3

Vera si­kí­tott. Si­kí­tott, si­kí­tott, a bor­za­dály vég­ső ha­tá­rán, esze­lő­sen, két­ség­be­eset­ten ki­a­bált se­gít­sé­gért.

Nem is hal­lot­ta lent­ről a han­go­kat, hogy fel­bo­rul egy szék, ajtó nyí­lik, em­be­rek ro­han­nak fel a lép­csőn. Csak azt tud­ta, hogy ir­tó­za­to­san fél.

Az­tán apró, li­be­gő lán­gok je­len­tek meg a kü­szö­bön – gyer­tya­lán­gok… ki­csit ma­gá­hoz tért… né­hány fér­fi ron­tott a szo­bá­ba.

– Mi az? Mi tör­tént? Úr­is­ten, mi baj?

Vera meg­bor­zon­gott, egy lé­pést tett elő­re, az­tán le­ro­gyott a pad­ló­ra.

Alig ér­zé­kel­te, hogy va­la­ki fö­lé­je ha­jol, meg­fog­ja a fe­jét, és le­szo­rít­ja a tér­de közé.

Az­tán egy hir­te­len ki­ál­tás­ra, egy „Úr­is­ten, oda néz­ze­nek!” ki­ál­tás­ra ma­gá­hoz tért. Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és föl­emel­te a fe­jét. És meg­lát­ta, mit néz­nek a gyer­tyát tar­tó fér­fi­ak.

Vas­tag, ned­ves alga ló­gott le a mennye­zet­ről. Az sú­rol­ta a sö­tét­ben a nya­kát. Azt kép­zel­te nyir­kos kéz­nek, egy víz­be fúlt gyer­mek ke­zé­nek, aki vissza­tért a ha­lál­ból, hogy ki­szo­rít­sa be­lő­le az éle­tet!

Hisz­té­ri­ku­san ka­cag­ni kez­dett.

– Egy alga… csak egy alga… en­nek volt olyan sza­ga…

Az­tán megint el­gyön­gült… újra meg újra el­fog­ta a rosszul­lét. Va­la­ki megint meg­fog­ta a fe­jét, és le­szo­rí­tot­ta a tér­de közé.

Mint­ha egy örök­ké­va­ló­ság telt vol­na el. Va­la­mit meg akar­tak itat­ni vele – az aj­ká­hoz nyom­ták a po­ha­rat. Ko­nyak­sza­got ér­zett.

Ép­pen há­lá­san ki akar­ta hör­pin­te­ni a ko­nya­kot, ami­kor hir­te­len – mint va­la­mi vész­ha­rang – fi­gyel­mez­te­tő jel­zés szó­lalt meg az agyá­ban. Fel­ült, és el­lök­te ma­gá­tól a po­ha­rat.

– Hon­nan ke­rült ez ide? – kér­dez­te éle­sen.

Blo­re hang­ja vá­la­szolt. A fér­fi egy pil­la­na­tig cso­dál­koz­va me­redt a lány­ra, s csak az­tán szó­lalt meg:

– Én hoz­tam lent­ről.

Vera fel­si­kol­tott:

– Nem iszom meg…

Egy pil­la­na­tig csend volt, az­tán Lom­bard el­ne­vet­te ma­gát.

– Pe­dig jót ten­ne, Vera – mond­ta biz­ta­tó­an. – Ma­gá­hoz tér még ak­kor is, ha ha­lál­ra ré­mült. Ho­zok egy le­pe­csé­telt üve­get.

Az­zal ki­si­e­tett a szo­bá­ból.

– Már jól va­gyok – mond­ta bi­zony­ta­la­nul Vera. – Csak egy kis vi­zet ké­rek.

Arm­strong se­gít­sé­gé­vel nagy ne­he­zen talp­ra állt. Tán­to­rog­va, a fér­fi­ba ka­pasz­kod­va oda­ment a mos­dó­kagy­ló­hoz. Ki­nyi­tot­ta a hi­deg vi­zes csa­pot, és meg­töl­tött egy po­ha­rat. Blo­re szem­re­há­nyó­an mond­ta:

– An­nak a ko­nyak­nak sem­mi baja.

– Hon­nan tud­ja? – kér­dez­te Arm­strong.

