TIZENÖTÖDIK FEJEZET

 1

Hár­man ül­tek és reg­ge­liz­tek a kony­há­ban.

Oda­kinn sü­tött a nap. Gyö­nyö­rű idő volt. A vi­har el­múlt.

És az idő­vál­to­zás­sal együtt meg­vál­to­zott a szi­get fog­lya­i­nak han­gu­la­ta is.

Úgy érez­ték ma­gu­kat, mint­ha li­dér­ces álom­ból éb­red­tek vol­na. A ve­szély to­vább­ra is fenn­állt per­sze, de leg­alább fé­nyes nap­vi­lág volt. A fé­le­lem bé­ní­tó lég­kö­re, amely elő­ző nap, ami­kor oda­kinn sü­völ­tött a szél, mint va­la­mi ta­ka­ró bur­kol­ta be őket, el­múlt.

Lom­bard azt mond­ta:

– Ma meg­pró­bá­lunk tü­kör­rel fény­je­le­ket adni le a szi­get leg­ma­ga­sabb pont­já­ról. Re­mé­lem, akad egy ér­tel­mes fic­kó, aki kint kó­bo­rol a par­ti szik­lá­kon, s rá­is­mer az S. O. S. je­lek­re. Este meg meg­pró­bá­lunk mág­lyát gyúj­ta­ni – csak az a baj, hogy nincs sok fánk, meg az­tán nyil­ván azt hi­szik, hogy csak szó­ra­kozunk.

– Va­la­ki csak is­me­ri oda­át a mor­ze­ábé­cét – mond­ta Vera. – És ak­kor át­jön­nek ér­tünk. Még mi­előtt be­es­te­led­ne.

Lom­bard azt mond­ta:

– Az idő meg­ja­vult ugyan, de a ten­ger még nem csil­la­po­dott le. Iszo­nyú­an há­bo­rog! Leg­jobb eset­ben csak hol­nap tud­ják csó­na­kon meg­kö­ze­lí­te­ni a szi­ge­tet.

– Még egy éj­sza­kát itt töl­te­ni! – ki­ál­tott fel Vera.

Lom­bard vál­lat vont.

– Ez­zel bi­zony szá­mol­nunk kell! Sze­rin­tem hu­szon­négy órát még itt kell töl­te­nünk. De ha azt ki­bír­juk, meg­úsz­tuk.

Blo­re meg­kö­szö­rül­te a tor­kát.

– Nem ár­ta­na tisz­táz­nunk va­la­mit. Mi tör­tént Arm­strong­gal?

Lom­bard azt mond­ta:

– Egy ki­in­du­ló­pon­tunk van. Csak há­rom kis né­ger ma­radt az ebéd­lő­asz­ta­lon. Vagy­is úgy fest a do­log, hogy Arm­strong örök nyu­ga­lom­ra tért.

– Ak­kor mért nem ta­lál­ták meg a holt­tes­tét? – kér­dez­te Vera.

– Er­ről van szó – mond­ta Blo­re.

Lom­bard a fe­jét csó­vál­ta.

– Át­ko­zot­tul fur­csa – meg­fejt­he­tet­len.

Blo­re ha­boz­va meg­szó­lalt:

– Le­het, hogy a ten­ger­be dob­ták.

– De ki? – kér­dez­te éle­sen Lom­bard. – Maga? Vagy én? Maga lát­ta, ami­kor ki­ment a ka­pun. Ér­tem jött, és a szo­bám­ban ta­lált. Együtt in­dul­tunk el meg­ke­res­ni. Hogy a fe­né­be lett vol­na rá időm, hogy meg­öl­jem, és vé­gig­ci­pel­jem a holt­tes­tét a szi­ge­ten?

– Nem tu­dom – mond­ta Blo­re. – Egy dol­got vi­szont tu­dok.

– És az mi? – kér­dez­te Lom­bard.

– Tu­dok a re­vol­ver­ről – mond­ta Blo­re. – A maga re­vol­ve­ré­ről. Már megint ma­gá­nál van. Nincs rá sem­mi bi­zo­nyí­ték, hogy egész idő alatt nem volt ma­gá­nál.

– Ugyan már, Blo­re, hi­szen meg­mo­toz­tuk egy­mást.

– Az igaz, csak­hogy maga elő­ző­leg el­dug­ta. Az­tán is­mét ma­gá­hoz vet­te.

– Ide fi­gyel­jen, maga tök­fil­kó, es­kü­szöm, hogy va­la­ki vissza­tet­te a fi­ók­ba. Soha éle­tem­ben nem le­pőd­tem úgy meg, mint ami­kor ott ta­lál­tam.

– És azt akar­ja, hogy el­higgyük! – mond­ta Blo­re. – Mi a fe­né­nek tet­te vol­na vissza Arm­strong vagy akár­ki más?

Lom­bard ta­nács­ta­la­nul fel­húz­ta a vál­lát.

– Hal­vány sej­tel­mem sincs róla. Tisz­ta őrü­let. Erre az­tán iga­zán nem szá­mí­tott vol­na az em­ber. Tel­je­sen ért­he­tet­len.

– Csak­ugyan az – he­lye­selt Blo­re. – Oko­sabb me­sét is ki­ta­lál­ha­tott vol­na.

– Nem elég bi­zo­nyí­ték, hogy meg­mon­dom az iga­zat?

– Én más­képp lá­tom a dol­got.

– Kár – mond­ta Phi­lip.

