A. C. CRISPIN:
STAR TREK – UTOLSÓ SZAVAK

Amanda kertje még mindig gyönyörű volt.

Ott állt csak, és nézte, meglepetten a felfedezéstől, hogy valaki továbbra is gondozza. Amennyire ő tudta, Spock jó ideje nem élt már a házban. A kertnek mégis gondját viselték... a tüskés szárú, fekete virágokat szépen ritkították, a bíborszínű, viaszos levelű cserjéket visszanyesték, a zöld hordalékkavicsokkal leszórt ösvényeket elgereblyézték, a sziklakertek formáját éberen vigyázták...

Végigsétált az ösvényeken, kezét elrejtve hosszú ruhájának ujjaiba, és orra megtelt tucatnyi világ sivatagi növényeinek egzotikus illatával.

Amanda kertjét elhagyva, megindult a Vulcan Pörölye távoli sziklái felé. Léptei könnyedsége elégedettséggel töltötte el. Agyába információk árja zúdult be, precízen rendszerezve, következtetéseit pedig ismét – annyi idő után! – hibátlan logikával vonta le.

Fáradhatatlan gyaloglása közben fokozatosan körülölelte a sivatag, de teste elméje minden utasításának erőfeszítés nélkül engedelmeskedett. A fiatalok nem értékelik az ifjúságot – gondolta, egy ősi emberi szólást idézve emlékezetébe. Nos;nagy ritkán az ő meglátásaik is lehettek helyesek.

Tudata olyan tiszta volt, gondolkodása annyira lényeglátó! Újfent sikerült elnyomnia érzelmeit. Milyen kellemes tiszta fejjel gondolkodni, szabadon az emóciók állandó, lealacsonyító ostromától!

Egy pillanatra eltöprengett rajta, hová is tart valójában, és miért, de szánt szándékkal elfojtotta a kérdést. Most annyi is elég, hogy ismét tiszta a tudata és erős a teste. Elég, hogy sétálhat, mehet...

De hová?

Megint mélyre süllyesztette a kérdést elméjében, más, súlyos gondolatok nehezékével nyomva le.

<A „hová” nem fontos. Csak az a fontos, hogy visszanyertem logikámat, az ellenőrzést. Csak az fontos, hogy újra fiatalnak érzem magam... és erősnek... >

Fölnézett a vöröses égboltra, és csodálattal figyelte a termikeken sikló széllovast. Egy ilyen törékeny, szinte áttetsző lény hogyan maradhatott életben a Vulcan forró szélviharaiban?

Pedig életben maradt... és ő nagy szerencsével most megpillanthatta. Igazán hosszú ideje élt már, de alig néhányszor látott széllovasokat az évek során...

Élt... hát valóban élt?

Egy ilyen kérdés nem logikus, hát elfojtotta, lenyomta a másik mellé. Most elég sétálni, tiszta tudattal, önkontroll alatt, erősen, éberen. Elég...

– Kapitány! Picard kapitány! Ébredjen!

Környezete megremegett, elhalványult. Ne! A Vulcanon van, teljesen ura önmagának, és csak sétál, megy...

– Picard kapitány! Ön kívánta, hagy keltsük föl hét óra nulla-nullakor. Kérem, ébredjen!

Az alvó szeme kinyílt. A Vulcan eltűnt. Pislogott, kábultan, zavarodottan. A környezete... nem volt ismerős. Halványan derengő falak; határozott vonalú, praktikus bútorok. A stílusuk nem vulcani. Emberi. Ezt fölismerte. Elvégre két embernőt is elvett feleségül.

Amanda? – gondolta, de aztán visszaemlékezett. Amanda halott. Már régóta. Perrin. Most Perrin a felesége.

– Perrin? – suttogta.

A hangja is teljesen ismeretlennek tűnt. Pislogott. és felült. Mi történik itt? Megérzés ébredt benne, de szigorúan elfojtotta, ahogy illik.

Fölkelt, és a mosdóhoz sétált. Fölötte a tükör egy képet vert vissza. Ember-férfi, középkorú, szinte teljesen kopasz, megnyerő, arisztokratikus külsővel. Ráismert az arcra.

Jean-Luc Picard.

Ismét pislogott, és a kép visszapislogott.

A világ hirtelen hullámozni kezdett, megbillent, és az álom utolsó maradványai is szétoszlottak. Levegőért kapott, megtántorodott, és ösztönösen a mosdó után nyúlt, hogy megkapaszkodjon benne. Lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, a helyiség megállapodottkörülötte. Megszilárdult a valóság szövedéke.

Jean-Luc Picard kapitány végignézett magán a tükörben.

<Az álmomban Sarek voltam. Ismét fiatalon, ura önmagamnak, erős és logikus... > Picard lassan megnyitotta a csapot, és vizet fröcskölt az arcába. A hűvös folyadék frissítően csipkedte a bőrét. Törölközőért nyúlt, megdörzsölte vele az arcát.

<Már hónapok óta nem álmodtam azt, hogy Sarek vagyok. Miért épp most? Elég ironikus, hogy még mindig előjön ez a tudategyesítés utáni álom, elvégre Sarek már halott. Négy napja távozott az élők sorából, vulcani otthonában. És holnap tartják a búcsúztatóját... >

Picard odasétált egy székhez, beleereszkedett. Korábbi álmai Sarekról zavarosak voltak, torzak, csupán hátramaradt árnyak a tudategyesítésből. Semmi ahhoz hasonló, amit az imént élt át. Ez annyira tiszta volt, annyira valóságos! Hiszen úgy ébredt föl, hogy még mindig azt hitte, ő Sarek. A vulcani nagykövet azonban halott. A Bendii-szindróma végzett vele, hosszan tartó, gyötrelmes betegség után, amely megfosztotta Sarekot minden érzelmi önkontrolltól. Kegyetlen kór ez a Bendii-szindróma. Picard el sem tudott volna képzelni rémesebb sorsot egy vulcaninak, mint az érzelmek fölötti uralom elvesztését, amitől kénytelen közszemlére tenni mindaddig titkolt érzéseit.

Miért most? – kérdezte magától Picard. Azután hirtelen eszébe jutottak az előző nap eseményei, és mindent megértett.

Előző nap hagyta ott Spock nagykövetet a Romuluson, hogy folytassa erőfeszítéseit a romulán és vulcani népek egyesítésére. Miután Spock közölte vele döntését, hogy maradni kíván, Picard kénytelen-kelletlen búcsút vett tőle.

Jóindulata egy utolsó gesztusaként azonban még fölajánlott egy tudategyesítést. Mint kiderült, Spock sosem végzett ilyen szertartást az apjával, ezért Picard szerette volna, ha legalább rajta keresztül megismerheti Sarek gondolatait.

Amint Spock megérezte apja tudatlenyomatát a kapitány agyában, vulcani önkontrollja láthatóan megingott, és nyilvánvalóvá vált, hogy először enged utat kitörni kívánkozó gyászának.

Picard örült, hogy képes volt legalább ilyen módon, megkésve bár, de közelebb hozni egymáshoz apát és fiát...

