie! Eb­ben az egy vo­nat­ko­zás­ban, azt hi­szem, még min­dig ka­ma­szos a fan­tá­zi­ám.

Va­la­mi lát­vá­nyos, hi­he­tet­len dol­got sze­ret­tem vol­na el­kö­vet­ni!

Ölni akar­tam… Igen, ölni akar­tam…

Ugyan­ak­kor – még ha ez össze­egyez­tet­he­tet­len­nek tű­nik is va­la­ki sze­mé­ben – aka­dá­lyo­zott és gá­tolt ve­lem szü­le­tett igaz­ság­ér­ze­tem. Ár­tat­lan­nak nem sza­bad szen­ved­nie.

S ak­kor, egé­szen vá­rat­la­nul, meg­szállt az ih­let – egy hét­köz­na­pi be­szél­ge­tés so­rán el­ej­tett meg­jegy­zés su­gall­ta. Egy or­vos­sal be­szél­get­tem – kö­zép­sze­rű, át­la­gos ké­pes­sé­gű ál­ta­lá­nos or­vos volt. Csak úgy mel­lé­ke­sen meg­em­lí­tet­te, mi­lyen gyak­ran kö­vet­nek el gyil­kos­sá­go­kat, ame­lyek mi­att nem le­het bün­te­tő­el­já­rást in­dí­ta­ni.

S mind­járt fel is ho­zott pél­dá­nak egy kü­lö­nös ese­tet – egyik pá­ci­en­se, egy öreg hölgy ese­tét, aki nem sok­kal az­előtt halt meg. Meg­győ­ző­dé­se sze­rint – je­len­tet­te ki – pá­ci­en­se ha­lá­lát az okoz­ta, hogy a há­zas­pár, ame­lyik ápol­ta, s ame­lyik­nek anya­gi­lag igen jól jött a hölgy ha­lá­la, meg­ta­gad­ta tőle a szí­ve­rő­sí­tőt. Az ilyes­mit, ma­gya­ráz­ta, le­he­tet­len bi­zo­nyí­ta­ni, ő azon­ban en­nek el­le­né­re fel­tét­le­nül meg van győ­ződ­ve róla, hogy ez tör­tént. Még azt is hoz­zá­tet­te, hogy ál­lan­dó­an nagy szám­ban tör­tén­nek ha­son­ló ese­tek – elő­re meg­fon­tolt szán­dék­kal el­kö­ve­tett – gyil­kos­sá­gok –, s a tör­vény va­la­mennyi eset­ben te­he­tet­len.

Ez­zel kez­dő­dött. Hir­te­len meg­vi­lá­go­so­dott előt­tem, mit kell ten­nem. És el­ha­tá­roz­tam, hogy nem egy gyil­kos­sá­got fo­gok el­kö­vet­ni, ha­nem egy egész so­ro­za­tot.

Eszem­be ju­tott egy kis­gyer­mek ko­rom­ban ta­nult os­to­ba rig­mus – az, ame­lyik a tíz ki­csi né­ger­ről szól. Két­esz­ten­dős vol­tam, ami­kor meg­ra­gad­ta a fan­tá­zi­á­mat – a kér­lel­he­tet­len pusz­tu­lást, az el­ke­rül­he­tet­len meg­sem­mi­sü­lést ér­zé­kel­tet­te.

Ti­tok­ban el­kezd­tem ál­do­za­to­kat gyűj­te­ni…

Nem aka­rok fö­lös­le­ges rész­le­tek­be bo­csát­koz­ni, ho­gyan si­ke­rült. Volt bi­zo­nyos elő­re el­ter­ve­zett tár­sal­gá­si mód­sze­rem, ezt al­kal­maz­tam majd­nem min­den­ki­nél, aki­vel csak ta­lál­koz­tam – és csak­ugyan meg­le­pő ered­mé­nyek­re ju­tot­tam. Dr. Arm­strong ese­tét ak­kor „gyűj­töt­tem”, ami­kor sza­na­tó­ri­um­ban ápol­tak. Egy el­szán­tan an­ti­al­ko­ho­lis­ta nő­vér nagy buz­gal­má­ban, hogy be­bi­zo­nyít­sa, mi­lyen tra­gé­di­á­kat okoz­hat az ital – el­me­sélt egy ese­tet. Sok esz­ten­dő­vel az­előtt tör­tént egy kór­ház­ban: egy or­vos ré­sze­gen ope­rált, és meg­öl­te a mű­tő­asz­ta­lon a be­te­get. Csak úgy mel­lé­ke­sen meg­kér­dez­tem, hol dol­go­zott ak­ko­ri­ban az em­lí­tett nő­vér stb., s már hoz­zá is ju­tot­tam a szük­sé­ges ada­tok­hoz. Min­den ne­héz­ség nél­kül si­ke­rült ki­nyo­moz­nom, hogy ki volt az or­vos meg a pá­ci­ens.

