2

A há­rom fér­fi el­in­dult, hogy át­ku­tas­sa a szi­ge­tet.

A do­log vá­rat­la­nul egy­sze­rű­nek bi­zo­nyult. Az észak­nyu­ga­ti ol­da­lon, a szá­raz­föld felé, a szik­lák me­rő­le­ge­sen eresz­ked­tek le a ten­ge­rig, egy árva re­pe­dés se volt raj­tuk.

A szi­get töb­bi ré­szén fá­nak nyo­ma sem volt, egyéb nö­vény­zet­nek is alig. A há­rom fér­fi nagy gond­dal és mód­sze­re­sen dol­go­zott: a szi­get leg­ma­ga­sabb pont­já­tól a víz szé­lé­ig vé­gig­cser­kész­te az egész te­re­pet, s köz­vet­len kö­zel­ről szem­ügy­re vet­te a leg­cse­ké­lyebb sza­bály­ta­lan­sá­got is a szik­lá­kon, amely eset­leg egy bar­lang be­já­ra­ta le­he­tett. De nem akad­tak bar­lang­ra.

A víz­par­ton Ma­cArt­hur tá­bor­nok­ra buk­kan­tak: ült, és néz­te a ten­gert. Nagy volt a csönd, csak a szik­lá­kon meg­tö­rő hul­lá­mok cso­bo­gá­sa hal­lat­szott. Az öreg­úr me­re­ven ki­hú­zott de­rék­kal ült, te­kin­te­tét a lá­tó­ha­tár­ra szö­gez­ve.

Tu­do­mást se vett a há­rom ku­ta­tó kö­ze­led­té­ről. Ez a nem­tö­rő­döm­ség ki­csit ké­nyel­met­len ér­zés­sel töl­töt­te el őket.

„Ez nem ter­mé­sze­tes… úgy néz ki, mint­ha transz­ba esett vol­na” – gon­dol­ta Blo­re.

Meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és eről­te­tet­ten cse­ve­gő tó­nus­ban meg­szó­lalt:

– Na­gyon szép és csön­des he­lyet ta­lált, uram.

A tá­bor­nok össze­rán­col­ta a hom­lo­kát. Gyors pil­lan­tást ve­tett hát­ra­fe­lé, és így szólt:

– Na­gyon ke­vés az időm. Na­gyon ke­vés. Sze­ret­ném, ha nem za­var­ná­nak.

– Nem akar­juk za­var­ni – mond­ta nyá­ja­san Blo­re. – Csak, hogy úgy mond­jam, sé­tál­tunk egyet a szi­ge­ten. Ugyan­is kí­ván­csi­ak vol­tunk rá, nem buj­kál-e va­la­hol va­la­ki.

A tá­bor­nok még min­dig össze­rán­colt hom­lok­kal azt mond­ta:

– Nem érti, fo­gal­ma sincs az egész­ről. Le­gyen szí­ves, hagy­jon ma­gam­ra.

Blo­re vissza­hú­zó­dott. Ami­kor oda­ért a má­sik ket­tő­höz, azt mond­ta:

– Be­di­li­zett… Nem le­het be­szél­ni vele.

Lom­bard kí­ván­csi­an meg­kér­dez­te:

– Mit mon­dott?

Blo­re vál­lat vont.

– Va­la­mi olyas­mit, hogy nincs ide­je, meg hogy nem akar­ja, hogy za­var­ják.

Most dr. Arm­strong rán­col­ta a hom­lo­kát.

– Csak azt sze­ret­ném tud­ni… – dünnyög­te.