<A tudategyesítés Spock nagykövettel – döbbent rá. – Az ébreszthette föl, ami bennem maradt a Sarekkal folytatott egyesítés után. Ez megmagyarázza a valóságosnak tűnő álmomat... >

Picard a replikátorra pillantott.

– Tea, Earl Grey, forró – mondta. Hangja nyugodtan csengett. Elvégre csak egy álom volt az egész.

A kapitány öltözködés közben a teáját kortyolta, gondolatai pedig visszatértek az előző nap Spockkal töltött idő utolsó pár percére. Ahogy ott lépkedtek a találkozóhelyükül szolgáló romulusi sétányon, a vulcani Picard-ra pillantott, és azt mondta!

– Köszönöm, amiért elhozta apám halálhírét. Az utóbbi néhány napban sokszor gondoltam rá.

– Ahogy én is – felelte Picard. Ha időben visszaérünk a föderációs űrbe, szándékomban áll kérvényezni, hogy az Enterprise a Vulcanhoz repülhessen. Szeretnék részt venni Sarek búcsúztatásán.

– Igen – bólintott Spock. – Illő lenne, ha a Föderáció zászlóshajója venne részt a ceremónián. No és persze a kapitánya.

<Sarek búcsúztatása... – gondolta a kapitány. Kapcsolatba kell lépnem az admirálissal.>

Miután benézett a hídra, és fogadta a szokásos reggeli helyzetjelentéseket, visszavonult az irodájába, és aktiválta a kommunikációs berendezést.

Alig egy perccel később már Brackett admirális képével nézett farkasszemet. Ő volt az a Csillagflotta-főtiszt, aki elküldte az Enterprise-t megtalálni Spock nagykövetet a Romuluson és kideríteni, vajon a vulcani – félelmeiknek megfelelően – átállt-e az ellenség oldalára.

Brackett meglepetten pislogott Picard-ra.

– Kapitány! Minek köszönhetem váratlan hívását? Valamit hozzátenne még a jelentéséhez?

Picard a fejét rázta, kissé kábultan, de aztán hamar visszanyerte szokásos precíz, magabiztos hangját.

– Admirális, holnap lesz Sarek nagykövet búcsúztatása. Engedélyt kérek, hogy az Enterprise képviselhesse a Csillagflottát a szertartáson.

Brackett kis habozás után válaszolt:

– Már kirendeltem a Patyomkint, kapitány.

Picard szája keskeny vonallá feszült.

– De admirális, hadd mutassak rá...

Gömbölyűn csillogó koponyájának bőre alatt ellazultak az izmok, amikor az admirális félbeszakította.

– Jean-Luc, tudom, hogy ön és Sarek nagykövet úr... közel álltak egymáshoz. Ha részt akar venni a búcsúztatáson, a díszőrség második tagjaként kirendelem az Enterprise-t is. Az ég a tanúm, egy Sarek kaliberű férfi megérdemli, hogy a flotta zászlóshajója ott legyen a búcsúztatásán. Odaérhetnek időben? Szoros lesz.

Picard bólintott, és a megkönnyebbülés határtalan érzése árasztotta el. Ott lesz időben, ott kell lennie. Hogy mondhasson néhány utolsó búcsúszót annak a vulcaninak, akiével összeolvadt a tudata. Brackett admirálisnak igaza volt – ő és Sarek annyira közel álltak egymáshoz, amennyire csak két értelmes lény állhat. A legarai tárgyalások idejére egy elmén osztoztak, egy tudaton.

– Az Enterprise időben ott lesz, admirális – mondta Picard. – És köszönöm.

A nő bólintott a monitoron.

– Kár, hogy Spock nagykövet úr nem vehet részt a szertartáson. Úgy tudom, a hagyományok szerint az elhunyt családtagjai rövid beszédet mondanak. – Brackett figyelmesen tanulmányozta Picard-t a parszekek távolából. – Olvastam a jelentését, kapitány. És még maga beszélt, , cowboy-diplomáciáról”! Mondja... gondolja, hogy Spocknak van szemernyi esélye is elérni a romulánok és a vulcaniak újraegyesülését?

Picard a fejét csóválta.

– Nem tudom, admirális. Csak azt tudom, hogy minden erejével megpróbálja elérni a célját, és nála senki sem alkalmasabb a feladatra.

A nő bólintott.

– Kapitány, ismételten elismerésem önnek és a legénységének a kiváló munkáért, amivel fényt derítettek a romulánok tervére. Ha az Enterprise nem lett volna, a Vulcanra nézve most valóságos veszélyt jelentene a romulánok megszálló serege.

– Azt hiszem, Sela és a prokonzul súlyosan alábecsülte a vulcani nép szellemét – mondta Picard. – Attól, hogy valaki békepárti, még nem feltétlenül gyenge is. Ha az a romulán sereg csakugyan leszállt volna a Vulcanon, elintézték volna... logikusan és hatékonyan.

Brackett elmosolyodott, szemében huncut fény csillogott.

– Egyetértek önnel, Jean-Luc.

Miután Picard megszakította a kapcsolatot, kisétált a hídra, és Data parancsnokhelyettest találta a kormányvezérlésnél.

– Mr. Data, állítsa be a Vulcant új úti célként! – mondta.

Az android ujjai szinte kivehetetlen sebességgel kezdtek táncolni a navigációs klaviatúrán.

– Útirány betáplálva, kapitány.

– Előre térváltással, hetes fokozat! Indulás!

Az Enterprise testén remegés futott végig, aztán a környező csillagok elmosódtak, és elnyúlt csíkokká olvadtak össze, ahogy az óriási csillaghajó a hipertérbe ugrott.

 

Picard kapitány, La Forge parancsnokhelyettes és Data nem messze materializálódtak az ősi lépcsőktől, amelyek a Seleya-hegy csúcsára vezettek föl a maguk cikcakkos útján. A Vulcan napja még így, a horizonthoz közel is könyörtelenül ontotta melegét.

Félúton fölfelé ott magasodott a templom és az amfiteátrum, ahol Sarek búcsúztatását rendezik majd. Ezekre a szertartásokra hagyományosan naplementekor került sor, de néhány korán érkező már ott volt, hosszú, földet seprő vulcani díszköntösben, aminek ráncai alól csak pillanatokra bukkant elő sarujuk a lépcsőmászás közben.

Picard mélyen beszívta a ritka levegőt, és érezte, ahogy a hőség belülről is végigperzseli. Bár a 40 Eridani már nem merőlegesen tűzött le rá, mégis mintha egy lángoló máglya közelében állt volna. A hőség heves szeretőként ölelte át, bőrének minden centiméterét beburkolta, és ezen a helyzeten a ritka levegő sem segített. Picard hálával gondolt arra az adag trioxra, amit Beverly Crusher adott be a két embernek, még a lesugárzásuk előtt.

A kapitány csak állt megkövülten, körbehordozta tekintetét, és az a különös érzés töltötte el, hogy hazatért.