Ma­cArt­hur tá­bor­nok­nak a klu­bom­ban te­re­fe­ré­lő öreg ka­to­nák be­szél­ge­té­se ve­ze­tett a nyo­má­ra. Va­la­ki, aki nem­ré­gi­ben tért vissza az Ama­zo­nas mel­lől, el­ké­pesz­tő be­szá­mo­lót tar­tott bi­zo­nyos Phi­lip Lom­bard ot­ta­ni cse­le­ke­de­te­i­ről. A pu­ri­tán Emily Brent és sze­ren­csét­len cse­léd­je tör­té­ne­tét Mal­lor­ca szi­ge­tén me­sél­te el egy föl­há­bo­ro­dott hölgy. Ant­hony Mar­stont egy se­reg olyan em­ber kö­zül sze­mel­tem ki, akik ha­son­ló bűn­té­nye­ket kö­vet­tek el. Lát­va tel­jes ér­zé­ket­len­sé­gét és azt, hogy sem­mi­lyen fe­le­lős­sé­get nem érez má­sok éle­té­ért, úgy érez­tem, hogy köz­ve­szé­lyes em­ber, nem mél­tó az élet­re. Blo­re, volt fel­ügye­lő ese­té­ről ak­kor ér­te­sül­tem, ami­kor né­hány kol­lé­gám fesz­te­le­nül és he­ve­sen tár­gyal­ta a Lan­dor-ügyet. Az ő bű­nét rend­kí­vül ko­mo­lyan vet­tem. A rend­őr­nek, aki a tör­vényt szol­gál­ja, pél­da­mu­ta­tó­an be­csü­le­tes­nek kell len­nie. Hi­szen fog­lal­ko­zá­sa kö­vet­kez­té­ben fel­tét­le­nül el­hi­szik, amit mond.

Vé­gül ott volt Vera Clay­thorne ese­te. Ak­kor ér­te­sül­tem róla, ami­kor át­ha­józ­tam az At­lan­ti-óce­á­non. Egy­szer, késő éj­sza­ka, csak ket­ten ül­dö­gél­tünk a do­hány­zó­ban: én meg egy jó­ké­pű, Hugo Ha­mil­ton nevű fi­a­tal­em­ber.

Hugo Ha­mil­ton bol­dog­ta­lan volt. Hogy bol­dog­ta­lan­sá­gát csil­la­pít­sa, tö­mén­te­len mennyi­sé­gű al­ko­holt fo­gyasz­tott. A ré­szeg­ség ér­zel­mes, bi­zal­mas­ko­dó stá­di­u­má­ban volt. Nem sok re­ményt fűz­tem ugyan hoz­zá, hogy bár­mi­lyen ered­mény­re ju­tok, de azért au­to­ma­ti­ku­san be­le­kezd­tem a szo­ká­sos fur­fan­gos be­szél­ge­tés­be. Meg­hök­ken­tő­en re­a­gált rá. Még ma is vi­lá­go­san em­lék­szem a sza­va­i­ra. Azt mond­ta:

– Iga­za van. A gyil­kos­ság nem az, ami­nek a leg­töb­ben gon­dol­ják – hogy ar­zént ad­nak be va­la­ki­nek – le­ta­szít­ják egy szik­lá­ról – meg ilyes­mi. – Elő­re­ha­jolt, az ar­com­hoz dug­ta az ar­cát. – Is­mer­tem egy gyil­kos lányt – mond­ha­tom, hogy na­gyon jól is­mer­tem. Mi több: bo­lon­dul­tam érte… Uram­is­ten, néha úgy ér­zem, hogy még min­dig bo­lon­du­lok… Po­ko­li, én mon­dom, hogy po­ko­li. Tud­ni­il­lik alig­ha­nem mi­at­tam gyil­kolt… Ilyes­mit sose hit­tem vol­na… A nők ör­dö­gök, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben ör­dö­gök – ki hit­te vol­na, hogy egy olyan lány… jó ke­dé­lyű, stramm úri­lány – ki hit­te vol­na, hogy ilyes­mi­re ké­pes? Hogy ki­visz a ten­ger­re egy gye­re­ket, és hagy­ja víz­be fúl­ni? Hát hin­né az em­ber, hogy egy nő ilyes­mi­re ké­pes?

