2

A Hang el­né­mult.

Egy pil­la­na­tig der­medt csend volt, az­tán csö­röm­pöl­ve össze­tört va­la­mi! Ro­gers ej­tet­te le a tál­cát, ame­lyen a ká­vét hoz­ta be!

Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban si­koly és tom­pa puf­fa­nás hal­lat­szott va­la­hon­nan.

Lom­bard moz­dult meg el­ső­nek. Az aj­tó­hoz ug­rott, és fel­rán­tot­ta. Mrs. Ro­gers fe­küdt az ajtó előtt, mint egy rongy­cso­mó.

Lom­bard vissza­szólt:

– Mar­ston!

Ant­hony azon­nal ug­rott is se­gí­te­ni. Föl­emel­ték az asszonyt, és be­ci­pel­ték a tár­sal­gó­ba.

Dr. Arm­strong ke­resz­tül­si­e­tett a szo­bán. Se­gí­tett le­fek­tet­ni a nőt a dí­vány­ra, az­tán fö­lé­je ha­jolt. Nem­so­ká­ra meg­szó­lalt:

– Sem­mi az egész. Csak el­ájult. Ha­ma­ro­san ma­gá­hoz tér.

Lom­bard oda­szólt Ro­gers­nek.

– Hoz­zon egy kis ko­nya­kot!

Ro­gers ha­lál­sá­padt volt, a keze re­me­gett.

– Igen­is, uram – sut­tog­ta, és ki­sur­rant a szo­bá­ból.

Vera fel­ki­ál­tott:

– Ki be­szélt? És hon­nan? Úgy hal­lat­szott… úgy hal­lat­szott, mint­ha…

Ma­cArt­hur tá­bor­nok taj­té­koz­va ki­tört:

– Mi tör­té­nik itt? Mi­cso­da ot­rom­ba tré­fa volt ez?

Re­me­gett a keze. Vál­la meg­ros­kadt. Mint­ha hir­te­len tíz évet öre­ge­dett vol­na.

Blo­re az ar­cát tö­röl­get­te egy zseb­ken­dő­vel.

Csak War­gra­ve bíró és Miss Brent lát­szott arány­lag nyu­godt­nak. Emily Brent emelt fő­vel, me­re­ven ült. Két­ol­dalt egy-egy pi­ros folt je­lent meg az ar­cán. A bíró szo­kott pó­zá­ban, fe­jét a vál­la közé húz­va ült. Óva­to­san va­kar­gat­ta a fü­lét. Csak a sze­me moz­gott, za­vart, de élénk, für­ké­sző pil­lan­tá­sa kör­be­járt a szo­bá­ban.

Megint Lom­bard lé­pett ak­ci­ó­ba. Mi­vel az esz­mé­let­len asszonnyal Arm­strong fog­la­la­tos­ko­dott, át­vet­te a kez­de­mé­nye­zést.

Azt mond­ta:

– Az a hang? Úgy hal­lat­szott, mint­ha itt szólt vol­na a szo­bá­ban.

Vera fel­ki­ál­tott:

– De ki volt az? Ki­cso­da? Kö­zü­lünk sen­ki!

Lom­bard te­kin­te­te – akár­csak a bí­róé – las­san kö­rül­járt a szo­bá­ban, s egy pil­la­nat­ra meg­ál­la­po­dott a nyi­tott fran­cia­ab­la­kon. Az­tán ha­tá­ro­zot­tan meg­ráz­ta a fe­jét. Hir­te­len fel­csil­lant a sze­me. Gyor­san oda­lé­pett ah­hoz az aj­tó­hoz, ame­lyik a kan­dal­ló mel­lett nyílt a szom­széd szo­bá­ba.

Gyors moz­du­lat­tal meg­fog­ta a ki­lin­cset, és fel­rán­tot­ta az aj­tót. Be­lé­pett, és rög­tön elé­ge­det­ten fel is ki­ál­tott.

– Aha! Meg­van!

A töb­bi­ek utá­na­cső­dül­tek. Csak Miss Brent ült to­vább­ra is me­re­ven a szé­kén.

A má­sik szo­bá­ban egy asz­tal volt a tár­sal­gó fala mel­lé húz­va. Az asz­ta­lon gra­mo­fon állt, di­vat­ja­múlt, ha­tal­mas töl­csé­res gra­mo­fon. A töl­csér szá­ja a fal felé volt for­dít­va. Lom­bard fél­re­tol­ta, és rá­mu­ta­tott a fal­ba fúrt kis lyu­kak­ra. Alig le­he­tett ész­re­ven­ni őket.

Az­tán meg­iga­zí­tot­ta a gra­mo­font, rá­tet­te a tűt a le­mez­re, és rög­tön új­ból fel­hang­zott: – A kö­vet­ke­ző vá­da­kat emel­jük önök el­len…

Vera fel­si­kol­tott:

– Kap­csol­ja ki! Kap­csol­ja ki! Bor­zasz­tó!

Lom­bard en­ge­del­mes­ke­dett.

Dr. Arm­strong meg­könnyeb­bül­ten fel­só­haj­tott.

– Azt hi­szem, va­la­mi gya­lá­za­tos, ke­gyet­len, ot­rom­ba tré­fá­ról van szó.

War­gra­ve bíró hal­kan, de ért­he­tő­en dör­mög­te:

– Szó­val maga sze­rint ez csak tré­fa?

Az or­vos rá­me­redt.

– Mi más le­het­ne?

A bíró las­san vé­gig­si­mí­tot­ta a fel­ső aj­kát.