Pedig csupán néhányszor járt a Vulcanon életében, legutóbb alig egy hete, amikor meglátogatta Sarekot a halálos ágyánál. Picard akkor az idős nagykövet otthonához vezető lépcsőkre sugárzott le, ShiKahrban, és csupán röviden nézhetett szét, miközben Perrin bevezette Sarek rideg, dísztelen hálóhelyiségébe. A kapitányt rettenetesen megrázta, hogy a nagykövetet, a férfit, akit éveken át úgy csodált – már az első találkozásuk előtt is –, reszkető, motyogó roncsként kell viszontlátnia.

Ösztönére hallgatva, melyet meg sem kísérelt kielemezni, Picard elfordult a magasba nyúló lépcsősortól és végigpillantott a síkságon. Ott, a puszta közepén terül el ShiKahr városa.

Miközben a távolba meredt, a kapitány agyába emlékek tolultak, idegen emlékek. Rádöbbent, hogy ismeri ShiKahrt, legalább olyan jól, mint családja szőlészetét otthon, a Földön, az egykori Franciaországban.

Most úgy érezte, bárhol lerakhatták volna ebben a városban is, és ő tévedhetetlenül eltalált volna akárhová, boltokba, gyülekezőterekre, Sarek barátainak és kollégáinak otthonába. Az Enterprise kapitánya megértette, hogy minden sarkot, minden követ ismer ShiKahrban.

És ezt a Sarekkal lefolytatott, egy évvel korábbi tudategyesítésnek köszönheti...

<De hát annak már egy éve – gondolta Picard. – Miért most élednek fel bennem ezek az emlékek?>

És nem csak helyekről őrzött emlékeket; emberekről is, akiket sosem ismert. Amikor néhány napja először megpillantotta Spock nagykövet mord vonásait a Romuluson, felismerés futott át rajta, és öröm, amiért viszontláthatja legjobb barátját. Csupán egy volt a bökkenő – a romulusi alkalmat megelőzően Picard alig ismerte Spock nagykövetet, szinte csak a hírneve alapján. Mindössze egyetlenegyszer találkoztak, évtizedekkel korábban, amikor részt vett Spock érintési szertartásán – melyet valaki úgy magyarázott el neki: „több mint egy eljegyzés, de kevesebb mint egy hivatalos házasságkötés, hadnagy”.

Akkor hát miért az a hirtelen, örömteli felismerés? Az érzelmi szikra, amelyet az emberből egy közeli barát megpillantása vált ki?

Picard-nak némi idejébe telt, mig a szálakat kibogozta, de végül sikerült azonosítania az érzelmeket. Sarek nyilvánvalóan az Enterprise egy másik kapitányával, James T. Kirkkel is végrehajtott egy tudategyesítést, valamikor még annak 2293-ban bekövetkezett tragikus halála előtt. Kirk hősként halt meg, miközben megmentette az Enterprise-B-t egy fura, űrbeli anomáliától. A Csillagflotta és a Föderáció egyik legnagyobb hőse volt ő. Spockkal pedig a legjobb barátok.

Picard eltöprengett, vajon miért nem érez haragot Sarek iránt, amiért az a nyakába varrta ezeket a használt emlékeket. Miután a borg annakidején eltulajdonította mind a testét, mind a tudatát, és átalakította őt Locutusszá, annyira megtelt haraggal és dühvel, hogy valósággal belebetegedett, s még azt is fontolóra vette, hogy elhagyja a Csillagflottát. El kellett látogatnia a Földre, La Barre-ba, és Troi tanácsadónő is sokáig kezelte, mire újra képessé vált iszonyatos rémálmok nélkül aludni.

De a tudategyesítés Sarekkal, noha szintén hagyott benne idegen emlékeket, egyáltalán nem volt hasonló. Még most, a helyenként nyugtalanító és kényelmetlen képeket követően is, amelyek abból a másik elméből villantak elé, Picard úgy érezte, helyes döntés volt tudatát összeolvasztani a vulcaniéval.

A kapitány lassan elfordult otthonától (Az ő otthona? Nem! Sareké! Spocké! Nem az övé!), és befogadta az előtte magasodó táj zord, rémisztő szépségét.

Fűrészes élű sziklafalak nyújtóztak az ég felé. A lenyugvó nap az emberi vért idéző vörösre festette csupasz felszínüket. Két csúcs vetélkedett egymással a magasban: a Seleya sokkal feljebb nyúlt, és egy keskeny kőhíd kötötte össze a Trenaya karcsú tornyával. Bár Picard nem beszélt vulcaniul, most váratlanul eszébe jutott, mit jelentenek ezek a nevek. A „Seleya” volt a „szent hegy”, a „Trenaya” pedig a „gyermek hegy”.

Időtlen idők óta a Seleya adott otthont a vulcani elmegyakorlatok mestereinek. A hegy nagy részén a sziklába csarnokokat, folyosókat és szentélyeket vájtak. Itt, az Ősi Gondolatok Csarnokában pihent meg az eltávozottak katrája, hogy végső búcsút vegyen a világtól, és megkezdje testetlen útját az Eljövendő felé.

Amikor egy vulcani haldoklott, ide hozták el őt, és a mesterek segítettek katrájának elszakadni a testtől.

<Kivéve Spock esetében> – gondolta Picard. A nagykövet rendkívüli életének egyik legkülönösebb fejezete játszódott le itt, amikor üres, de lélegző testhéját elhozták a barátai, élükön Kirk kapitánnyal, hogy szellemét és tudatát újból eggyé forraszthassák össze a fal-tor-pan szertartásában.

– Hű! – szólalt meg Geordi La Forge. – Most először járok a Vulcanon, kapitány.

Megtörölte homlokát az egyenruhája ujjával.

– Még forróbb, mint képzeltem, de nem számít. Micsoda hihetetlen látvány! A különböző hőmérsékletektől szivárványszínben hullámzik minden.

A főgépész elfordította VIZOR-os fejét, és most az egyre tömöttebb sorokban érkező embereket és más lényeket figyelte, akik a biztonsági ellenőrzőponton át a lépcsők felé igyekeztek.

– Jó kis séta lesz, kapitány, különösen ebben a ritka levegőben – tette hozzá. – Kár, hogy sétálnunk kell. Ha tudtam volna, hogy ilyen meredek az út, O’Briennel egyből a csúcsra sugároztatom magunkat.

Picard a fejét csóválta.

– Nem – mondta, és hangja rekedten szólt, saját füle számára is idegenül. – A hagyomány megkívánja a gyaloglást.

– Csakugyan – szólalt meg Data is –, a Seleya-hegy lépcsőinek megmászása a vulcani szellemiség tradíciói szerint hasonló számos emberi kultúrában a lélek által bejárandó úthoz. A felfelé kapaszkodás fizikai erőfeszítése megszabadítja a testet és a lelket világi kötődéseitől, valahogy úgy, ahogy a Jordán vagy a Sztüx folyón, esetleg a Ragnarök kardhídján való átkelés, továbbá...