– Biz­tos ben­ne, hogy kész­akar­va tet­te? – kér­dez­tem.

Mint­ha hir­te­len ki­jó­za­no­dott vol­na:

– Egé­szen biz­tos. Más­nak per­sze eszé­be se ju­tott. De én ab­ban a pil­la­nat­ban tud­tam, ami­kor rá­néz­tem – ami­kor vissza­ér­kez­tem – a do­log után… És ő tud­ta, hogy tu­dom… Csak arra nem jött rá, hogy én sze­ret­tem azt a gye­re­ket…

Töb­bet nem mon­dott, de ez is elég volt hoz­zá, hogy vissza­me­nő­leg ki­nyo­moz­zam és re­konst­ru­ál­jam a tör­tén­te­ket.

Szük­sé­gem volt még egy ti­ze­dik ál­do­zat­ra is. Meg is ta­lál­tam egy Mor­ris nevű em­ber sze­mé­lyé­ben. Sö­tét kis alak volt. Töb­bek kö­zött ká­bí­tó­szer­rel ke­res­ke­dett, és ő volt az oka, hogy egyik ba­rá­tom­nak a lá­nya rá­szo­kott a ká­bí­tó­sze­rek­re. A lány hu­szon­egy éves ko­rá­ban ön­gyil­kos lett.

Mi­köz­ben ál­do­za­tok után ku­tat­tam, fo­ko­za­to­san ér­le­lő­dött ben­nem a terv. Már vég­leg ki is ala­kult, s a dön­tő lö­kést egy be­szél­ge­tés adta meg, ame­lyet a Har­ley Stree­ten foly­tat­tam egy or­vos­sal. Már em­lí­tet­tem, hogy mű­tét­nek ve­tet­tem alá ma­gam. A Har­ley Stree­ten foly­ta­tott be­szél­ge­tés­ből ki­de­rült, hogy újabb mű­tét­nek sem­mi ér­tel­me.

Or­vo­som na­gyon szé­pen cso­ma­gol­va adta be a dol­got, de én meg­szok­tam, hogy va­la­ki­nek a sza­va­i­ból ki­há­moz­zam az igaz­sá­got.

Az or­vos­nak egy szót se szól­tam el­ha­tá­ro­zá­som­ról, hogy nem va­gyok haj­lan­dó a ter­mé­szet rend­je sze­rint las­san, hosszú hal­dok­lás után meg­hal­ni. Nem, az én ha­lá­lom­nak a fe­szült­ség te­tő­fo­kán kell be­kö­vet­kez­nie.

És most hadd tér­jek rá a Né­ger-szi­ge­ten el­kö­ve­tett bűn­tény tu­laj­don­kép­pe­ni mód­sze­re­i­re. A szi­ge­tet nem volt ne­héz meg­sze­rez­ni: az ügy­le­tet Mor­ris bo­nyo­lí­tot­ta le, én ész­re­vét­le­nül a hát­tér­ben ma­rad­tam. Nagy szak­ér­tő volt az ilyes­mi­ben. A le­en­dő ál­do­za­tok­ról össze­sze­dett ada­tok alap­ján si­ke­rült mind­annyi­uk szá­má­ra meg­fe­le­lő csa­lét­ket ki­ta­lál­nom. Egyet­len eset­ben sem val­lot­tam ku­dar­cot. Au­gusz­tus 8-án va­la­mennyi ven­dé­gem meg­ér­ke­zett a Né­ger-szi­get­re. Ma­gam is köz­tük vol­tam.

