3

Phi­lip meg­mar­kol­ta a lány vál­lát.

Meg­szó­lalt, sür­ge­tő és ko­mor volt a hang­ja.

– Íme, a bi­zo­nyí­ték. Arm­strong a ház­ban rej­tő­zik va­la­hol. Me­gyek és el­ka­pom.

De Vera be­le­ka­pasz­ko­dott.

– Ne csi­nál­jon őrült­sé­get! – ki­ál­tot­ta. – Most raj­tunk a sor. Mi kö­vet­ke­zünk! Hi­szen ép­pen azt sze­ret­né, hogy meg­ke­res­sük! Erre szá­mít!

Phi­lip meg­tor­pant. El­gon­dol­koz­va mond­ta:

– Van ben­ne va­la­mi.

– Most min­den­eset­re el kell is­mer­nie, hogy iga­zam volt! – ki­ál­tot­ta Vera.

A fér­fi bó­lin­tott.

– Igen. Nyert. Csak­ugyan Arm­strong a gyil­kos. De hol a fe­né­ben búj­ha­tott el? Át­fé­sül­tük az egész szi­ge­tet.

– Ha az éj­jel nem ta­lál­ták meg, most se fog­ja meg­ta­lál­ni… – bi­zony­gat­ta Vera. – Ezt mond­ja a jó­zan ész.

– Igen, de… – kezd­te kel­let­le­nül Lom­bard.

– Nyil­ván jó elő­re ké­szí­tett ma­gá­nak va­la­mi bú­vó­he­lyet… Hát per­sze… egé­szen biz­tos. Olyas­fé­lét, mint a régi vi­dé­ki kas­té­lyok­ban a pa­pok fül­ké­je.

– Csak­hogy ez nem olyan ré­gi­mó­di hely.

– At­tól még le­het ben­ne bú­vó­hely va­la­hol.

Phi­lip Lom­bard a fe­jét ráz­ta.

– Gon­do­san meg­mér­tünk min­den fa­lat… még az első reg­gel. Es­küd­ni mer­nék rá, hogy egyet­len he­lyi­sé­get se hagy­tunk ki.

– Biz­tos még­is­csak ki­hagy­tak va­la­mit – mond­ta Vera.

– Sze­ret­nék utá­na­néz­ni – mond­ta Lom­bard.

– Igen, sze­ret­ne utá­na­néz­ni! – ki­ál­tot­ta Vera. – És ő ez­zel tisz­tá­ban van! Oda­benn le­sel­ke­dik – és vár­ja.

Lom­bard ki­húz­ta egy ki­csit a zse­bé­ből a re­vol­vert, és azt mond­ta:

– Ne fe­lejt­se el, hogy ez itt van ná­lam.

– Azt mond­ta, hogy Blo­re-nak se lesz sem­mi baja… hogy jó­val erő­sebb Arm­strong­nál. Fi­zi­ka­i­lag csak­ugyan az volt, meg vi­gyá­zott is ma­gá­ra. De úgy lát­szik, maga még most sem jött rá, hogy Arm­strong őrült! És az őrült min­dig előny­ben van. Két­szer olyan agya­fúrt, mint egy nor­má­lis em­ber.

Lom­bard vissza­dug­ta a re­vol­vert a zse­bé­be.

– Jó, hát ak­kor men­jünk in­nen – mond­ta.