Picard android másodtisztje felé fordult, arcán a jól ismert „most nincs itt az ideje a kiselőadásnak” kifejezéssel. Data azonnal elhallgatott.

– lndulnunk kéne – mondta Picard. – A Csillagflotta figyelmeztetett, hogy a vulcaniak megtagadták a szigorúbb biztonsági intézkedéseket, csupán ezen az egy ellenőrzőponton győződnek meg róla, hogy minden résztvevő fegyvertelen. Szóval résen kell lennünk, hogy intézkedjünk, ha valami probléma adódna. Sarek búcsúztatójára ideérkezett a Föderáció néhány legmagasabb rangú hivatalnoka, leróni a végtisztességet. Még maga az elnökasszony is jelezte, hogy itt lesz. Őt természetesen külön testőrség kíséri, de számos más hírességet – különösen a vulcaniakat – nem.

Picard fölpillantott a csúcsra.

– Brackett admirális tájékoztatott, hogy még a legaraiak is küldtek egy delegációt, megemlékezni arról a személyről, akinek köszönhetően sikerült hivatalosan is kapcsolatba lépniük a Föderációval.

Geordi La Forge megint a homlokát törölgette.

– Hát, a legaraiaknak biztos tetszik itt. Pillanatnyilag 51, 6 fok meleg van, ők a tartályaikat előszeretettel fűtik 150-ig.

Picard bólintott. Senki nem tudott többet a legaraiak létszükségleteiről, mint La Forge. A főgépész csöppet sem irigylésre méltó feladatai közé tartozott a lények bugyborékoló, színpompás iszappal teli tartályainak előkészítése a Sarekkal folytatott utolsó tárgyalások során.

– Ne keseredj el, Geordi! – szólt Data. – Amint az tipikus a sivatagos környezetekben, napszállta után rohamosan csökkenni fog a hőmérséklet.

– Ja, csakhogy addigra már nem leszünk itt – válaszolta La Forge. – Vagy rég magam is pocsolyává olvadtam.

– Menjünk! – adta ki a parancsot Picard. Vállt-vállnak vetve indult előre a három Csillagflotta-tiszt, áthaladtak az ellenőrzőponton, majd megkezdték kapaszkodásukat az ősi lépcsősoron.

Magukat a fokokat a sziklába vájták, de a helyiek számtalan nemzedéke egyenetlenre koptatta őket. Picard-nak, aki a külső szélen haladt fölfelé, vigyáznia kellett, hova lép, mert korlát az nem volt. Ismételten ellenállt a kísértésnek, hogy lenézzen a tőle balra egyre növekvő mélységbe.

Kapaszkodás közben a kapitány kétszer rendelt el pihenőt, hogy ő és La Forge kifújhassák magukat. Mindketten tökéletesen fittek voltak ugyan, a hőség és a ritka levegő mégis kiszívta erejüket. Valamennyi alkalommal félre kellett húzódniuk, hogy az őket követő vulcaniak elhaladhassanak mellettük. Közülük a legvénebbek is fáradhatatlanul mászták meg a lépcsőt, egyetlen pihenő nélkül. Picard-nak ez egy percre sem engedte elfelejteni azt, amit a vulcaniak nagyobb testi erejéről tanult.

<Valóban – gondolta, emlékezetébe idézve beszélgetését Brackett admirálissal –, a romulán inváziós seregnek nem lett volna könnyű dolga a helyiekkel... >

Egyszeriben azt kívánta, bárcsak Spock is elkísérte volna ide, még ha csak rövid időre is, hogy részt vegyen a szertartáson, de tudta, a Semleges Zónán való átkelés veszélye kivitelezhetetlenné tette a tervet. Mindazonáltal Sareknak rengeteget jelentett volna, ha a fia jelen lehet ezen a napon.

Amikor Spock viharos kapcsolatára gondolt Sarekkal, Picard-nak eszébe jutott az apja, aki már sok évvel korábban meghalt. Ő és Maurice sem jöttek ki egymással. Apja határozottan ellenezte a Csillagflotta létét, és általában minden fejlett technikát. Azt akarta, hogy a kisebbik fia maradjon otthon La Barre-ban, és gondozza a családi szőlészetet. Elképzelhető hát, hogy fogadta, amikor Jean-Luc szembeszegült vele, és jelentkezett a Csillagflotta Akadémiára.

Picard továbbküzdötte magát fölfelé, és közben homloka ráncokba szaladt. Egy éve igen különös látomása támadt, amikor mesterséges szíve leállt, és néhány perc erejéig a szó szoros értelmében meghalt, míg Beverlynek nem sikerült újraélesztenie. „Halála” alatt azt képzelte, hagy Q fogadja a túlvilágon, és kínozni kezdi. Előállította Maurice Picard képmását, és Jean-Lucnek még egyszer végig kellett élnie, mi mindennel okozott csalódást az apjának.

Még annyi év után is, ha csak rágondolt, hogyan fogadta Maurice a döntését, a kapitány állkapcsa megfeszült, szája keskeny vonallá húzódott.

<Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked – gondolta, visszaemlékezve apja markáns vonásaira, vádló tekintetére. – De jó döntést hoztam. És Robert végül átvette tőled a szőlészetet... persze meg is bánta, azóta is kesereg miatta. Ahogy én is tenném, ha engedtem volna a klvánságodnak, mon père... >

Vajon lett volna értelme magyarázkodni, beszélni az apjával? Valahányszor megpróbálkozott vele, azután, hagy fölvették az akadémiára, csak újabb veszekedés lett a vége, és a szakadék tovább mélyült közöttük. <Talán jobban kellett volna igyekeznem?Türelmesebbnek lennem?> Picard nem tudta. <És most... most már késő. A halál a legvégső érv mind közül.>

Picard már zihálva kapkodta a levegőt, és Geordi La Forge sem volt sokkal jobb állapotban, amikor végre elérték az utolsó lépcsőt. A kapitány félrehúzódott, megállt, megpróbált ismét levegőhöz jutni. Verítékben ázott az egész teste.

– Tessék, kapitány, Geordi – szólalt meg Data, és kinyitott egy kis, az övéhez erősített tokot. – Dr. Crusher adta ezeket arra az esetre, ha szükség lenne rájuk.

Az android két határozott mozdulattal a tisztek karjához nyomta az injektorokat.

Picard lélegzése rögtön egyenletesebbé vált. Datára mosolygott, és bólintott.

– Köszönöm, parancsnokhelyettes. Ez jólesett.

– Nekem is – mondta Geordi. – Kösz, Data.

A doktornő tanácsára mind Picard, mind La Forge magával vitt egy-egy kis kulacs vizet, és most megragadták az alkalmat az ivásra. Miután valamelyest visszanyerte éberségét, a kapitány végigtekintett az eléjük táruló tájon.

Legalább ezer méterrel magasabban voltak most a kiindulópontjuknál. A Seleya-hegy oldala itt ellaposodott, és le is kövezték. Mögöttük, a sziklafalba vágva nyílt az Ősi Gondolatok Csarnoka, és a vulcani elmegyakorlatok rnestereinek szállása.