– Ide fi­gyel­jen, Mr. Lom­bard – kezd­te Blo­re –, ha csak­ugyan olyan be­csü­le­tes em­ber, ami­lyen­nek mond­ja ma­gát…

– Mi­kor mond­tam én, hogy be­csü­le­tes em­ber va­gyok? – mo­rog­ta Phi­lip. – Soha éle­tem­ben.

Blo­re ma­ka­csul foly­tat­ta:

– Ha igaz, amit mond – csak egy dol­got te­het. Amíg ma­gá­nál van az a re­vol­ver, Miss Clay­thorne meg én ké­nye-ked­vé­re ki va­gyunk szol­gál­tat­va. Az egyet­len tisz­tes­sé­ges do­log, ha a re­vol­vert el­zár­juk a töb­bi hol­mi közé – és a két kul­csot to­vább­ra is maga meg én tart­juk ma­gunk­nál.

Phi­lip Lom­bard ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott.

Ki­fúj­ta a füs­töt, az­tán azt mond­ta:

– Ne hü­lyés­ked­jen.

– Szó­val nem ért ve­lem egyet?

– Nem én. Az a re­vol­ver az enyém. Szük­sé­gem van rá, hogy meg tud­jam vé­de­ni ma­gam – en­nél­fog­va ma­gam­nál is tar­tom.

– Eb­ben az eset­ben csak­is egyet­len kö­vet­kez­te­tés­re jut­ha­tunk – mond­ta Blo­re.

– Hogy én va­gyok V. A. La­cky, ugye? Egye meg a fene, gon­dol­jon, amit akar. Csak azt árul­ja el, hogy ha én va­gyok az, mi­ért nem puf­fan­tot­tam le ma­gát az éj­jel. Mil­li­ó­szor meg­te­het­tem vol­na.

Blo­re a fe­jét ráz­ta.

– Nem tu­dom – mond­ta. – Pe­dig csak­ugyan így van. Biz­to­san volt rá va­la­mi oka.

Vera ed­dig nem vett részt a vi­tá­ban. Most meg­moz­dult, és azt mond­ta:

– Sze­rin­tem mind a ket­ten úgy vi­sel­ked­nek, mint a hü­lyék.

Lom­bard rá­né­zett.

– Ezt meg mért mond­ja?

– Meg­fe­led­kez­tek a mon­dó­ká­ról – mond­ta Vera. – Hát nem ér­tik, hogy ab­ban van a rej­tély kul­csa?

S je­len­tő­ség­tel­jes han­gon sza­val­ni kezd­te:

Négy ki­csi né­ger ten­ger­re száll, és egy pi­ros la­zac

Egyet lép­re csal, be­kap­ja, s csak há­rom ma­rad.

Az­tán így foly­tat­ta:

– Egy pi­ros la­zac egyet lép­re csal – ez a rej­tély kul­csa. Arm­strong nem halt meg… Csak el­tün­tet­te a por­ce­lánn­é­gert, hogy azt higgyék, meg­halt. Mond­hat­nak, amit akar­nak – Arm­strong igen­is itt van a szi­ge­ten. Az­zal, hogy el­tűnt, csak lép­re akar csal­ni ben­nün­ket…

Lom­bard vissza­ült a he­lyé­re.

– Le­het, hogy csak­ugyan iga­za van – mond­ta.

– Igen – mond­ta Blo­re –, de ha iga­za van, hol van Arm­strong? Min­dent át­ku­tat­tunk. A há­zat is meg a szi­ge­tet is.

– Át­ku­tat­tunk min­dent a re­vol­ve­rért is, nem? – kér­dez­te gú­nyo­san Vera. – És nem ta­lál­tuk meg. Pe­dig egész idő alatt itt volt va­la­hol!

– Azért nagy­ság­ban van némi kü­lönb­ség egy em­ber meg egy re­vol­ver közt, drá­gám – dör­mög­te Lom­bard.

– Fü­tyü­lök rá – mond­ta Vera. – Biz­tos va­gyok ben­ne, hogy ne­kem van iga­zam.

– Nem tart­ja túl­sá­go­san áru­ló nyom­nak? – dünnyög­te Blo­re. – Lép­re csa­lást em­le­get­ni a vers­ben. Más­kép­pen is meg­fo­gal­maz­hat­ta vol­na.

– De hát nem ér­tik, hogy őrült? – ki­ál­tott fel Vera. – Tisz­ta őrült! Őrü­let, hogy min­den a vers sze­rint tör­té­nik! Be­öl­töz­te­tik a bí­rót, ak­kor ölik meg Ro­gerst, ami­kor ép­pen gyúj­tóst ha­so­gat, Mrs. Ro­gers­nek annyi al­ta­tót ad­nak be, hogy örök­re el­alud­jon, s még egy mé­het is föl­hasz­nál­nak, ami­kor Miss Brent meg­hal! Mint­ha csak egy rossz kö­lyök ját­sza­doz­na. Min­dent úgy ren­dez­nek el, hogy stim­mel­jen a vers­sel.

– Csak­ugyan iga­za van – mond­ta Blo­re. Gon­dol­ko­zott egy pil­la­na­tig. – Min­den­eset­re: ál­lat­kert nincs a szi­ge­ten. Ki­csit ne­héz lesz a mon­dó­ka sze­rint foly­tat­ni.

– Hát nem ér­tik? – ki­ál­tott fel Vera. – Mi va­gyunk az ál­la­tok… Az este már alig ha­son­lí­tot­tunk em­be­rek­re. Mi va­gyunk az ál­lat­kert…