Mor­ris­sal már le­szá­mol­tam. Emész­té­si za­va­rok­ban szen­ve­dett. Mi­előtt el­hagy­tam vol­na Lon­dont, ad­tam neki egy kap­szu­lát, hogy ve­gye be éj­sza­ká­ra, mond­ván, hogy az én gyo­mor­ned­ve­im­mel cso­dát tett. Ha­bo­zás nél­kül el­fo­gad­ta – ki­csit hi­po­chon­der volt a nya­va­lyás. At­tól nem kel­lett fél­nem, hogy eset­leg komp­ro­mit­tá­ló ira­to­kat vagy fel­jegy­zé­se­ket hagy maga után. Nem olyan em­ber volt.

A szi­ge­ten be­kö­vet­ke­ző ha­lál­ese­tek sor­rend­jét kü­lön­le­ges gond­dal ál­la­pí­tot­tam meg. Vé­le­mé­nyem sze­rint nem mind­egyik ven­dé­gem volt egy­for­mán bű­nös. S úgy dön­töt­tem, hogy el­ső­nek azok pusz­tul­ja­nak, akik­nek a leg­ki­sebb a bű­nük, hogy ne kell­jen el­szen­ved­ni­ük azt a so­ká­ig tar­tó ideg­fe­szült­sé­get és fé­lel­met, amit az ér­zé­ket­le­nebb gyil­ko­sok­nak el kel­lett szen­ved­ni­ük.

Ant­hony Mar­ston és Mrs. Ro­gers hal­tak meg el­ső­nek, az előb­bi egy pil­la­nat alatt, a má­sik bé­ké­sen el­aludt. Mél­tá­nyol­tam, hogy Mar­ston­ból szü­le­té­sé­nél fog­va hi­ány­zott a mo­rá­lis fe­le­lős­ség­ér­zet, ami a leg­töb­bünk­ben meg­van. Amo­rá­lis volt. Po­gány. Mrs. Ro­gers pe­dig – efe­lől nem volt két­sé­gem – nagy­mér­ték­ben fér­je be­fo­lyá­sa alatt cse­le­ke­dett. Szük­ség­te­len rész­le­te­sen le­ír­nom, ho­gyan halt meg ez a két em­ber. A rend­őr­ség nyil­ván könnyen meg tud­ta ál­la­pí­ta­ni. Ci­án­ká­li­hoz min­den ház­tu­laj­do­nos könnyen hoz­zá­jut­hat: ro­var­ir­tó­nak hasz­nál­ják. Vit­tem ma­gam­mal egy ke­ve­set, és a gra­mo­fon­le­mez le­ját­szá­sa után kö­vet­ke­ző fe­szült pil­la­na­tok­ban könnyű volt be­csem­pész­ni Mar­ston majd­nem üres po­ha­rá­ba.

Meg kell je­gyez­nem, hogy a „vád­be­széd” alatt ala­po­san meg­fi­gyel­tem ven­dé­ge­im ar­cát, és a bí­ró­sá­gon szer­zett hosszú ta­pasz­ta­la­ta­im alap­ján sem­mi két­sé­gem sem ma­radt afe­lől, hogy va­la­mennyi­en bű­nő­sek.

Be­teg­sé­gem utol­só sza­ka­szá­ban fel­ír­tak va­la­mi al­ta­tót – klo­rál­hid­rá­tot. Könnyű volt annyit el­dug­nom, hogy vé­gül is ha­lá­los adag volt a bir­to­kom­ban. Ami­kor Ro­gers ko­nya­kot ho­zott a fe­le­sé­gé­nek, le­tet­te egy asz­tal­ra, én meg az asz­tal mel­lett el­ha­lad­va be­le­csem­pész­tem a mér­get a ko­nyak­ba. Ez sem volt ne­héz, mert ak­kor még sen­ki sem fo­gott gya­nút.

Ma­cArt­hur tá­bor­nok fáj­da­lom nél­kül halt meg. Meg se hal­lot­ta, hogy mö­gé­je lo­póz­tam. Per­sze na­gyon gon­do­san kel­lett meg­vá­lasz­ta­nom az idő­pon­tot, ami­kor el­ha­gyom a te­raszt, de min­den si­ke­rült.