Előttük terült el a látogatók gyülekezőhelye. A közvetlen család, Sarek legközelebbi barátai és a legmagasabb rangú hivatalos vendégek egy keskeny kőnyelven keresztül juthatnak át a legszentebb szentélybe, az amfiteátrumba. Idegen emlékek juttatták Picard eszébe, hogy ezen a helyen került sor Spock újraegyesítésére, hét, sőt csaknem nyolc évtizeddel korábban.

– Hová kéne állnunk, kapitány? – kérdezte Data.

– Hát, nem a családhoz tartozunk – felelte Picard. Belehunyorított a lemenő napba. – Szerintem ott a helyünk nem messze a legaraiak tartályától. Onnan jól láthatnánk majd a szertartást.

A három tiszt elindult a tartály felé. Picard észrevette a levegő enyhe remegését az építmény körül és fölött, s megértette, hogy a legaraiak különleges környezetét erőtér védi. Máskülönben a tartály annyi hőt sugárzott volna szét, hogy mindenki egy sütőben érezhette volna magát.

Miközben a kapitány megpróbált utat törni a tömegen keresztül, akaratlanul is hozzásúrlódott az egyik köntösös vulcanihoz. Tudva, hogy a helyiek érintéssel lépnek egymással telepatikus kapcsolatba, megállt, és szembefordult az illetővel.

– Elnézését kérem...

A magas, fiatal vulcani metszően végigmérte, aztán hirtelen egyszerre villant fel agyukban a felismerés fénye.

– Picard kapitány.

– Sakkath!

Előző évben ő kísérte el Sarek nagykövetet utolsó küldetésére, hogy lezárja a tárgyalásokat a legaraiakkal. Sakkath megpróbálta kordában tartani a Bendit-szindróma miatt Sarekból kitörő érzelmeket, de nem tudott megbirkózni a feladattal. Az Enterprise-on egymást követték a tettlegességíg fajuló viták, miután a nagykövet akaratlanul is kisugárzott telepatikus emóciókitörései az egész legénységet megfertőzték.

Amikor a tárgyalások befejezéséhez szükségessé vált egy tudategyesítés, a diplomáciai tapasztalatokkal már rendelkező Picard jelentkezett önként a feladatra, hogy a vulcani nagykövet, , kölcsönvehesse” az ő érzelmi kontrollját.

Most, egy évvel később, Picard ismét szemtől szemben állt Sakkathtal, és látta, hogy a fiatal vulcani arca meggyötörtebbé, pergamenszerűbbé vált. Külsőre egy évnél sokkal többet öregedett.

– Örülök, hogy látom, Sakkath – mondta Picard, odabólintott La Forge-nak és Datának, és intett a vulcaninak, hogy félrehúzódva négyszemközt beszélhessenek. – Mi újság önnel?

Sakkath komoran lehajtotta a fejét.

– Jól vagyok, kapitány – mondta. – És... hálával tölt el, hogy ma itt tud lenni velünk.

– Ahogy engem is – felelte Picard. – Tartoztam ennyivel.

– Valóban – hagyta helyben a vulcani. – Sarek sokszor beszélt önről az elmúlt év során, kapitány, az egyre ritkábbá váló tiszta pillanataiban. Hálát érzett, amiért ön segített neki elvégezni végső küldetését.

– Ön... gondozta... Sarekot a betegsége alatt? – kérdezte Picard, kissé csodálkozva. Alig tudta elképzelni, milyen fájdalmas lehet egy vulcani számára az állandósuló érzelmi rohamok vihara.

– Perrin és én gondoztuk őt – mondta Sakkath. – Csak ezzel kárpótolhattam, amiért képtelen voltam segíteni neki a legarai küldetés idején.

– Megtette, amit tehetett – emlékeztette Picard.

– De kapitány, ön volt az, aki a tudatát egyesítette az övével, nem én. Nekem kellett volna elég erősnek lennem a feladathoz... de kudarcot vallottam.

– Badarság – legyintett Picard. – Már akkor megbeszéltük ezt, ön az egészségét, a józan eszét tette volna kockára azzal a tudategyesítéssel. Az emberek sokkal jobban tudják kezelni a heves érzelmeket, mint a vulcaniak.

– Igaz – ismerte el Sakkath. Elmélyülten nézte Picard-t, azután olyat tett, amit a kapitány életében nem látott még vulcanitól: földi szokás szerint a kezét nyújtotta.

– Akárhogy is, örökké hálás leszek önnek.

Jean-Luc tétován maga is kinyújtotta a kezét, és érezte a fiatal vulcani forró tenyerét az övéhez préselődni. A helyiek testhőmérséklete magasabb, mint az embereké, jutott eszébe. Komolyan kezet ráztak, és közben a vulcani általában kifejezéstelen arcán átsuhant valami. Valami... de mi? Felismerés? Felfedezés? Picard nem tudta volna megmondani.

– Kapitány – szólt Sakkath, és halk hangja sürgetően csendült. – Velem kell jönnie. Perrin látni kívánja majd.

Picard rádöbbent a másik pillantásának irányából, hogy át akarja kísérni őt a hídon, arra a részre, amelyet a család és a közeli barátok számára tartottak fönn.

– Nem akarok tolakodni – mondta a kapitány. – Találkozhatok vele a szertartás után is.

– Nem – vágta rá Sakkath, és ezúttal már egyértelművé vált a sürgetés a hangjában. – Muszáj most jönnie, kapitány. Szükséges... vagyis illendő... hogy ön is ott legyen.

– Nos, én... – Picard tétovázott. – Hadd beszéljek előbb a tisztjeimmel!

Sakkath biccentett, és követte őt vissza oda, ahol Geordi és Data várakozott, a legaraiak tartálya közelében.

– Bizonyára emlékeznek még Sakkathra, Sarek titkárára – mondta Picard, mire tisztjei és a vulcani üdvözölték egymást.

A kapitány közölte, hogy most beszélnie kell Perrinnel, de a szertartás után újra találkoznak. Elfordult, hogy kövesse Sakkathot, de csupán néhány lépést tehetett meg, amikor Geordi La Forge utolérte.

– Kapitány! Picard megpördült.

– Mi az?

– Uram... mondta nekünk, hogy tartsuk nyitva a szemünket, lehetséges biztonsági problémákat keresve... – mondta Geordi halkan. – Azt hiszem, találtunk egyet.

A főgépész fejével egy vulcani felé intett, aki nem messze tőlük állt, tipikus házi szövésű köntöst viselve, mint szinte mindannyian.

– Az az alak maga szerint olyan, mint egy normális vulcani?

– Igen – felelte Picard. – Miért?

– Mert nem az – közölte La Forge, még mindig halkra fogva a hangját. – A testhőmérséklete három fokkal alacsonyabb a leghidegebb élő vulcaniénál.

Picard a homlokát ráncolta.

– Mit jelenthet ez? Talán beteg?

– Nem hinném, uram – mondta La Forge. – Szerintem inkább romulán. Láttam már korábban is a fajtáját, a hőmintázata pontosan rájuk illik.

