2

Ro­gers az ebéd­lő aj­ta­já­ban állt. Ami­kor a há­rom fér­fi a lép­cső al­já­ra ért, né­hány lé­pést előbb­re lé­pett. Hal­kan, gond­ter­hel­ten mond­ta:

– Re­mé­lem, meg lesz­nek elé­ged­ve az ebéd­del. Van hi­deg son­ka és mar­ha­nyelv, és főz­tem egy kis krump­lit is. Meg az­tán van sajt, szá­raz­sü­te­mény meg egy kis gyü­mölcs­kon­zerv.

– Egész jól hang­zik – mond­ta Lom­bard. – Szó­val ele­gen­dő kész­le­tünk van?

– Van en­ni­va­ló bő­ven, uram, ren­ge­teg a kon­zerv. Tele az élés­kam­ra. Amint­hogy vé­le­mé­nyem sze­rint tele is kell len­nie egy szi­ge­ten, ahol az em­ber eset­leg hosszabb idő­re el le­het vág­va a szá­raz­föld­től.

Lom­bard bó­lin­tott.

Ro­gers kö­vet­te a há­rom fér­fit az ebéd­lő­be, köz­ben azt dünnyög­te:

– Na­gyon nyug­ta­la­nít, hogy Fred Nar­ra­cott nem jött át ma. Rend­kí­vül saj­ná­la­tos, mond­hat­nám.

– Az bi­zony – mond­ta Lom­bard. – Ez a he­lyes ki­fe­je­zés: rend­kí­vül saj­ná­la­tos.

Miss Brent lé­pett az ebéd­lő­be. Rö­vid­del előbb le­ej­tett egy gom­bo­lyag fo­na­lat, és most ép­pen azt te­ker­get­te fel.

Ami­kor he­lyet fog­lalt az asz­tal mel­lett, meg­je­gyez­te:

– Idő­vál­to­zás lesz. Erős szél fúj, taj­té­kos a ten­ger.

Be­lé­pett War­gra­ve bíró is. Las­sú, ki­mért lép­tek­kel. Bo­zon­tos szem­öl­dö­ke alól gyors pil­lan­tást ve­tett az ebéd­lő­ben tar­tóz­ko­dók­ra. Meg­szó­lalt:

– Na­gyon szor­gal­ma­sak vol­tak ma dél­előtt.

Egy kis ka­ján kár­öröm volt a hang­já­ban.

Vera Clay­thorne vi­har­zott be. Ki­csit li­he­gett.

– Re­mé­lem, nem rám vár­tak – ha­dar­ta. – El­kés­tem?

– Nem maga ér­ke­zett utol­só­nak – mond­ta Emily Brent. – A tá­bor­nok még nincs itt.

Le­ül­tek az asz­tal köré.

Ro­gers meg­kér­dez­te Miss Brent­től:

– Tá­lal­jak, vagy vár­junk még, asszo­nyom?

Vera köz­be­szólt:

– Ma­cArt­hur tá­bor­nok lenn ül­dö­gél a ten­ger­par­ton. Va­ló­szí­nű, hogy meg se hal­lot­ta a gon­got. – Egy kis ha­bo­zás után hoz­zá­tet­te: – Úgy lá­tom, ma egy ki­csit kó­tya­gos.

– Me­gyek, és szó­lok neki, hogy kész az ebéd – aján­lot­ta fel si­et­ve Ro­gers.

Dr. Arm­strong fel­ug­rott.

– Majd én – mond­ta. – Önök csak kezd­je­nek hoz­zá.

El­hagy­ta a szo­bát. Még hal­lot­ta Ro­gers hang­ját:

– Mar­ha­nyel­vet vagy hi­deg son­kát pa­ran­csol, asszo­nyom?