7

Blo­re ocsú­dott el­ső­nek.

– Ne ha­ra­gud­jon… hm… Ro­gers – mond­ta. – Hal­lot­tuk, hogy va­la­ki jár­kál ide­benn, és azt hit­tük, hogy… szó­val…

Ab­ba­hagy­ta.

– Én ké­rek bo­csá­na­tot, ura­im – mond­ta Ro­gers. – Csak a hol­mi­mat sze­dem össze. Re­mé­lem, nincs ki­fo­gá­suk el­le­ne, ha le­köl­tö­zöm az egyik üres föld­szin­ti ven­dég­szo­bá­ba. A leg­ki­seb­be.

Sza­va­it dr. Arm­strong­hoz in­téz­te, és Arm­strong vá­la­szolt neki:

– De­hogy van. Ter­mé­sze­te­sen. Köl­töz­zön csak le.

Igye­ke­zett nem néz­ni az ágyon fek­vő, le­pe­dő­vel le­ta­kart alak­ra.

– Kö­szö­nöm, uram – mond­ta Ro­gers.

A ru­hák­kal a kar­ján ki­ment a szo­bá­ból, és el­in­dult le­fe­lé a lép­csőn.

Arm­strong az ágy­hoz lé­pett, fel­emel­te a le­pe­dőt, és le­né­zett a ha­lott asszony bé­kés ar­cá­ra. Most nem tük­rö­ző­dött raj­ta fé­le­lem. Tel­je­sen ki­fe­je­zés­te­len volt.

– Bár­csak itt vol­na a fel­sze­re­lé­sem. Na­gyon sze­ret­ném tud­ni, mi­fé­le mé­reg volt.

Az­tán a má­sik ket­tő felé for­dult.

– Azt hi­szem, ab­ba­hagy­hat­juk. Min­den por­ci­kám­ban ér­zem, hogy úgy­sem ta­lá­lunk sem­mit.

Blo­re egy ala­csony szel­lő­ző­nyí­lás re­te­szé­vel vesz­kő­dött.

– Át­ko­zot­tul csön­de­sen jár az a fic­kó – mond­ta. – Né­hány per­ce még oda­lenn lát­tuk a te­ra­szon. Egyi­künk se hal­lot­ta, hogy föl­jött vol­na…

– Nyil­ván ezért gon­dol­tuk, hogy ide­gen jár­kál ide­fönn – mond­ta Lom­bard.

Blo­re el­tűnt a sö­tét üreg­ben. Lom­bard elő­hú­zott egy zseb­lám­pát, és utá­na­bújt.

Öt perc múl­va há­rom fér­fi állt és bá­mult egy­más­ra a la­pos ház te­te­jén. Pisz­ko­sak vol­tak, tele pók­há­ló­val, s az ar­cuk ko­mor.

Csak ők nyol­can vol­tak a szi­ge­ten. Sen­ki más.