6

Vera Clay­thorne nyi­tott szem­mel fe­küdt az ágyán, és a mennye­zet­re me­redt.

A vil­lany égett mel­let­te. Félt a sö­tét­ség­től.

Azt gon­dol­ta:

„Hugo… Hugo… mi­ért ér­zem, hogy oly kö­zel vagy hoz­zám ma éj­jel?… Va­la­hol egé­szen a kö­ze­lem­ben…”

„Tu­laj­don­kép­pen hol van? Nem tu­dom. Sose fo­gom meg­tud­ni. Egy­sze­rű­en ki­lé­pett… igen… ki­lé­pett az éle­tem­ből.”

Hi­á­ba pró­bált nem gon­dol­ni Hu­gó­ra. Kö­zel volt hoz­zá. Kény­te­len volt rá gon­dol­ni… em­lé­kez­ni…

Corn­wall…

A fe­ke­te szik­lák, a puha, sár­ga fö­veny. A dun­di, örök­ké vi­dám Mrs. Ha­mil­ton. A min­dig nya­fo­gó, foly­ton a ke­zét rán­ci­gá­ló Cy­ril.

– Sze­ret­nék ki­úsz­ni a szik­lá­hoz, Miss Clay­thorne. Mi­ért nem sza­bad ki­úsz­nom a szik­lá­hoz?

Föl­néz… te­kin­te­te össze­ta­lál­ko­zik Hu­gó­é­val, aki őt fi­gye­li.

Az es­ték, mi­után Cy­ril le­fe­küdt…

– Jöj­jön ki sé­tál­ni, Miss Clay­thorne.

– Le­het, hogy ki­me­gyek.

Az il­le­del­mes séta a ten­ger­par­ton. A hold­fény… Az At­lan­ti-óce­án fe­lől áram­ló sely­mes le­ve­gő.

S az­tán Hugo, amint át­öle­li.

– Sze­ret­lek. Sze­ret­lek. Tu­dod, hogy sze­ret­lek, Vera?

Igen, tud­ta.

(Leg­alább­is azt hit­te, hogy tud­ja.)

– Nem kér­het­lek meg, hogy gye­re hoz­zám fe­le­sé­gül. Egy fil­lé­rem sincs. Ép­pen csak hogy ma­ga­mat el tu­dom tar­ta­ni. Fur­csa, de egy­szer há­rom hó­na­pig már úgy né­zett ki, hogy gaz­dag le­szek. Cy­ril csak há­rom hó­nap­pal Ma­u­ri­ce ha­lá­la után szü­le­tett. Ha lány vol­na…

Ha a gye­rek lány lett vol­na, Hugo örö­költ vol­na min­dent. Be­is­mer­te, hogy csa­ló­dott egy ki­csit.

– Per­sze azért nem szá­mí­tot­tam rá. Egy ki­csit még­is mell­be vá­gott. De hát a pech az pech! Cy­ril he­lyes kis kö­lyök. Bor­zasz­tó­an sze­re­tem.

És csak­ugyan sze­ret­te. Min­dig szí­ve­sen ját­szott vele, el­szó­ra­koz­tat­ta kis uno­ka­öccsét. Hugo nem volt gyű­löl­kö­dő ter­mé­sze­tű.

Cy­ril gyön­ge gye­rek volt. Véz­na kis­fiú, hí­ján min­den el­len­ál­ló erő­nek. Az a faj­ta, aki ta­lán nem is ma­rad so­ká­ig élet­ben…

És az­tán…?

– Miss Clay­thorne, mi­ért nem sza­bad ki­úsz­nom a szik­lá­hoz?

Ide­ge­sí­tő ez a foly­to­nos vinnyo­gás.

– Na­gyon messze van, Cy­ril.

– De Miss Clay­thorne…

Vera föl­kelt. Oda­ment a to­a­lett­asz­tal­hoz, és be­vett há­rom asz­pi­rint.

„Bár vol­na va­la­mi al­ta­tóm!” – gon­dol­ta.

Az­tán:

„Ha én akar­nék vé­gez­ni ma­gam­mal, ve­ro­nált ven­nék be, vagy va­la­mi ha­son­lót, nem ci­án­ká­lit.”

Meg­bor­zon­gott, ami­kor eszé­be ju­tott Ant­hony Mar­ston el­torzult, sze­der­jes arca.

Ami­kor el­ha­ladt a kan­dal­ló előtt, föl­né­zett a be­ke­re­te­zett kla­pan­ci­á­ra.

Tíz ki­csi né­ger éhes lett egy­szer, s va­cso­ráz­ni ment,

Egyik rosszul nyelt, meg­ful­ladt, s meg­ma­radt ki­lenc.

„Bor­zasz­tó – gon­dol­ta. – Akár­csak az este.”

Va­jon mi­ért akart meg­hal­ni Ant­hony Mar­ston?

Ő nem akar meg­hal­ni.

El se tud­ta kép­zel­ni, hogy meg akar­na hal­ni…

Hal­ja­nak csak meg – má­sok…