Azt mond­ta:

– Pil­la­nat­nyi­lag nem szán­dé­ko­zom vé­le­ményt nyil­vá­ní­ta­ni.

Ant­hony Mar­ston köz­be­szólt:

– Ide fi­gyel­je­nek! Va­la­mi­ről meg­fe­led­kez­tünk! Ki a fene húz­ta fel és in­dí­tot­ta el ezt a va­ca­kot?

– Úgy van, ezt ki kell de­rí­te­nünk – dör­mög­te War­gra­ve.

Az­zal vissza­ment a tár­sal­gó­ba. A töb­bi­ek utá­na.

Ro­gers ép­pen ak­kor lé­pett be egy po­hár ko­nyak­kal. Miss Bren­tet a nyö­ször­gő Mrs. Ro­gers fölé ha­jol­va ta­lál­ták.

Ro­gers ügye­sen be­fu­ra­ko­dott a két nő közé.

– Ha meg­en­ge­di, asszo­nyom, majd én be­szé­lek vele. Ethel… Ethel… Sem­mi baj. Sem­mi baj, hal­lod? Szedd össze ma­gad!

Mrs. Ro­gers zi­hál­va lé­leg­zett. Sze­me tág­ra nyílt, ré­mült te­kin­te­te újra meg újra kör­be­járt a kö­rü­löt­te ál­lók ar­cán. Ro­gers to­vább un­szol­ta:

– Szedd már össze ma­gad, Ethel!

Dr. Arm­strong meg akar­ta nyug­tat­ni az asszonyt.

– Mind­járt job­ban lesz, Mrs. Ro­gers – mond­ta. – Csak meg­szé­dült egy ki­csit.

– El­ájul­tam, uram? – kér­dez­te az asszony.

– Igen.

– Az a hang volt az oka… az az iszo­nyú hang… mint­ha íté­le­tet hir­det­tek vol­na.

Megint el­zöl­dült az arca, szem­hé­ja re­me­gett.

Dr. Arm­strong eré­lye­sen meg­szó­lalt:

– Hol az a ko­nyak?

Ro­gers le­tet­te az asz­tal­ká­ra. Va­la­ki oda­ad­ta az or­vos­nak, s Arm­strong a zi­há­ló nő fölé ha­jolt vele.

– Igya meg ezt, Mrs. Ro­gers.

Az asszony ki­csit ful­la­doz­va és zi­hál­va meg­it­ta. Az al­ko­hol­tól job­ban lett. Ar­cá­ba megint vissza­tért az élet.

– Már jól is va­gyok – mond­ta. – Csak meg­szé­dül­tem… at­tól a hang­tól.

Ro­gers gyor­san meg­szó­lalt:

– Hát per­sze. Én ma­gam is meg­szé­dül­tem. Egy­sze­rű­en ki­esett a ke­zem­ből a tál­ca. Át­ko­zott ha­zug­ság volt az egész! Csak azt sze­ret­ném tud­ni…

El­akadt a sza­va. Csak egy kö­hin­tés hal­lat­szott, egyet­len szá­raz kis kö­hin­tés, de olyan ha­tá­sa volt, hogy Ro­gers a mon­dat kö­ze­pén el­hall­ga­tott. Rá­me­redt War­gra­ve bí­ró­ra, aki még egyet kö­hin­tett. Az­tán így szólt:

– Ki tet­te fel azt a le­mezt a gra­mo­fon­ra? Nem maga, Ro­gers?

Ro­gers föl­ki­ál­tott:

– Nem tud­tam, mi az! Es­kü­szöm az élő Is­ten­re, uram, hogy nem tud­tam! Ha tud­tam vol­na, egy vi­lá­gért sem te­szem fel!

A bíró szá­ra­zon meg­je­gyez­te:

– Ez va­ló­szí­nű­leg igaz. De azért azt hi­szem, egy ki­csit ala­po­sab­ban meg kéne ma­gya­ráz­nia a dol­got, Ro­gers.

Az inas meg­tö­röl­te az ar­cát egy zseb­ken­dő­vel. Az­tán meg­fon­tol­tan azt mond­ta:

– Uta­sí­tást haj­tot­tam vég­re, uram.

– Ki­nek az uta­sí­tá­sát?

– Mr. La­ckyét.

War­gra­ve bíró azt mond­ta:

– Tisz­tázzuk csak ala­po­sab­ban a dol­got. Tu­laj­don­kép­pen mi volt Mr. La­cky uta­sí­tá­sa?

– Hogy te­gyek fel egy le­mezt a gra­mo­fon­ra – mond­ta Ro­gers. – A le­mezt ke­res­sem meg a fi­ók­ban, és a fe­le­sé­gem in­dít­sa el a gra­mo­font, ami­kor be­vi­szem a tár­sal­gó­ba a fe­ke­tét.

– Na­gyon ér­de­kes mese – dör­mög­te a bíró.

Ro­gers föl­ki­ál­tott:

– Ez az igaz­ság, uram! Es­kü­szöm az élő Is­ten­re, hogy ez az igaz­ság! Fo­gal­mam se volt róla, mi az… nem is sej­tet­tem. Volt raj­ta va­la­mi fel­írás, azt hit­tem, csak egy ze­ne­szám.

War­gra­ve rá­né­zett Lom­bard­ra.

– Csak­ugyan van va­la­mi fel­írás a le­me­zen?

Lom­bard bó­lin­tott. Hir­te­len el­vi­gyo­ro­dott, ki­vil­lan­tak fe­hér, he­gyes fo­gai.

– De mennyi­re, hogy van, uram. Még­hoz­zá az, hogy Hattyú­dal…