7
Wargrave bíró végigsimított az ajkán, és teljesen részvétlen és érzéketlen arckifejezéssel azt mondta:
– Megvizsgáltuk a második gyilkosságot, és megállapítottuk, hogy egyikünk sem tisztázható teljes mértékben a gyanú alól.
Szünetet tartott, aztán folytatta.
– Most rátérünk MacArthur tábornok halálára. Ez ma délelőtt történt. Fölszólítok mindenkit, férfiakat és nőket egyaránt, hogy ha úgy érzi, alibije van, adja elő részletesen. Jómagam mindjárt le is szögezem, hogy nincs elfogadható alibim. Egész délelőtt a teraszon ültem, és különös helyzetünkön töprengtem.
Egész délelőtt a teraszon ültem a nyugszékben, amíg meg nem szólalt a gong, de el lehet képzelni, hogy a délelőtt folyamán voltak olyan pillanatok, amikor senki sem tartott szemmel, tehát módomban lehetett lemenni a tengerpartra, megölni a tábornokot, s aztán visszatérni a teraszra, és visszaülni a helyemre. Csakis a szavamat adhatom rá, hogy nem hagytam el a teraszt. Az adott körülmények közt pedig ez nem elég. Bizonyítékra van szükségünk.
Blore szólalt meg:
– Én egész délelőtt Mr. Lombarddal és dr. Armstronggal voltam együtt. Ők igazolhatnak.
– Lejött a házba kötelet keresni – mondta dr. Armstrong.
– Csakugyan – mondta Blore. – De csak lejöttem, s azonnal mentem is vissza. Ezt ön is tudja.
– Sokáig távol volt… – mondta dr. Armstrong.
Blore arca bíborvörösre gyulladt.
– Mi a fenét akar ezzel mondani, dr. Armstrong – kérdezte.
Armstrong megismételte:
– Csak azt mondtam, hogy sokáig távol volt.
– Meg kellett keresnem a kötelet, nem? Nem megy az egyik pillanatról a másikra!
Wargrave bíró közbeszólt:
– Blore felügyelő távollétében önök együtt voltak, uraim?
– Együtt – mondta dühösen Armstrong. – Azazhogy Lombard néhány percre eltávozott. Én a helyemen maradtam.
Lombard elmosolyodott.
– Azt akartam megállapítani, nem lehet-e fényjeleket leadni a szárazföldre. Megfelelő helyet kerestem hozzá. Csak néhány percig voltam távol.
Armstrong bólintott.
– Ez igaz. Elismerem, hogy ilyen rövid idő alatt nem lehet gyilkosságot elkövetni.
– Megnézte valamelyikük az óráját? – kérdezte a bíró.
– Nem.
– Nálam nem is volt óra – mondta Philip Lombard.
– A „néhány perc” nem elég pontos meghatározás – állapította meg nyugodtan a bíró.
Azzal az egyenes derékkal ülő alak felé fordította a fejét, akinek most is ott feküdt a kötés az ölében.
– És Miss Brent?
– Fölmentem Miss Claythorne-nal a sziget csúcsára – mondta Emily Brent. – Utána a teraszon ültem a napon.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna – mondta a bíró.
– Nem is láthatott, mert a ház keleti oldalán ültem. Ott nem fújt a szél.
– És ott ült egészen ebédig?
– Igen.
– És Miss Claythorne?
– Kora délelőtt Miss Brenttel voltam – felelte készségesen, tisztán érthetően Vera. – Utána sétáltam egy kicsit. Aztán lementem a tengerpartra, és elbeszélgettem MacArthur tábornokkal.
Wargrave bíró közbeszólt:
– Ez mikor történt? – kérdezte.
Vera első ízben bizonytalanodott el.
– Nem tudom – mondta. – Gondolom, körülbelül egy órával ebéd előtt… de lehet, hogy annyi se volt.
– Az után vagy az előtt történt ez, hogy mi beszéltünk vele? – kérdezte Blore.
– Nem tudom – felelte Vera. – A tábornok nagyon… nagyon furcsán viselkedett.
Megborzongott.
– Mit ért azon, hogy furcsán viselkedett? – tudakolta a bíró.
Vera halkan azt mondta:
– Kijelentette, hogy mindnyájan meg fogunk halni… azt mondta, hogy közel a vég. Nagyon… megijesztett…
A bíró bólintott.
– Utána mit csinált? – kérdezte.
– Visszajöttem a házba. Aztán röviddel ebéd előtt megint kimentem, és jártam egyet a ház mögött. Borzasztóan ideges voltam egész délelőtt.
Wargrave bíró végigsimított az állán.
– Már csak Rogers van hátra – állapította meg. – De azt hiszem, hogy az ő vallomásától se leszünk okosabbak.
Rogersnek, akit a bíróság elé idéztek, csakugyan kevés mondanivalója volt. Egész délelőtt a ház körül tevékenykedett, és az ebéd előkészületeivel volt elfoglalva. Röviddel ebéd előtt koktélt vitt ki a teraszra, aztán fölment a padlásszobába, hogy összeszedje a holmiját, és leköltözzön egy másik szobába. Egész délelőtt nem nézett ki az ablakon, tehát nem látott semmit, ami kapcsolatban lehetne MacArthur tábornok halálával. Arra azonban határozottan meg mer esküdni, hogy amikor ebédhez terített, még nyolc porcelánfigura volt az asztalon.
Rogers vallomása után csend lett.
Wargrave bíró megköszörülte a torkát.
Lombard odasúgta Vera Claythorne-nak:
– Most következik a záróbeszéd.
A bíró valóban megszólalt:
– Legjobb tudásunk szerint megvizsgáltuk a három haláleset körülményeit. Noha egyes esetekben bizonyos személyekkel kapcsolatban fennáll a lehetősége, hogy nem volt közük a gyilkossághoz, határozottan mégsem mondhatjuk ki senkiről, hogy teljes mértékben mentes a gyanú alól. Megismétlem azt a szilárd meggyőződésemet, hogy a jelenleg ebben a szobában ülő hét személy közül az egyik veszedelmes és minden valószínűség szerint őrült gonosztevő. Arra nézve, hogy ki az illető, nincs bizonyítékunk. Az adott helyzetben csupán azt tehetjük, hogy megfontoljuk, hogyan tudnánk összeköttetést teremteni a szárazfölddel, és segítséget kérni, s amennyiben a segítség késik – ami a viharos időjárásra való tekintettel nagyon is valószínű – milyen intézkedéseket kell tennünk biztonságunk érdekében.
Mindnyájukat fölkérem, fontolják meg alaposan a dolgot, s amennyiben valamilyen javaslatuk volna, közöljék velem. Addig is mindenkit figyelmeztetek, férfiakat és nőket egyaránt, hogy vigyázzon magára. Eddig könnyű dolga volt a gyilkosnak, mert áldozatai gyanútlanok voltak. Mostantól fogva kötelességünk kivétel nélkül mindenkire gyanakodni. Az óvatosság védekezés. Ne kockáztassanak semmit, és legyenek résen, hogy ne kerüljenek veszélybe. Végeztem.
Philip Lombard alig hallhatóan suttogta:
– A tárgyalást elnapoljuk…