8

Mr. Blo­re Ply­mouth­ból jött a sze­mély­vo­na­ton. A vo­nat min­den ál­lo­má­son meg­állt. A fül­ké­ben raj­ta kí­vül csak egyet­len utas ült, egy öreg, vi­ze­nyős te­kin­te­tű em­ber, ten­ge­rész le­he­tett va­la­mi­kor. Most ép­pen szu­nyó­kált.

Mr. Blo­re gon­do­san je­gyez­ge­tett va­la­mit egy kis no­tesz­be.

– Hát itt az egész tár­sa­ság – dünnyög­te ma­gá­ban. – Emily Brent, Vera Clay­thorne, dr. Arm­strong, Ant­hony Mar­ston, az öreg War­gra­ve bíró, Phi­lip Lom­bard és Ma­cArt­hur tá­bor­nok, a Szent Mi­hály- és Szent György-ke­reszt, va­la­mint a há­bo­rús ér­dem­rend tu­laj­do­no­sa. Vé­gül az inas meg a fe­le­sé­ge: Mr. és Mrs. Ro­gers.

Be­csuk­ta a no­teszt, és vissza­tet­te a zse­bé­be. A szem­köz­ti sa­rok­ban szu­nyó­ká­ló bá­csi­ra pil­lan­tott.

– Be­szí­vott egy ki­csit – ál­la­pí­tot­ta meg szak­ér­tő mód­já­ra.

Még egy­szer ala­po­san, lel­ki­is­me­re­te­sen át­gon­dolt min­dent.

– Nyil­ván nem lesz ne­héz mun­ka – mor­fon­dí­ro­zott. – Nem is ér­tem, hogy si­ke­rült ki­fog­nom. Re­mé­lem, a kül­sőm ki­fo­gás­ta­lan.

Föl­állt, és ala­po­san meg­néz­te ma­gát az ab­lak­üveg­ben. Ki­csit ka­to­nás, baj­szos arc né­zett vissza rá. Meg­le­he­tő­sen ki­fe­je­zés­te­len volt. Szür­ke sze­mei elég kö­zel ül­tek egy­más­hoz.

„Ki­ad­hat­nám ma­gam eset­leg őr­nagy­nak – mond­ta ma­gá­ban Mr. Blo­re. – Fe­nét, szó se le­het róla. El­fe­led­kez­tem ar­ról az öreg ka­to­ná­ról. Azon­nal rá­jön­ne a csa­lás­ra.”

„Dél-Af­ri­ká­val vi­szont nyu­god­tan elő­áll­ha­tok – foly­tat­ta Mr. Blo­re. – Dél-Af­ri­ká­hoz egyi­kük­nek sincs sem­mi köze, én meg nem­rég ol­vas­tam azt az út­le­írást, egész jól el tu­dok be­szél­get­ni róla.”

A gyar­ma­to­sok­nak sze­ren­csé­re sok­fé­le faj­tá­ja van. Mr. Blo­re úgy érez­te, hogy mind jó­mó­dú dél-af­ri­kai, min­den koc­ká­zat nél­kül sze­re­pel­het akár­mi­lyen tár­sa­ság­ban.

A Né­ger-szi­get. Még gye­rek­ko­rá­ból em­lé­ke­zett a Né­ger-szi­get­re… Si­rá­lyok lak­ta, bü­dös szik­la – kö­rül­be­lül egy­mér­föld­nyi­re a part­tól. Azért ne­vez­ték el így, mert em­be­ri ko­po­nyá­hoz – egy neg­ro­id ajkú em­ber ko­po­nyá­já­hoz – ha­son­lít.

Fur­csa öt­let egy ilyen szik­lá­ra köl­töz­ni, és há­zat épí­te­ni raj­ta! Rossz idő­ben po­ko­li le­het! De hát a mil­li­o­mo­sok köz­is­mer­ten hó­bor­to­sak!

Az öreg föl­éb­redt a sa­rok­ban, és meg­szó­lalt:

– A ten­ge­ren sose tud­hat­ja az em­ber… soha!

– Úgy van. Csak­ugyan nem tud­hat­ja – mond­ta meg­nyug­ta­tó han­gon Blo­re.

Az öreg ket­tőt csuk­lott, az­tán pa­na­szo­san így szólt:

– Vi­har lesz.

– De­hogy lesz, cim­bo­ra, gyö­nyö­rű idő van – mond­ta Mr. Blo­re.

Az öreg düh­be gu­rult:

– Igen­is vi­har lesz! Ér­zem a sza­gát!

– Le­het, hogy ma­gá­nak van iga­za – mond­ta en­ge­dé­ke­nyen Mr. Blo­re.

A vo­nat meg­állt va­la­mi ál­lo­má­son, és az öreg tán­to­rog­va föl­tá­pász­ko­dott.

– Itt kell le­száll­nom. – Ügyet­le­nül meg­pró­bál­ta ki­nyit­ni a to­ló­aj­tót. Mr. Blo­re se­gí­tett neki.

Az öreg meg­állt az aj­tó­nyí­lás­ban. Ün­ne­pé­lyes moz­du­lat­tal föl­emel­te ke­zét, vi­ze­nyős sze­me hu­nyor­gott.

– Vi­gyáz­za­tok és imád­koz­za­tok! – mond­ta. – Vi­gyáz­za­tok és imád­koz­za­tok! Kö­zel az íté­let nap­ja!

Az aj­tó­ból le­pottyant a pe­ron­ra. Fek­té­ből föl­né­zett Mr. Blo­re-ra, és na­gyon mél­tó­ság­tel­je­sen azt mond­ta:

– Ma­gá­hoz be­szé­lek, fi­a­tal­em­ber. Na­gyon kö­zel az íté­let nap­ja.

Mr. Blo­re vissza­ült a he­lyé­re. „Sok­kal kö­ze­lebb van az íté­let nap­já­hoz ő, mint én!” – gon­dol­ta.

Eb­ben azon­ban tör­té­ne­te­sen té­ve­dett…