3

A szi­get át­ku­ta­tá­sá­val tu­laj­don­kép­pen vé­gez­tek is. A há­rom fér­fi a szi­get leg­ma­ga­sabb pont­ján állt, és a szá­raz­föld felé né­zett. Egyet­len csó­nak sem volt a ví­zen. A szél meg­élén­kült.

– Nem száll­tak víz­re a ha­lá­szok – mond­ta Lom­bard. – Vi­har lesz. Át­ko­zot­tul dü­hí­tő, hogy in­nen nem lát­ni a fa­lut. Eset­leg jelt ad­hat­nánk vagy va­la­mi.

– Ta­lán tü­zet gyújt­hat­nánk az este – mond­ta Blo­re.

Lom­bard össze­rán­col­ta a hom­lo­kát:

– Az egész­ben az a fe­ne­ség, hogy alig­ha­nem ez­zel kap­cso­lat­ban is elő­re in­téz­ked­tek.

– De ho­gyan?

– Hon­nan tud­hat­nám? Ta­lán va­la­mi os­to­ba tré­fá­val. Hogy pél­dá­ul szánt­szán­dék­kal vo­nul­tunk re­me­te­ség­be, nem kell tö­rőd­ni vele, ha eset­leg jelt adunk s a töb­bi. Az is le­het, hogy el­hí­resz­tel­ték, mi­sze­rint va­la­mi fo­ga­dás­ról van szó. Min­den­eset­re ki­ta­lál­tak va­la­mi os­to­ba­sá­got.

Blo­re két­ked­ve meg­szó­lalt.

– S gon­dol­ja, hogy a fa­lu­si­ak be­vet­ték?

– Az ilyes­mit sok­kal könnyebb el­hin­ni, mint az iga­zat! – mond­ta szá­ra­zon Lom­bard. – Gon­dol­ja, hogy el­hit­ték vol­na, ha azt hí­resz­te­lik el a fa­lu­ban, hogy ad­dig sen­ki­nek se sza­bad a szi­get­re ten­nie a lá­bát, amíg Mr. La­cky Va­la­ki szép nyu­god­tan meg nem gyil­kol­ja va­la­mennyi ven­dé­gét?

– Van­nak pil­la­na­tok, ami­kor egy­sze­rű­en nem tu­dom el­hin­ni – mond­ta dr. Arm­strong. – És még­is…

Phi­lip Lom­bard el­húz­ta a szá­ját, ki­lát­szot­tak a fo­gai.

– Pon­to­san er­ről van szó: és még­is! Maga mond­ta, dok­tor!

Blo­re le­né­zett a víz­re.

Meg­szó­lalt:

– Nem mász­ha­tott itt le eset­leg va­la­ki?

Arm­strong a fe­jét ráz­ta.

– Nem hin­ném. Na­gyon me­re­dek. És hol búj­ha­tott vol­na el?

– Le­het, hogy va­la­hol még­is­csak van egy nyí­lás a szik­lá­ban – mond­ta Blo­re. – Ha vol­na csó­na­kunk, kö­rü­le­vez­het­nénk a szi­ge­tet.

– Ha vol­na csó­na­kunk, már ja­vá­ban úton vol­nánk a szá­raz­föld felé! – mond­ta Lom­bard.

– Az igaz.

Lom­bard hir­te­len meg­szó­lalt.

– Azért meg­vizs­gál­hat­nánk ezt a szik­lát. Csak egyet­len hely van, ahol eset­leg el le­het búj­ni: ott lent, ki­csit jobb­ra. Ha tud­ná­nak va­la­hon­nan kö­te­let ke­rí­te­ni, le­eresz­ked­het­nék, és meg­néz­ném.

– Csak­ugyan nem ár­ta­na meg­bi­zo­nyo­sod­ni a do­log­ról – mond­ta Blo­re. – Noha le­he­tet­len­ség­nek lát­szik, ami­lyen me­re­dek ez a szik­la! Meg­né­zem, hát­ha tu­dok kö­te­let ke­rí­te­ni.

Gyors lép­tek­kel el­in­dult a ház felé.

Lom­bard föl­né­zett az ég­bolt­ra. A fel­hők már kezd­tek gyü­le­kez­ni. A szél egy­re erő­sö­dött.

Egy ol­dal­pil­lan­tást ve­tett Arm­strong­ra.

– Na­gyon hall­ga­tag, dok­tor. Min gon­dol­ko­dik? – kér­dez­te.

– Ép­pen azon tű­nő­döm, va­jon mennyi­re őrült az öreg Ma­cArt­hur… – fe­lel­te Arm­strong.