3

Ro­gers, az inas, ed­dig az aj­kát nya­lo­gat­ta, és a ke­zét tör­del­te. Most halk, tisz­te­let­tel­jes han­gon azt mond­ta:

– Ha sza­bad vol­na, én is szól­nék egy-két szót, uram.

– Csak raj­ta, Ro­gers – mond­ta Lom­bard.

Ro­gers meg­kö­szö­rül­te a tor­kát, és még egy­szer meg­nyal­ta a szá­raz aj­kát.

– En­gem meg a fe­le­sé­ge­met is meg­em­lí­tet­tek, uram. Meg Miss Bradyt. Egy szó se igaz az egész­ből, uram. A fe­le­sé­gem meg én a ha­lá­lá­ig Miss Brady mel­lett vol­tunk. Ál­lan­dó­an be­te­ges­ke­dett, uram, ál­lan­dó­an be­te­ges­ke­dett, ami­óta csak hoz­zá­ke­rül­tünk. Nagy vi­har volt az­nap éj­jel, uram… az­nap éj­jel, ami­kor rosszul lett. A te­le­fon nem mű­kö­dött. Nem tud­tuk fel­hív­ni az or­vost. Gya­log men­tem el érte, uram. De mire meg­ér­ke­zett, már késő volt. Min­den tő­lünk tel­he­tőt meg­tet­tünk Miss Bradyért, uram. Ön­fel­ál­do­zó­an ápol­tuk. Akár­ki bi­zo­nyít­hat­ja. Soha sen­ki nem vá­dolt meg ben­nün­ket egy szó­val sem. Egy árva szó­val sem.

Lom­bard el­gon­dol­koz­va néz­te a fér­fi rán­ga­tó­zó ar­cát, cse­re­pes aj­kát s a sze­mé­ben tük­rö­ző­dő fé­lel­met. Eszé­be ju­tott, ahogy a le­ej­tett tál­ca csö­röm­pöl­ve össze­tört. Azt gon­dol­ta, de nem mond­ta ki han­go­san: „Iga­zán?”

S ak­kor meg­szó­lalt Blo­re – a maga har­sány, erő­sza­kos, hi­va­ta­los mo­do­rá­ban.

Azt mond­ta:

– De azért va­la­mics­két örö­köl­tek a ha­lá­la után, nem?

Ro­gers ki­húz­ta ma­gát. Ri­de­gen azt mond­ta:

– Miss Brady csak­ugyan ha­gyott ránk va­la­mit hű­sé­ges szol­gá­la­ta­ink el­is­me­ré­sé­ül. És ugyan mért ne hagy­ha­tott vol­na?

Lom­bard meg­szó­lalt:

– Na és maga, Mr. Blo­re?

– Mi van ve­lem?

– Az ön neve is el­hang­zott.

Blo­re bí­bor­vö­rös lett.

– Lan­dor­ra gon­dol? Az a bank­rab­lás volt… Lon­don­ban, a Ke­res­ke­del­mi Ban­kot ra­bol­ták ki.

War­gra­ve bíró meg­moc­cant:

– Em­lék­szem. Nem elém ke­rült az eset, de em­lék­szem rá. Lan­dort az ön val­lo­má­sa alap­ján ítél­ték el. Ön volt meg­bíz­va a nyo­mo­zás­sal a rend­őr­ség ré­szé­ről?

– Én – mond­ta Blo­re.

– Lan­dort élet­fogy­tig­la­ni fegy­ház­bün­te­tés­re ítél­ték, és egy év múl­va meg­halt Dart­moor­ban. Vé­kony­pénzű fic­kó volt.

– Bű­nö­ző volt – mond­ta Blo­re. – Ő ütöt­te le az éj­je­li­őrt. Az ügy­ben ját­szott sze­re­pe tel­je­sen vi­lá­gos volt.

War­gra­ve las­san azt mond­ta:

– Gon­do­lom, meg­kap­ta a ju­tal­mát, ami­ért olyan ügye­sen járt el az ügy­ben.

– Elő­lép­tet­tek – fe­lel­te mo­gor­ván Blo­re.

Re­ked­ten hoz­zá­tet­te:

– Csak a kö­te­les­sé­ge­met tel­je­sí­tet­tem.

Lom­bard föl­ka­ca­gott – vá­rat­la­nul, har­sá­nyan.

Azt mond­ta:

– Mi­lyen kö­te­les­ség­tu­dó és tör­vény­tisz­te­lő em­be­rek­nek lát­szunk va­la­mennyi­en! Ki­vé­ve en­gem. Na és maga, dok­tor… Maga mi­fé­le bak­lö­vést kö­ve­tett el hi­va­tá­sa gya­kor­lá­sa köz­ben? Til­tott mű­té­tet vég­zett?

Emily Brent ki­mon­dott utá­lat­tal pil­lan­tott rá, s ki­csit ar­rább hú­zó­dott.

Dr. Arm­strong na­gyon tu­dott ural­kod­ni ma­gán. Jó­ked­vű­en meg­ráz­ta a fe­jét.

– Nem egé­szen ér­tem az ügyet. Ami­kor az a név el­hang­zott, nem je­len­tett szá­mom­ra sem­mit. Mi­lyen név is volt? Clees? Clo­se? Csak­ugyan nem em­lék­szem rá, hogy ilyen nevű pá­ci­en­sem lett vol­na, vagy bár­ki­nek a ha­lá­lá­ban bű­nös vol­nék. Tisz­ta rej­tély szá­mom­ra az egész. Igaz, hogy na­gyon rég volt. Le­het, hogy va­la­me­lyik kór­há­zi mű­tét­ről van szó. So­kan jön­nek olyan­kor, ami­kor már késő. Az­tán ha a pá­ci­ens meg­hal, min­dig azt hi­szik, hogy a se­bész hi­bá­já­ból tör­tént.

Fej­csó­vál­va só­haj­tott egyet.

Azt gon­dol­ta:

„Ré­szeg vol­tam… ez az igaz­ság… ré­szeg… És ope­rál­tam! Tel­je­sen ki vol­tak ké­szül­ve az ide­ge­im… re­me­gett a ke­zem. Csak­ugyan meg­öl­tem. Sze­ren­csét­len öreg­asszony… sem­mi baj se lett vol­na, ha jó­zan va­gyok. Még sze­ren­cse, hogy a mi szak­mánk­ban kö­te­le­ző a ti­tok­tar­tás. A nő­vér per­sze min­dent tu­dott… de tar­tot­ta a szá­ját. Úr­is­ten, hogy meg­ijed­tem! Össze is szed­tem ma­gam utá­na. De va­jon ki tud­hat a do­log­ról… annyi év után?”