A kapitány tudta, milyen könnyen meg lehet változtatni egy romulán külsejét, hogy mások vulcaninak nézzék. A két faj elvégre közös genetikai örökséggel rendelkezett, és valóban hasonlított egymásra. Ha Beverly Crusher a legutóbbi küldetésük idején még őt is könnyedén romulánná alakíthatta, mennyivel egyszerűbb lehet egy romulánt vulcaninak kiadni?

– Ebből a vulcaniakból álló tömegből úgy kirí, mint búzából a pipacs, legalábbis a VIZOR-omon keresztül – tette hozzá La Forge.

– Értem – morogta Picard. – Tehát egy romulán. Nehéz lenne elhinni, hogy nem valami alantas céllal érkezett. Különben miért álcázná magát? Talán szabotőr vagy merénylő. Itt aztán válogathat a célpontok közül...

A kapitány gyorsan végiggondolta a lehetőségeket.

– Ki kell kérdeznünk, megállapítani a személyazonosságát. Data parancsnokhelyettessel kerüljenek mögé, és álljanak készenlétben, ha nem akarna együttműködni! Sakkath és én elölről közelítjük meg. Megpróbáljuk olyan csendben intézni, amennyire csak lehet. Ha törvényesen van itt, azt bizonyítani tudja. Ha nem...

– Rendben, kapitány mondta La Forge, és intett az androidnak.

Picard és Sakkath vártak, amíg a két tiszt a helyére ér; akkor céltudatosan ők is megindultak előre. A „vuIcani” felnézett, meglátta a közeledő Csillagflotta-egyenruhát, és menekülni próbált vissza, a lépcső felé.

Data és Geordi alig egy-két méter után fülön csípte. A férfi igyekezett kiszabadulni a szorításukból, de hasztalan. Az android erejéhez nem érhetett fel.

Sakkath odaintett két templomőrt, és lefogatta a romulánt.

– Kutassák át! – parancsolta Picard.

A két tisztje gyorsan, hatékonyan megmotozta.

– Fegyvertelen, kapitány – jelentette Data.

Picard szembefordult a férfival, és utolsó kételye is, hogy esetleg egy ártatlan vulcanival van dolguk, szertefoszlott. Kihívó pillantással méregette őket, arckifejezése pedig olyan érzelemteli volt, amilyet egy igazi helybéli sem engedett volna meg magának soha.

– Ki maga? – kérdezte a kapitány. – Milyen céllal jött ide?

A romulán némán meredt maga elé. Picard Sakkathra pillantott.

– Rá kell jönnünk, mi volt a terve – mondta. – Ha becsempészett ide egy bombát...

– Egyetértek – bólogatott Sakkath. Megtornáztatta ujjait. – Azt hiszem, fényt deríthetek a szándékaira.

Ahogy a vulcani céltudatosan megindult a romulán felé, amaz váratlanul olyan heves tekergőzésbe kezdett, ami teljességgel meglepte a két templomőrt. Kézzel-lábbal csapkodva a fogoly kiszabadult szorításukból. Utánavetették magukat, elzárva előle a menekülés útját.

Az ő célja azonban nem a menekülés volt.

Picard a döbbenettől dermedten figyelte, ahogy a romulán megpördült, nekiiramodott a sziklaterasz pereme felé, és ugyanazzal a lendülettel a mélybe vetette magát. A kapitány moccanni sem tudott. A merénylő olyan gyorsan cselekedett, ráadásul néma csendben, hogy alig néhányan figyeltek csak föl az egész jelenetre.

Picard lassan magához tért, Sakkathra pillantott, és meglátta, hogy a vulcani szeme aggódva szűkül össze.

– A kérdés az, kapitány, hogy bevégezte-e a küldetését... bármi volt is.

– Ki kéne ürítenünk a környéket – vetette fel Picard.

– A szertartás perceken belül elkezdődik, kapitány. Ilyen rövid idő alatt nem menekíthetünk ki mindenkit!

Picard tudta, hogy a vulcaninak igaza van. <De fölsugározhatnánk őket> – gondolta, sorra véve a lehetőségeket.

La Forge lépett oda hozzá, láthatóan megviselték a történtek.

– Kapitány, bárcsak gyorsabb lettem volna...

– Mindannyian láttuk már, mire képesek a romulánok, hogy elkerüljék a fogságba esést – mondta Picard. – Ne okolja magát, Mr. La Forge!

Körbepilantott a vulcani őröket keresve, és meghallotta, hogy Sakkath épp arra utasítja őket, érzékelőkkel pásztázzák végig a környéket, hátha a merénylő mégiscsak becsempészett valahogy egy bombát.

– Mr. La Forge, hol állt pontosan a romulán, amikor először észrevette?

A főgépész a legaraiak tartálya felé mutatott.

– Ott ni, kapitány. – Megdermedt. – Kapitány! Azt hiszem, tudom, mit csinált! A legaraiak tartályának hőmérséklete lecsökkent 120 fokra!

 

Picard, Data és a főgépész sietve áttörtek a tömegen, míg végül odaértek a legarai küldöttség tartályának környezetszabályzó paneljéhez. A kapitány arra gondolt, milyen ironikus, hogy ezek a lények meg tudnának fagyni azon a hőfokon, amin egy ember még elevenen megsül.

Geordi lefeszítette a fedőlapot, és egy pillantást vetett a kezelőpanelre.

– Kapitány, rendelje le, kérem, Philbas hadnagyot egy hordozható erőtér-generátorral, egy fűtőegységgel és a szerszámaimmal! Szükségünk lesz dr. Crusherre is, hogy szemmel tartsa a legaraiakat.

A kapitány bólintott, és megérintette jelvénykommunikátorát.

– Picard az Enterprise-nak! – szólalt meg emelt hangon.

Nem sokkal később Geordi már nagyban dolgozott a legarai kezelőpanel kicserélésén. Philbas és Data segítségével. Picard ismét meghallotta a transzportersugár sivítását, és dr. Beverly Crusher materializálódon, védőruhába öltözve.

A kapitány és a doktornő óvatosan megközelítették a legarai küldöttség tartályát, és bekukucskáltak az erőtéren nyitott keskeny kémlelőlyukon át. Picard sohasem látott még ilyen lényeket.

A négy legarai reszketve bújt össze a tartály közepén; leginkább a földi szalamandra és a regulusi vérféreg keverékére hasonlítottak. Ugyanakkor nagy, kíváncsi szemekkel néztek vissza Picard-ra, és ő tudta, hogy megjelenésük ellenére tisztességes lények, akik azért jöttek, hogy leróják tiszteletüket Sarek előtt – és gesztusukért kis híján az életükkel fizettek.

– Jean-Luc Picard kapitány vagyok. Egy romulán merénylő megrongálta a tartályuk vezérlését, de már javítjuk. – Picard csak remélhette, hogy megértik. Az Enterprise fedélzetén folytatott tárgyalások idején a legarai küldöttség megértette a földi sztenderdet. – Itt van az orvosunk is, és előkészített egy-egy fecskendő-pisztolyt mindannyiuknak, ami segíthet önökön, míg a tartályuk újra el nem éri az ideális hőmérsékletet. Értenek engem?