– Nem tet­tem bele sem­mit – mond­ta dü­hö­sen Blo­re. – Mert nyil­ván erre akar ki­lyu­kad­ni.

– Egy szó­val sem mond­tam, hogy tett – fe­lel­te Arm­strong. – De a le­he­tő­sé­ge fenn­fo­rog, s va­la­ki más is ma­ni­pu­lál­ha­tott az üveg­gel, ép­pen erre az es­he­tő­ség­re.

Lom­bard si­e­tett be a szo­bá­ba.

Egy fel­bon­tat­lan üveg volt nála meg egy du­gó­hú­zó.

Vera orra alá dug­ta a le­pe­csé­telt pa­lac­kot.

– Tes­sék, kis­lány. Nem csa­lás, nem ámí­tás. – Le­szed­te az üveg­ről a szta­ni­olt, és ki­húz­ta a du­gót. – Sze­ren­csé­re bő­ven van sze­szes ital a ház­ban. Hála V. A. La­cky­nak.

Vera he­ve­sen meg­bor­zon­gott.

Arm­strong tar­tot­ta a po­ha­rat, mi­köz­ben Phi­lip meg­töl­töt­te ko­nyak­kal.

– Igya meg, Miss Clay­thorne – mond­ta. – Csú­nyán meg­ijedt.

Vera ivott egy ki­csit a ko­nyak­ból. Ar­cá­ba is­mét vissza­tért az élet szí­ne.

Phi­lip Lom­bard ne­vet­ve mond­ta.

– Íme egy gyil­kos­ság, amit nem si­ke­rült terv sze­rint vég­re­haj­ta­ni!

Vera majd­nem sut­tog­va kér­dez­te:

– Gon­dol­ja… hogy ar­ról van szó?

Lom­bard bó­lin­tott.

– Arra szá­mí­tot­tak, hogy ször­nyet­hal ijed­té­ben! Könnyen meg­es­he­tett vol­na, igaz, dok­tor?

Arm­strong nem fog­lalt ha­tá­ro­zot­tan ál­lást. Ha­boz­va fe­lel­te:

– Hm, nem le­het tud­ni. Fi­a­tal, egész­sé­ges te­rem­tés, nem szív­ba­jos. Nem va­ló­szí­nű hát… Más­fe­lől vi­szont…

Föl­vet­te a po­hár ko­nya­kot, ame­lyet Blo­re ho­zott fel. Be­le­már­tot­ta az uj­ját, és óva­to­san meg­nyal­ta. Nem vál­to­zott meg az arc­ki­fe­je­zé­se: – Hm. Sem­mi baja. – mond­ta ha­boz­va.

Blo­re dü­hö­sen elő­re­lé­pett. Azt mond­ta:

– Ha azt akar­ná mon­da­ni, hogy ma­ni­pu­lál­tam vele va­la­mit, be­ve­rem azt a ron­da vö­rös po­fá­ját.

Vera, aki ma­gá­hoz tért a ko­nyak­tól, hir­te­len más­ra te­rel­te a szót:

– Hol van a bíró?

A há­rom fér­fi egy­más­ra né­zett.

– Fur­csa… Azt hit­tem, ő is fel­jött ve­lünk.

– Én is azt hit­tem… – mond­ta Blo­re. – Mit tud róla, dok­tor, maga mö­göt­tem jött a lép­csőn.

– Azt hit­tem, hogy utá­nam jön – mond­ta Arm­strong. – Per­sze, kény­te­len las­sab­ban jár­ni, mint mi. Öreg­em­ber.

Megint egy­más­ra néz­tek.

– Át­ko­zot­tul fur­csa – mond­ta Lom­bard.

Blo­re föl­ki­ál­tott:

– Meg kell ke­res­nünk.

Az­zal már in­dult is az ajtó felé. A töb­bi­ek kö­vet­ték. Vera utol­só­nak.

Mi­köz­ben le­fe­lé men­tek a lép­csőn, Arm­strong hát­ra­szólt:

– Per­sze, le­het, hogy a nap­pa­li­ban ma­radt.

Ke­resz­tül­men­tek a hal­lon. Arm­strong ki­a­bált.