Ahogy elő­re sej­tet­tem, át­ku­tat­ták a szi­ge­tet, és meg­ál­la­pí­tot­ták, hogy csak mi he­ten tar­tóz­ko­dunk raj­ta. Ez azon­nal gya­nak­vó lég­kört te­rem­tett. Ter­vem sze­rint ha­ma­ro­san szö­vet­sé­ges­re volt szük­sé­gem. Dr. Arm­stron­got vá­lasz­tot­tam ki erre a sze­rep­re. Könnyen hívő em­ber volt, lá­tás­ból meg hír­ből is­mert, és el se tud­ta kép­zel­ni, hogy az én po­zí­ci­óm­ban va­la­ki eset­leg gyil­kos le­het! Min­den gya­nú­ja Lom­bard­ra irá­nyult, és én úgy tet­tem, mint­ha egyet­ér­te­nék vele. Cé­loz­gat­ni kezd­tem rá, hogy van egy ter­vem, amely­nek se­gít­sé­gé­vel csap­dá­ba le­het csal­ni a gyil­kost, hogy el­árul­ja ma­gát.

Noha min­den­ki­nek a szo­bá­ját át­ku­tat­ták, sze­mé­lyi mo­to­zás­ra ak­kor még nem ke­rült sor. De en­nek is ha­ma­ro­san be kel­lett kö­vet­kez­nie.

Ro­gerst au­gusz­tus 10-én reg­gel öl­tem meg. Ép­pen fát vá­gott, tü­zet akart gyúj­ta­ni, s nem hal­lot­ta meg, hogy kö­ze­le­dem. Meg­ta­lál­tam zse­bé­ben az ebéd­lő kul­csát. Elő­ző este be­zár­ta.

Mi­után Ro­gers holt­tes­tét meg­ta­lál­ták, a zűr­za­var­ban Lom­bard szo­bá­já­ba oson­tam, és el­csen­tem a re­vol­ve­rét. Tud­tam, hogy bi­zo­nyá­ra ho­zott ma­gá­val – az igaz­ság az, hogy én uta­sí­tot­tam Mor­rist: su­gal­maz­za neki, ami­kor tár­gyal vele.

Reg­ge­li köz­ben be­csem­pész­tem ma­ra­dék klo­rá­lo­mat Miss Brent ká­vé­já­ba, ami­kor újra töl­töt­tem a csé­szé­jét. Az­tán ma­gá­ra hagy­tuk az ebéd­lő­ben. Va­la­mi­vel ké­sőbb be­oson­tam – a nő majd­nem esz­mé­let­len volt, könnyen bele tud­tam fecs­ken­dez­ni egy adag erős ci­án­ká­li­ol­da­tot. Az a méh do­log alap­já­ban véve gye­re­kes volt egy ki­csit – de tudj’is­ten, va­la­hogy tet­szett ne­kem. A le­he­tő­ség sze­rint igye­kez­tem mi­nél pon­to­sab­ban iga­zod­ni a mon­dó­ká­hoz.

Rög­tön ez után meg­tör­tént, ami­re szá­mí­tot­tam – az­az­hogy azt hi­szem, tu­laj­don­kép­pen ma­gam ja­va­sol­tam. Szi­go­rú mo­to­zás­nak ve­tet­tük alá ma­gun­kat. A re­vol­vert ad­dig­ra már biz­tos hely­re el­dug­tam, és se ci­án­ká­lim, se klo­rá­lom nem volt már.

Ak­kor kö­zöl­tem Arm­strong­gal, hogy meg kell va­ló­sí­ta­nunk ter­vün­ket. Egy­sze­rű terv volt – azt a lát­sza­tot kel­te­ni, hogy én va­gyok a kö­vet­ke­ző ál­do­zat. Ez ta­lán meg­za­var­ja a gyil­kost – min­den­eset­re ha egy­szer azt hi­szik ró­lam, hogy meg­hal­tam, nyu­god­tan mo­zog­ha­tok a ház­ban, és ki­kém­lel­he­tem az is­me­ret­len gyil­kost.

Arm­strong lel­ke­se­dett az öt­le­tért. Még az­nap este vég­re­haj­tot­tuk. Egy kis vö­rös agyag a hom­lo­kom­ra, a pi­ros füg­göny meg a fo­nal: ez­zel meg is volt ren­dez­ve a je­le­net. A gyer­tyák gyön­ge láng­ja erő­sen lo­bo­gott, és az egyet­len em­ber, aki kö­zel­ről is meg­néz­he­tett, Arm­strong volt.