A legközelebbi reszkető lény lassan bólintott halbajuszos, foltos, rojtos fejével. Szája kinyílt, jókora szögletes, sárga fogakat villantva elő. Számítógép által generált hang szólalt meg:

– Igen, Picard kapitány. Az én nevem – itt kihámozhatatlan sziszegés következett –, a külügyminiszter vagyok. Értem az ön nyelvét.

– Rendben, miniszter úr – mondta Picard. – Tartsanak ki! Mindent megteszünk, amit tudunk.

Miután kikapcsolták az erőtér egy részét, Picard átsegítette Crushert a tartály peremén, és visszatartotta a lélegzetét, míg a védőruhás doktornő a lényekhez gázolt a tarkán bugyborékoló masszában. A fecskendőpisztoly négyszer szisszent, és a négy legarai heves reszketése lassan alábbhagyott.

Picard Geordira pillantott.

– Már majdnem készen vagyunk, kapitány – jelentette a főgépész.

– Remek, Mr. La Forge – felelte Picard, és arra gondolt, hogy előterjeszthetné őt egy kitüntetésre. Ő meg a VIZOR-ja mentették meg ma itt a legaraiak életét.

A kapitány kisegítette Crushert a tartályból; aztán a doktornő a lényekre irányította orvosi letapogatóját. Végül biztatóan odabiccentett Picard-nak, és szavai a védőruha hangszórójából törtek elő:

– A kihűlést sikerült visszafordítani. Néhány perc múlva már teljesen rendben lesznek.

– Picard kapitány... – szólalt meg ismét a legaraiak minisztere. – Azt mondja, egy romulán akart végezni velünk?

– Igen – válaszolta Picard. – A főgépészem vette észre. A merénylő azonban inkább a szakadékba ugrott, semhogy alávesse magát a kihallgatásunknak.

– Miért akart volna egy romulán legaraiakat ölni? – kérdezte Beverly Crusher.

– Mert a Legara IV az űr egy igen kritikus részében található – ragadta magához a szót Sakkath, aki mindeddig csendben állt mellettük. – A bolygó félúton van a kardassziai felségűr és a romulán Semleges Zóna között A Legara IV az egyik legfontosabb veloniumforrásunk, mely anyagot a térhajtómű szigetelésében használják. A romulánok szívesen bekebeleznék a Legara IV– et... de ahhoz, hogy megtehessék, előbb éket kell verniük Legara és a Föderáció közé. A delegációjuk legyilkolása egy fontos diplomáciai eseményen kétségtelenül elérte volna a kívánt célt.

Picard rábólintott Sakkath elemzésére.

– És semmissé tette volna Sarek 93 évi munkáját – mondta, mind jobban feltámadó haragot érezve a névtelen romulán iránt.

– Megértettük – érkezett a legarai miniszter színtelen hangja. – Nem ez az első alkalom, hogy a Föderáció ellenségei a népünk ellen törtek. És, Picard köszönetünk önöknek a segítségért.

– Ó, nagyon szívesen – mondta Picard. – Csak azt sajnálom, hogy el kellett szenvedniük ezt a kellemetlenséget.

A legarai miniszter pislogott hatalmas szemével.

– És most... megkérhetjük, hogy húzódjon vissza, kapitány? A ruházata egyáltalán nem megfelelő a társalgáshoz, számunkra pedig fájdalmas olyan lénnyel kommunikálni, aki nem fajok közötti kapcsolatteremtéshez öltözött.

Picard először meghökkent, aztán eszébe jutott, mennyire ragaszkodnak a legaraiak a protokollhoz.

– Megértettem – mondta. – Elnézést kérek, ha öltözékem megsértette önöket, miniszter úr.

– Jelen körülmények között hajlandóak vagyunk elsiklani a dolog fölött, kapitány – felelte a lény nagy kegyesen.

Picard sietősen visszavonult a tartály kukucskálólyukától.

Sakkath érintette meg zubbonya ujját.

– Itt az idő, kezdődik a búcsúztató szertartás – mondta. – Boldogulnak ön nélkül az emberei?

Picard habozott, La Forge-ra és Datára pillantott.

– Minden a legnagyobb rendben, kapitány – nyugtatta meg a főgépész. – Én a magam részéről itt maradok azért, figyelni a tartály fölhevülését.

– Én pedig a legaraiakat figyelem majd – tette hozzá Crusher. – Menjen, Jean-Luc! Ne várassa őket!

– Hát jó – mondta Picard, és Sakkath után indult.

Sorban haladtak át a kőnyelven. Picard lenézett az alatta tátongó feneketlen mélységbe, és eszébe jutott a romulán merénylő; arra gondolt, milyen lehet zuhanni, és egyre csak zuhanni...

Amikor elérték az amfiteátrumot, sokkal kisebb csoport fogadta őket. Picard szinte azonnal észrevette Perrint, Sarek ember feleségét. Az asszony a szokásos vulcani öltözékben állt ott, fehér, egyszerű ruhában. Fehér főkötő fogta hátra hosszú, szőke haját. Picard alig néhány napja látta őt, és most elszomorította, mennyit változott ez alatt a rövid idő alatt. A kimerültség és a gyász elmélyítette arcának ráncait, míg végül már vagy húsz évvel öregebbnek nézett ki a koránál. Sarek emlékeiből Picard tudta, hogy az asszony teljes szívéből szerette a férjét.

Sakkath odavezette a kapitányt Perrinhez. Az asszony szeme tágra nyílt, amikor meglátta őt.

– Jean-Luc!

Picard megfogta a kezét, és fölé hajolt.

– Kérem, fogadja őszinte részvétem, Perrin. Nagy veszteség ez... mindannyiunknak.

Az asszony egy hosszú pillanatig csak nézte őt, aztán bólintott.

– Igen, az, Jean-Luc. Örült volna, ha itt láthatja magát. Kérem... maradjon itt velünk!

Picard az özvegy bal oldalára állt, Sakkath pedig a jobbjára.

Amint a lenyugvó napkorong megérintette a láthatárt, egy vulcani pap rácsapott a hatalmas gongra. A hang végigvisszhangzott a hegyek között, mire minden társalgás abbamaradt.

Magas, szigorú tekintetű, középkorú vulcani lépett ki az amfiteátrum közepére, két tanitványától kísérve. Picard rádöbbent, hogy ez csak a Nagymester lehet. Hangja mennydörgésként hasított a néma csendbe.

– Ma a vulcani Sarek emléke előtt tisztelgünk, aki Skon fia volt, és Solkar unokája. Sarek egész felnőtt élete során hasznos tagja volt társadalmunknak. Úgy emlékezünk meg ma róla, mint aki segített szorosabbra fonni a Vulcan és a Föderáció kapcsolatát. A Föderáció elnöke is szót kért, hát őt szólítom elsőként.

