2
Felkapaszkodtak egy meredek dombra, aztán egy lefelé haladó zegzugos ösvényen megérkeztek Sticklehavenbe. A falu mindössze néhány kunyhóból állt, s egy-két halászcsónak hevert a parti fövenyen.
Most pillantották meg először a Néger-szigetet, a lemenő nap fényében. Déli irányban emelkedett ki a tengerből.
Vera meglepődött.
– Jó messze kinn van – mondta.
Másképp képzelte el: egészen közel a parthoz, gyönyörű fehér házzal a csúcsán. Háznak azonban nyoma sem volt, csak a meredek sziklát lehetett látni. Kicsit hasonlított egy óriási néger fejhez. Volt benne valami baljóslatú. A lány megborzongott.
A Hét Csillaghoz címzett kiskocsma előtt hárman üldögéltek. A görnyedt hátú öreg bíró, az egyenes tartású Miss Brent és egy harmadik: egy tagbaszakadt, esetlen mozgású férfi, aki fölállt, és bemutatkozott.
– Gondoltam, jobb, ha megvárjuk önöket – mondta. – Egy fuvarral mindnyájan átmehetünk. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Nevem Davis. Dél-afrikai vagyok. Messze Fokföldön ringott a bölcsőm. Hahaha!
Harsányan kacagott.
Wargrave bíró kifejezett rosszindulattal nézte. Látszott rajta, hogy legszívesebben „kiüríttetné a termet”. Miss Emily Brent a jelek szerint még nem döntötte el, kedveli-e a gyarmatosokat.
– Nem parancsol valamelyikük egy korty italt, mielőtt behajóznánk? – kérdezte vendégszeretően Mr. Davis.
Mivel senki sem fogadta el a meghívást, Mr. Davis megfordult, és fölemelte az ujját.
– Akkor hát ne késlekedjünk. Derék házigazdánk és háziasszonyunk valószínűleg vár már bennünket – mondta.
Nem tudni, észrevette-e, hogy a társaság többi tagján furcsa feszélyezettség lesz úrrá. Mintha házigazdájuk és háziasszonyuk említése valahogy bénítólag hatott volna a vendégekre.
Egy férfi támaszkodott az egyik közeli ház falának. Amikor Davis intett, eljött a faltól, és odalépett a társasághoz. Imbolygó járása messziről elárulta, hogy tengerjáró ember. Cserzett arca és meglehetősen kifejezéstelen fekete szeme volt. Ő is lágy devonshire-i kiejtéssel beszélt.
– Akkor hát indulhatunk a szigetre, hölgyeim és uraim? A csónak útra kész. Két úr autóval jön, Mr. Lacky azonban azt az utasítást adta, hogy ne várjunk rájuk, mert nem tudni, mikor érkeznek meg.
A társaság elindult. Kalauzuk egy keskeny kőgátra vezette ki őket. A gát mellett motorcsónak ringatózott a vízen.
– Nagyon kicsi ez a csónak – mondta Emily Brent.
A csónak gazdája meggyőződéssel kijelentette:
– De nagyon jó csónak, naccsám. Akár Plymouthig is nyugodtan elmehet vele.
Wargrave bíró élesen megjegyezte:
– Csakhogy mi sokan vagyunk.
– Kétszer ennyien is elférnének benne, uram.
Philip Lombard is megszólalt nyájas, behízelgő hangján:
– Semmi vész. Az idő remek, a tenger nyugodt.
Miss Brent kicsit habozva ugyan, de hagyta, hogy besegítsék a csónakba. A többiek követték. A társaság tagjai még nem barátkoztak egymással. Mintha valamennyiüket zavarta volna a többiek jelenléte.
Már éppen indulni akartak, amikor vezetőjük a csáklyával a kezében mozdulatlanná dermedt.
Egy autó jött lefelé a faluba vezető meredek ösvényen. Olyan elképesztően nagy, olyan páratlanul szép autó, mint valami jelenés. Egy fiatalember ült a kormánykeréknél, haja lobogott a szélben. A tündöklő alkonyfényben nem is embernek, hanem ifjú istennek, valamelyik északi saga héroszának látszott.
Megnyomta a dudát, s az öböl sziklái megsokszorozódva verték vissza a hangot.
Fantasztikus pillanat volt. Anthony Marston mintha nem is halandó ember lett volna. A jelenlevők közül később jó néhánynak eszébe jutott ez a pillanat.