5

A vi­har egy­re erő­seb­ben tom­bolt. A ház kö­rül böm­bölt a szél.

Mind­nyá­jan a nap­pa­li­ban vol­tak. Apa­ti­ku­san ku­po­rog­tak egy­más mel­lett. És lop­va fi­gyel­ték egy­mást.

Ami­kor Ro­gers tál­cán be­hoz­ta a teát, va­la­mennyi­en össze­rez­zen­tek. Ro­gers meg­kér­dez­te:

– Ne húz­zam be a füg­gö­nyö­ket? Úgy sok­kal ba­rát­sá­go­sabb lesz.

Mi­vel sen­ki­nek se volt el­len­ve­té­se, be­húz­ta a füg­gö­nyö­ket, és meg­gyúj­tot­ta a vil­lanyt. A szo­ba csak­ugyan ba­rát­sá­go­sabb lett. Egy ki­csit el­osz­lott fe­jük fölül az ár­nyék. Hol­nap­ra biz­to­san el­mú­lik a vi­har, és át­jön va­la­ki… meg­ér­ke­zik a csó­nak…

– Ki­töl­ti a teát, Miss Brent? – kér­dez­te Vera Clay­thorne.

– Nem, csak tölt­se ki maga, ked­ve­sem – fe­lel­te az öreg hölgy. – Na­gyon ne­héz az a te­ás­kan­na. Meg az­tán el­vesz­tet­tem két mot­ring szür­ke fo­na­lat. Iszo­nyú­an bosszant.

Vera a tea­asz­tal­hoz lé­pett. Fel­hang­zott a por­ce­lá­nok ba­rát­sá­gos csör­gé­se. Is­mét nor­má­lis lett a han­gu­lat.

Tea! Ál­dott dél­utá­ni tea! Phi­lip Lom­bard va­la­mi hu­mo­ros meg­jegy­zést tett. Blo­re szin­tén. Dr. Arm­strong el­me­sélt egy vic­cet. War­gra­ve bíró, aki kü­lön­ben ki nem áll­hat­ta a teát, elé­ge­det­ten szür­csöl­ge­tett.

Ebbe a meg­eny­hült lég­kör­be top­pant be Ro­gers.

És Ro­gers fel volt dúl­va. Ide­ge­sen, kap­kod­va kér­dez­te:

– Bo­csá­nat, nem tud­ják vé­let­le­nül, mi tör­tént a für­dő­szo­ba füg­gö­nyé­vel?

Lom­bard föl­kap­ta a fe­jét.

– A für­dő­szo­ba füg­gö­nyé­vel? Hogy a fe­né­be érti, Ro­gers?

– El­tűnt, uram, nyom­ta­la­nul el­tűnt. Kör­be­jár­tam a há­zat, hogy be­húz­zam a füg­gö­nyö­ket, és a vé… a für­dő­szo­bá­ban nincs meg a füg­göny.

– Reg­gel meg­volt? – kér­dez­te War­gra­ve bíró.

– Igen­is, uram.

– Mi­lyen füg­göny volt? – kér­dez­te Blo­re.

– Víz­hat­lan pi­ros se­lyem. Olyan, mint a csem­pe.

– És el­tűnt? – kér­dez­te Lom­bard.

– El, uram.

Cso­dál­koz­va néz­tek egy­más­ra.

Blo­re fon­tos­kod­va meg­szó­lalt:

– Na és? Mért kell olyan nagy je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­ta­ni a do­log­nak? Ért­he­tet­len – de hát itt úgy­is min­den ért­he­tet­len. Egy­ál­ta­lán nem lé­nye­ges. Egy víz­hat­lan se­lyem­füg­gönnyel nem le­het gyil­kol­ni. Ne tö­rőd­jön vele.

– Igen­is, uram – mond­ta Ro­gers. – Kö­szö­nöm.

Ki­ment, és be­csuk­ta maga mö­gött az aj­tót.

A szo­bá­ra is­mét rá­bo­rult a ret­te­gés.

Megint lop­va fi­gyel­ni kezd­ték egy­mást.