Tö­ké­le­te­sen si­ke­rült a do­log. Miss Clay­thorne föl­lár­máz­ta a há­zat, ami­kor meg­ta­lál­ta az al­gát, ame­lyet én he­lyez­tem el gon­do­san a szo­bá­já­ban. Mind­nyá­jan föl­ro­han­tak az eme­let­re, én pe­dig el­he­lyez­ked­tem a meg­gyil­kolt ál­do­zat pó­zá­ban.

Ami­kor meg­ta­lál­tak, a lát­vány pon­to­san a kí­vánt ha­tást gya­ko­rol­ta rá­juk. Arm­strong tö­ké­le­te­sen ját­szot­ta a sze­re­pét. Föl­ci­pel­tek az eme­let­re, és le­fek­tet­tek az ágyam­ra. Sen­ki se tö­rő­dött ve­lem, mind­nyá­jan holt­ra vol­tak ré­mül­ve, és iszo­nyú­an fél­tek egy­más­tól.

Éj­sza­ka há­rom­ne­gyed ket­tő­re ta­lál­ko­zót be­szél­tem meg Arm­strong­gal a sza­bad­ban. Ki­vit­tem a ház mögé, a szik­la pe­re­mé­re. Azt mond­tam, hogy on­nan ész­re­ve­het­jük, ha va­la­ki kö­ze­le­dik, a ház­ból vi­szont nem lát­hat­nak, mi­vel a háló szo­bák az el­len­ke­ző ol­dal­ra néz­nek. Arm­strong még min­dig tel­je­sen gya­nút­lan volt – pe­dig vi­gyáz­nia kel­lett vol­na, ha eszé­be jut­nak a mon­dó­ka sza­vai: „Egy pi­ros la­zac egyet lép­re csal…” Szép sza­bá­lyo­san lép­re is ment.

Ez is na­gyon könnyű volt. Meg­le­pett ki­ál­tást hal­lat­tam, ki­ha­jol­tam a szik­la pe­re­me fö­lött, s rá­szól­tam, néz­ze csak meg, nem egy bar­lang szá­ja van-e oda­lenn. Ő is ki­ha­jolt. Egy hir­te­len, erő­tel­jes lö­kés­re el­vesz­tet­te az egyen­sú­lyát, és be­le­pottyant az alat­tunk há­bor­gó ten­ger­be. Én meg vissza­jöt­tem a ház­ba, Blo­re nyil­ván az én lép­te­i­met hal­lot­ta. Né­hány perc­cel az­u­tán, hogy be­men­tem Arm­strong szo­bá­já­ba, ki is jöt­tem on­nan, ez­út­tal szán­dé­ko­san olyan zaj­jal, hogy va­la­ki fel­tét­le­nül hall­ja meg. Ami­kor a lép­cső al­já­ra ér­tem, hal­lot­tam, hogy nyí­lik is az ajtó. Nyil­ván lát­ták még, ahogy ki­sur­ran­tam a ka­pun.

Egy-két perc be­le­telt, amíg utá­nam jöt­tek. Én köz­ben meg­ke­rül­tem a há­zat, és be­mász­tam az ebéd­lő ab­la­kán, ame­lyet elő­ző­leg nyit­va hagy­tam. Be­csuk­tam az ab­la­kot, s ké­sőbb be­tör­tem az üveg­táb­lát. Az­tán föl­men­tem az eme­let­re, és is­mét vé­gig­nyúl­tam az ágya­mon.

Arra szá­mí­tot­tam, hogy megint át­ku­tat­ják a há­zat, de biz­tos vol­tam ben­ne, hogy a holt­tes­te­ket nem né­zik meg ala­po­sab­ban, leg­fel­jebb a le­pe­dőt hajt­ják fel egy ki­csit., hogy meg­bi­zo­nyo­sod­ja­nak róla, nem tet­te­ti-e ma­gát Arm­strong ha­lott­nak. Pon­to­san így is tör­tént.

El­fe­lej­tet­tem el­mon­da­ni, hogy a re­vol­vert vissza­vit­tem Lom­bard szo­bá­já­ba. Eset­leg ér­de­kel va­la­kit, hol volt el­dug­va a ház­ku­ta­tás alatt. Az élés­kam­rá­ban nagy ha­lom kon­zerv volt. Fel­bon­tot­tam a leg­al­sót – azt hi­szem, va­la­mi két­szer­sült volt ben­ne –, be­le­tet­tem a re­vol­vert, és vissza­tet­tem rá a ra­gasz­tó­sza­la­got.

