7

War­gra­ve bíró meg azt gon­dol­ta:

„Arm­strong? Em­lék­szem rá, ahogy ott állt a ta­núk pad­já­ban. Na­gyon pon­to­san és óva­to­san fe­jez­te ki ma­gát. Az or­vo­sok mind is­ten­ver­te hü­lyék. S az egész ban­dá­ból a Har­ley Street-iek a leg­hü­lyéb­bek.” S ka­já­nul gon­dolt vissza arra a be­szél­ge­tés­re, ame­lyet nem­ré­gi­ben foly­ta­tott ép­pen a Har­ley Stree­ten egy mé­zes­má­zos alak­kal.

Han­go­san meg azt dör­mög­te

– Ha inni óhajt, fá­rad­jon a hall­ba.

– Előbb üd­vö­zöl­nöm il­le­nék a há­zi­gaz­dát meg a há­zi­asszonyt – mond­ta dr. Arm­strong.

War­gra­ve bíró is­mét le­huny­ta a sze­mét – ha­tá­ro­zot­tan úgy fes­tett, mint va­la­mi hül­lő –, és azt mond­ta:

– Nem­igen lesz mód­já­ban.

Dr. Arm­strong meg­hök­kent.

– Mi­ért?

– Se há­zi­gaz­da, se há­zi­asszony – mond­ta a bíró. – Na­gyon kü­lö­nös ez az egész. Egy­sze­rű­en nem ér­tem.

Dr. Arm­strong el­ké­ped­ve me­redt rá egy da­ra­big. Már azt hit­te, hogy az öreg­úr el­aludt, ami­kor War­gra­ve hir­te­len meg­szó­lalt:

– Is­me­ri Cons­tance Cul­ming­tont?

– Hm… nem. Saj­nos, nem.

– Nem is lé­nye­ges – mond­ta a bíró. – Na­gyon kü­lö­nös nő­sze­mély… és jó­for­mán ol­vas­ha­tat­lan az írá­sa. Ép­pen azon tű­nőd­tem, nem rossz hely­re jöt­tem-e.

Dr. Arm­strong ér­tet­le­nül meg­ráz­ta a fe­jét, és be­ment a ház­ba.

War­gra­ve bíró meg to­vább tű­nő­dött Cons­tance Cul­ming­to­non. Meg­bíz­ha­tat­lan, mint min­den nő.

Az­tán a ház­ban levő két nőre te­re­lőd­tek a gon­do­la­tai, a szó­fu­kar vén­kis­asszony­ra meg a lány­ra. Ki nem áll­hat­ta a lányt: hi­deg­vé­rű kis per­szó­na. Ha Ro­gers­nét is szá­mít­juk, há­rom nő van a ház­ban. Fur­csa te­rem­tés, mint­ha iszo­nyú­an fél­ne va­la­mi­től. Kü­lön­ben tisz­tes há­zas­pár, ér­tik a dol­gu­kat.

Ro­gers ép­pen ab­ban a pil­la­nat­ban lé­pett ki a te­rasz­ra. A bíró meg­kér­dez­te:

– Nem tud­ja vé­let­le­nül, ide vár­juk Lady Cons­tance Cul­ming­tont is?

Ro­gers rá­bá­mult.

– Nem, uram, leg­alább­is tud­tom­mal nem.

A bíró fel­húz­ta a szem­öl­dö­két. De csak ma­gá­ban dör­mö­gött va­la­mit.

„A Né­ger-szi­ge­ten va­gyunk, igaz? – gon­dol­ta ma­gá­ban. – Cso­da vol­na, ha va­la­mi sö­tét do­log ké­szül­ne itt?”