4

A vi­har ép­pen ak­kor tört ki, ami­kor az öreg­úr holt­tes­tét be­ci­pel­ték az aj­tón.

A töb­bi­ek a hall­ban áll­tak.

Hir­te­len nagy sis­ter­gés­sel, zu­bo­gás­sal el­eredt az eső.

Ami­kor Blo­re és Arm­strong föl­ment a hol­test­tel a lép­csőn, Vera Clay­thorne hir­te­len sar­kon for­dult, és be­ment az üres ebéd­lő­be.

Úgy volt, ahogy hagy­ták. A be­főtt érin­tet­le­nül állt a tá­la­lón.

Vera az asz­tal­hoz lé­pett. Pár pil­la­nat múl­va Ro­gers lé­pett be nesz­te­le­nül a szo­bá­ba.

Ami­kor meg­lát­ta a lányt, meg­hök­kent. Az­tán kér­dő pil­lan­tást ve­tett rá.

És azt mond­ta:

– Bo­csá­nat, kis­asszony, csak… csak azt akar­tam meg­néz­ni, hogy…

Vera – olyan har­sá­nyan, hogy maga is meg­le­pő­dött raj­ta – azt mond­ta:

– El­ta­lál­ta, Ro­gers. Néz­ze meg. Csak hét van…