Arra szá­mí­tot­tam, és­pe­dig he­lye­sen, hogy esze ágá­ba sem jut majd sen­ki­nek egy ha­lom lát­szó­lag érin­tet­len kon­zer­vet át­ku­tat­ni, kü­lö­nö­sen mi­kor a felül levő do­bo­zok nin­cse­nek fel­bont­va.

A pi­ros füg­gönyt la­pos­ra haj­to­gat­va a tár­sal­gó­ban levő egyik szék ülé­sé­be rej­tet­tem, a hu­zat alá, a fo­na­lat meg a szé­ken levő pár­ná­ba, mi­után egy kis lyu­kat vág­tam bele.

Ez­zel el­ér­kez­tünk ah­hoz a pil­la­nat­hoz, amely­re szá­mí­tot­tam: hár­man ma­rad­tak, annyi­ra fél­tek egy­más­tól, hogy bár­mi meg­tör­tén­he­tett – és egyi­kük­nél re­vol­ver volt. A ház ab­la­ka­i­ból fi­gyel­tem őket. Ami­kor Blo­re egye­dül fel­jött, már ké­szen­lét­ben tar­tot­tam a nagy már­vá­nyórát. Blo­re el­tá­vo­zott az élők so­rá­ból…

Az ab­la­kom­ból lát­tam, hogy Vera Clay­thorne le­lö­vi Lom­bar­dot. Bá­tor, talp­ra­esett lány volt. Min­dig is gon­dol­tam, hogy ér annyit, sőt töb­bet is, mint Lom­bard. Ami­kor ez meg­tör­tént, be­ren­dez­tem a lány há­ló­szo­bá­ját.

Ér­de­kes lé­lek­ta­ni kí­sér­let volt. Elég lesz-e a bűne mi­att ér­zett lel­ki­fur­da­lás meg az an­nak kö­vet­kez­té­ben be­állt ideg­fe­szült­ség, hogy né­hány perc­cel előbb agyon­lőtt egy em­bert, va­la­mint a szug­gesz­tív kör­nye­zet ah­hoz, hogy ön­ként el­dob­ja ma­gá­tól az éle­tet? Úgy gon­dol­tam, hogy igen. És iga­zam volt. Vera Clay­thorne a sze­mem lát­tá­ra akasz­tot­ta fel ma­gát: ott áll­tam a ru­hás­szek­rény ár­nyé­ká­ban.

És még egy utol­só dísz­letát­ren­de­zés. Elő­lép­tem, föl­emel­tem a pad­ló­ról a szé­ket, és a fal mel­lé ál­lí­tot­tam. Ke­res­ni kezd­tem a re­vol­vert, és meg is ta­lál­tam a lép­cső te­te­jén, ahol a lány el­ej­tet­te. Vi­gyáz­tam, hogy raj­ta ma­rad­ja­nak az ujj­le­nyo­ma­tai.

És most?

Be­fe­je­zem az írást. Be­te­szem egy pa­lack­ba, a pa­lac­kot le­pe­csé­te­lem, és be­do­bom a ten­ger­be.

Mi­ért?

Igen, mi­ért?

Hi­szen olyan rej­té­lyes gyil­kos­sá­got akar­tam ki­agyal­ni, amely­nek a tit­kát sen­ki sem tud­ja meg­fej­te­ni.

De most esz­mé­lek rá, hogy a mű­vész nem elé­ged­het meg pusz­tán a mű­vé­szet­tel. Hi­á­ba is ta­gad­ja, ter­mé­sze­tes vágy él ben­ne az el­is­me­rés után.

