4

Dr. Arm­strong ki­lé­pett a te­rasz­ra. Ha­boz­va meg­állt. Bal­ra Blo­re és Lom­bard be­szél­ge­tett. Jobb­ra meg War­gra­ve jár­kált las­san föl-alá, le­hor­gasz­tott fej­jel.

Arm­strong rö­vid ha­bo­zás után az utób­bi felé for­dult.

De ab­ban a pil­la­nat­ban Ro­gers si­e­tett ki a ház­ból.

– Be­szél­het­nék ön­nel, uram?

Arm­strong hát­ra­for­dult.

Meg­döb­bent az elé­je tá­ru­ló lát­vá­nyon.

Ro­gers­nek rán­ga­tó­zott az arca. Egé­szen szür­kés­zöld volt. A keze re­me­gett.

Ez annyi­ra el­len­tét­ben volt a né­hány perc­cel előbb ta­nú­sí­tott ön­ural­má­val, hogy Arm­strong egé­szen el­hűlt.

– Na­gyon sze­ret­nék be­szél­ni ön­nel, uram. Oda­benn, uram.

Az or­vos vissza­for­dult, és a ré­mült inas­sal együtt be­ment a ház­ba.

– Mi baj, em­ber? – kér­dez­te. – Szed­je össze ma­gát.

– Ide, uram, ide fá­rad­jon be.

Ki­nyi­tot­ta az ebéd­lő aj­ta­ját. A dok­tor be­lé­pett. Ro­gers kö­vet­te, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

– Nos – mond­ta Arm­strong –, mi baj?

Ro­gers nya­kán rán­ga­tóz­tak az iz­mok. Nyelt egyet. Az­tán ki­bök­te.

– Itt olyan dol­gok tör­tén­nek, uram, ami­ket egy­sze­rű­en nem ér­tek.

– Mi­fé­le dol­gok? – kér­dez­te éle­sen Arm­strong.

– Azt fog­ja hin­ni, hogy meg­őrül­tem, uram. Azt fog­ja mon­da­ni, hogy sem­mi­ség az egész. Pe­dig va­la­mi ma­gya­rá­za­tá­nak kell len­nie, uram. Kell len­nie va­la­mi ma­gya­rá­za­tá­nak. Mert egy­sze­rű­en ért­he­tet­len.

– De hát mond­ja már, mi baj? Ne be­szél­jen rejt­vé­nyek­ben!

Ro­gers megint nyelt egyet.

– Azok­ról a kis szob­rocs­kák­ról van szó, uram. Az asz­tal kö­ze­pén. A kis por­ce­lán­fi­gu­rák­ról. Tíz volt. Es­küd­ni mer­nék, hogy tíz volt.

– Úgy van, tíz – mond­ta Arm­strong. – Az este mi is meg­szá­mol­tuk a va­cso­rá­nál.

Ro­gers kö­ze­lebb lé­pett.

– Hát er­ről van szó, uram. Az este, ami­kor le­szed­tem az asz­talt, már csak ki­lenc volt, uram. Ész­re­vet­tem, és na­gyon fur­csá­nak is ta­lál­tam. De nem gon­dol­tam sem­mi kü­lö­nö­sebb­re. De ma reg­gel, uram! Még ak­kor se vet­tem ész­re, ami­kor a reg­ge­li­hez te­rí­tet­tem. Na­gyon fel vol­tam dúl­va, meg min­den. De most, ami­kor le akar­tam szed­ni az asz­talt… de néz­ze meg a sa­ját sze­mé­vel, ha nem hi­szi. Csak nyolc van, uram! Csak nyolc! Hát fel le­het ezt fog­ni ésszel? Csak nyolc…