– War­gra­ve! Hol van, War­gra­ve?

Sen­ki sem vá­la­szolt. Síri csend volt a ház­ban, csak az eső halk ko­po­gá­sa hal­lat­szott.

Az­tán a tár­sal­gó aj­ta­já­ban Arm­strong hir­te­len meg­tor­pant. A töb­bi­ek mö­gé­je nyo­ma­kod­tak, és be­néz­tek a vál­la fö­lött.

Va­la­me­lyi­kük föl­ki­ál­tott.

War­gra­ve bíró egy ma­gas hátú szé­ken ült a szo­ba túl­só vé­gé­ben. Mind­két ol­da­lán egy-egy gyer­tya égett. De ami iga­zán meg­döb­ben­tet­te és meg­ré­mí­tet­te a né­ző­ket, az volt, hogy skar­lát vö­rös­be öl­töz­ve ült a szé­ken, bí­rói pa­ró­ká­val a fe­jén…

Dr. Arm­strong in­tett a töb­bi­ek­nek, hogy ne moz­dul­ja­nak. Ő meg el­in­dult a néma, me­rev te­kin­te­tű alak felé. Já­rás köz­ben tán­tor­gott egy ki­csit, mint­ha ré­szeg len­ne.

Elő­re­ha­jolt, s für­kész­ve szem­ügy­re vet­te a me­rev ar­cot. Az­tán gyors moz­du­lat­tal föl­emel­te a pa­ró­kát. A pa­ró­ka le­esett a pad­ló­ra, s lát­ha­tó­vá vált a bíró ma­gas hom­lo­ka, ke­rek folt­tal a kö­ze­pén, ami­ből las­san szi­vár­gott va­la­mi.

Dr. Arm­strong föl­emel­te az élet­te­len ke­zet, és meg­ke­res­te a pul­zu­sát. Az­tán a töb­bi­ek felé for­dult.

Meg­szó­lalt – ki­fe­je­zés­te­len, fakó, szín­te­len volt a hang­ja.

– Agyon­lőt­ték…

– Úr­is­ten! A re­vol­ver! – mond­ta Blo­re.

Az or­vos ugyan­olyan élet­te­len han­gon foly­tat­ta.

– Fej­be lőt­ték. Azon­nal meg­halt.

Vera le­ha­jolt a pa­ró­ká­ért. Meg­szó­lalt, s hang­ja re­me­gett az iszo­nyat­tól.

– Miss Brent el­tűnt szür­ke fo­na­la…

– Meg a für­dő­szo­bá­ból el­tűnt vö­rös füg­göny… – mond­ta Blo­re.

– Szó­val ezt akar­ták el­ér­ni… – sut­tog­ta Vera.

Phi­lip Lom­bard hir­te­len föl­ka­ca­gott – éles, ter­mé­szet­el­le­nes han­gon.

– Öt ki­csi né­ger ta­nul­gat­ja a tör­vény be­tű­jét; egyik bíró lesz a vé­gén, s nem ma­rad, csak négy. Így vé­gez­te hát a vé­res kezű War­gra­ve bíró úr. Nem hir­det töb­bé ha­lá­los íté­le­te­ket! Nem te­szi fel töb­bé a fe­ke­te fö­ve­get! Most ül utol­já­ra a bí­rói szék­ben! Nem tart töb­bé zá­ró­be­szé­det, és nem küld töb­bé ár­tat­lan em­be­re­ket a ha­lál­ba. Hogy ka­cag­na Ed­ward Se­ton, ha itt len­ne! Úr­is­ten, hogy ka­cag­na!

Lom­bard ki­tö­ré­se meg­döb­ben­tet­te és za­var­ba hoz­ta a töb­bi­e­ket.

Vera fel­ki­ál­tott:

– De hi­szen csak ma dél­előtt mond­ta, hogy ő a gyil­kos!

Phi­lip Lom­bard arc­ki­fe­je­zé­se meg­vál­to­zott – ki­jó­za­no­dott.

Hal­kan fe­lel­te:

– Tu­dom, hogy azt mond­tam… Nos, té­ved­tem. Egyi­künk­ről megint ki­de­rült, hogy ár­tat­lan… s megint ké­sőn!