A tellarita elnökasszony előrelépett.

– Vulcani Sarek. Mit mondhatnánk el róla? Erős barát volt, makacs ellenfél, és a galaktikus béke bajnoka. Az ő távozásával mindannyian szegényebbek lettünk. Nekem személy szerint is hiányozni fog, vitáink éppúgy, mint egyetértésünk. Madame Sarek, az ön fogadott népének szavaival élve... ma én is önnel gyászolok.

A Nagymester bólintott a Föderáció elnöke felé, azután Perrin felé.

– Itt az ideje, hogy a család tagjai felszólaljanak.

Perrin egy lépést tett előre.

– Én vagyok Sarek egyetlen megmaradt családtagja – szólt; hangja rekedt volt, de erős. Sztenderdet beszélt, de hangsúlyozása a vulcanihoz állt közelebb. – Sarek fia úgy döntött, hogy elhagyja apját, elhagyja a Vulcant... hiszen, mint látják, Spock most sincs jelen.

Picard visszaemlékezett, hogy Perrin és Spock nem jöttek ki egymással. Az asszony úgy érezte, Spock politikai nézetei a kardassziai konfliktus idején felértek apja elárulásával., , Én foggal-körömmel megvédem a férjem, kapitány – mondta egyszer. – És nem kérek elnézést ezért.”

Picard mély lélegzetet vett, kicsit kezdett szédülni. <Jól jönne még egy adag triox> – gondolta.

Perrin elhallgatott, nyilvánvalóan küszködött, hogy megőrizze önuralmát. A Vulcanon eltöltött évek persze nem múltak el nyom nélkül, így egy pillanattal később, remegő hangon ugyan, de folytatta beszédét.

– A férjem nagy ember volt, talán többé nem is lesz hozzá hasonló. A galaxis... sokat vesztett. Hiányzik nekem, gyászolom... mindig is gyászolni fogom. Búcsúztassák el velem együtt, barátaim, mert Sarek... nincs többé.

Alig észrevehető mozdulattal körbeintett, aztán lehajtotta a fejét.

Picard zavartan pislogott, észrevéve, hogy ő is előrelépett, és most ott áll közvetlen Perrin mellett. Az asszony rápillantott, látszott rajta a meglepődés. A kapitány érezte, hogy nyílik a szája, és hallotta megszólalni magát egy hangon, ami nem az övé volt – méghozzá folyékonyan, vulcaniul!

Valamennyi arcra meglepett kifejezés ült ki, Parrinére pedig egyenesen rémült döbbenet.

Noha Picard se nem értett, se nem beszélt vulcaniul, a kimondott szavak most mégis megérintették, fölfogta értelmüket:

– Üdvözletem! Spock vagyok, Sarek fia, Skon unokája. Szavaim apámmal közös barátunk, Picard kapitány szájából hallatszanak, aki az Enterprise csillaghajó parancsnoka. Számomra nem volt lehetséges, hogy személyesen legyek ott a búcsúztatáson. A távolban végzem dolgomat a galaktikus béke megvalósítása érdekében. Küldetésem elvégzésével is apám emléke előtt tisztelgek. Sarekkal sokszor nem értettünk egyet. Ezt mindenki tudja. Mégis... ő az oka annak, hogy ma ott vagyok, ahol vagyok.

Picard tovább beszélt, a szavak gondolkodás nélkül tolultak a szájára, de közben elméje visszapörgette emlékeit a Spockkal folytatott tudategyesítés utolsó pillanatáig. Eszébe jutott a vulcani kimondatlan kérdése és saját szótlan válasza: Spock végső üzenete olyan mélyen raktározódott el a tudatalattijában, hogy fogalma sem volt róla, egészen eddig a pillanatig.

Még a rendes körülmények között sztoikus vulcaniak is látható érzelmi reakciót mutattak Picard beszédét hallva. A meglepetés különböző fokozatai ültek ki az arcokra. Perrin kiguvadt szemmel meredt a kapitányra, a döbbenet és a harag egészen eltorzította arisztokratikus vonásait.

Picard ráébredt, hogy a tömeg Spock hangján hallja őt beszélni. Ő is itt akart lenni, de tudta, hogy lehetetlen. Hát az egyetlen elképzelhető módot választotta arra, hagy beszélhessen az apja búcsúztatóján...

– Tisztelgek apám emléke előtt. Életében tiszteltem őt. Sok mindenre tanított meg engem. Például arra, hogy értékeljem a Végtelen Változatosságot Végtelen Kombinációkban. Vagy hogy a béke útja a legjobb út. Megtanított erősnek lenni, eltántoríthatatlanul végezni a kötelességemet... amint azt most is épp teszem.

Picard nagy levegőt vett, száját és torkát különösnek érezte az idegen szavak kiejtése után.

– Nem tudom, visszatérhetek-e még valaha a Vulcanra. A békéért dolgozom, a vulcani utat hirdetem... Surak útját. És persze Sarek útját.

Picard érezte, hogy könnyek csípik a szemét, miközben Spock szavai a saját apjával folytatott veszekedéseit juttatták eszébe.

– Ég veled, apám! Küzdelmednek vége. Találd meg békédet ott, ahol vagy, én pedig tovább hirdetem a békét ott, ahol én vagyok. Mindig hiányozni fogsz, és sajnálom, hogy többé nem láthatjuk egymást. Ég veled, Sarek!

Picard elhallgatott.

Perrin még mindig őt nézte, és a kapitány látta rajta, hogy dühös – bár hogy őrá vagy Spockra, azt nem tudta volna megmondani.

Végül Sakkath lépett előre.

– A katra hordozójaként megmásztam a Seleya-hegy lépcsőit. Meghallgattam Sarek asszonyának szavait... és a fia szavait is. Most átadom Sarek katráját az Ősi Gondolatok Csarnokának, hogy végső búcsút vehessen e világtól.

A nagykövet titkára kurtán fejet hajtott először Perrin, majd Picard felé.

Azután az ifjú vulcani hátat fordított nekik, és elsétált, a tömeg pedig szétvált előtte a keskeny kőhíd felé vezető útján.

<Ő tudta – ébredt rá Picard. – Amikor Sakkath megérintett, valahogy megtudta, mégha én magam nem is sejtettem, hogy Spock végső üzenetét hordozom Sarek számára. Ezért ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzak a családhoz... >

Picard ismét mély lélegzetet vett, majd egy újabbat, és figyelte, ahogy a fiatal vulcani alakját lassan elnyeli a sűrűsödő sötétség.

<Apák és fiúk – gondolta. – Vajon Sarek végül megértette a fiát? És vajon az én apám valamikor megértett engem? És megbocsátott nekem?>

Jean-Luc Picard tudta, hogy efelől sosem bizonyosodhat meg. Mégis... valami rejtélyes okból bátorság töltötte el, és megkönnyebbülés. Hűvös szellő simított végig az arcán, és úgy érezte. mindennel megbékélt.

A Vulcanon leszállt az éj, az éj, tele csillagokkal.

 

Németh Attila fordítása