Hadd vall­jam be tel­jes alá­zat­tal: ben­nem is él a szá­nan­dó em­be­ri vágy, hogy még­is­csak meg­tud­ja va­la­ki, mi­lyen ügyes vol­tam…

Ez­zel per­sze ele­ve fel­té­te­le­zem, hogy a Né­ger-szi­get rej­té­lye meg­ol­dat­lan ma­rad. Per­sze le­het­sé­ges, hogy a rend­őr­ség agya­fúr­tabb­nak bi­zo­nyul, mint gon­do­lom. Vég­ered­mény­ben há­rom nyo­mon is el­in­dul­hat. Az első: a rend­őr­ség tud­ja, hogy Ed­ward Se­ton bű­nös volt. En­nél­fog­va azt is tud­ja, hogy a szi­ge­ten levő tíz em­ber kö­zül az egyik a szó sem­mi­lyen ér­tel­mé­ben nem volt gyil­kos, s eb­ből pa­ra­dox mó­don az kö­vet­ke­zik, hogy em­be­ri szá­mí­tás sze­rint az il­le­tő­nek kell len­nie a gyil­kos­nak. A má­so­dik nyom­ra ve­ze­tő jel a mon­dó­ka he­te­dik sor­pár­já­ban van el­rejt­ve. Arm­strong ha­lá­la egy „pi­ros la­zac­cal” van tár­sít­va, amely be­kap­ja, pon­to­sab­ban lép­re csal­ja! Vagy­is az ügy­nek eb­ben a stá­di­u­má­ban vi­lá­gos uta­lás tör­té­nik bi­zo­nyos csa­lás­ra – de dr. Arm­strong ezt nem vet­te ész­re, és ez okoz­ta a ha­lá­lát. Ez ígé­re­tes ki­in­du­ló­pont le­het a nyo­mo­zás­hoz. Ugyan­is ek­kor már csak né­gyen van­nak élet­ben, s a négy em­ber kö­zül nyil­ván­va­ló­an én va­gyok az egyet­len, aki­ről fel­té­te­lez­he­tő, hogy Arm­strong meg­bí­zik ben­ne.

A har­ma­dik nyom jel­ké­pes. Ez az a mód, aho­gyan meg­hal­tam: a hom­lo­kom­ra sü­tött bé­lyeg. Káin bé­lye­ge.

Ez­zel kap­cso­lat­ban úgy ér­zem, bő­vebb ma­gya­rá­zat­tal tar­to­zom.

Mi­után a val­lo­má­so­mat tar­tal­ma­zó pa­lac­kot a ten­ger hul­lá­ma­i­ra bíz­tam, föl­me­gyek a szo­bám­ba, és le­fek­szem az ágy­ra. Cvik­ke­rem­re vé­kony fe­ke­te zsi­nór van köt­ve – va­ló­já­ban gu­mi­zsi­nór. Tel­jes sú­lyom­mal rá­fek­szem a cvik­ker­re. A zsi­nórt ke­resz­tül­hur­ko­lom az aj­tó­ki­lin­csen, és rá­kö­töm a re­vol­ver­re, de nem na­gyon szo­ro­san. S re­mé­lem, a kö­vet­ke­ző fog tör­tén­ni.

Zseb­ken­dő­be csa­vart ke­zem­mel meg­hú­zom a ra­vaszt. Ke­zem le­esik az ol­da­lam mel­lé. A re­vol­vert meg­ránt­ja a gu­mi­zsi­nór, s ne­ki­ütő­dik az aj­tó­nak. Be­le­akad a ki­lincs­be, ki­csú­szik a gu­mi­zsi­nór­ból, és le­esik a pad­ló­ra. A meg­la­zult gu­mi­zsi­nór sem­mi gya­nút se kelt­ve lóg majd le a cvik­ker­ről, ame­lyen fek­szem. A pad­lón he­ve­rő zseb­ken­dő sem kelt­het sem­mi­fé­le gya­nút.

Így fog­nak meg­ta­lál­ni, szé­pen az ágyam­ra fek­tet­ve, át­lőtt hom­lok­kal, pon­to­san úgy, aho­gyan az ál­do­za­ta­im ál­tal ve­ze­tett nap­lók­ban áll. Mire holt­tes­tün­ket meg­vizs­gál­ja az or­vos, a ha­lál be­kö­vet­kez­té­nek idő­pont­ját meg­kö­ze­lí­tő pon­tos­ság­gal sem le­het majd meg­ál­la­pí­ta­ni.

Ha a ten­ger le­csil­la­po­dik, em­be­rek­kel meg­ra­kott csó­na­kok jön­nek majd át a part­ról.

És tíz holt­tes­tet meg egy meg­old­ha­tat­lan rej­télyt ta­lál­nak a Né­ger-szi­ge­ten.

Law­ren­ce War­gra­ve