NEGYEDIK FEJEZET

A bolygó nem változott – gondolta Kirk, miközben körülnézett. Ugyanaz az ezüstös ég, szinte fekete, amit apró csillagpöttyök díszítettek. Ugyanazok a romok – oszlopok, eldőlve, egymáson. Néhányuk még őrizte a formát, de legtöbbjüket nehéz volt megkülönböztetni a természetes kövektől. Ugyanaz a hideg szél, ami úgy zúgott, mint a hazajáró lélek. Ugyanaz az érzés: a hihetetlen ősiség lehelete. Emlékek telítették meg az agyát, legutóbbi ittlétének emlékei. Idáig azt hitte, már sikerült elfelednie, eltemetnie őket, de ahogy ott állt, ismét felsejlett a fájdalom. Edith... – suttogta agya.

– Legutóbb nem is figyeltem a tájat – mondta McCoy Spocknak –, bizarr. Ez a szél egy idő után az ember agyára megy. Nézze, ott van valami templomféle rom!

A vulcani abbahagyta trikorderének birizgálását, és felnézezett.

– Az Örökkévalóság Őrzője arrafelé van, doktor. Valami oknál fogva a romok jobban megmaradtak a közelében.

Spock visszatért a trikorderéhez.

– Az Örökkévalóság Őrzője. Úgy hangzik, mint valami átkozott halottasház – mormogta a doktor. Spock nem figyelt rá. McCoy ránézett, és csóválta a fejét. A vulcani nagyon csendes volt a háromnapos utazás alatt. Nem csatlakozott a pókerjátékhoz, amiben McCoy igencsak meggazdagodott – ez nem volt meglepő –, de még csak nem is beszélgetett velük. A doktor aggódott miatta.

– Hé! – Egy vidám kiáltás hallatszott mögülük. Megfordultak, és egy alacsony, zömök, ősz hajú nő közeledett feléjük. Mögötte, kb. 15 méterre volt egy kis épület, aminek falai a kövek szürkeségét utánozták, annyira, hogy igen könnyen elsiklott felette a tekintet.

A nő elérte őket, kissé fújtatva, és egyenként rájuk mutatott.

– Kirk, Spock, McCoy. Hogy vannak?

– Köszönjük, jól – mosolygott Kirk.

– Már vártam magukat. Vigyük ezeket a házba, aztán egy csésze kávé mellett beszélgetünk. Igazi kávém van! – Antigravitációs egységeket osztott ki nekik, aztán az épület felé indultak felszereléseikkel együtt.

A régészek táborának belseje kellemes ellentétet mutatott a zord külsővel szemben. A falakon festmények lógtak, a padlót vastag szőnyeg fedte. Az épületben laborok voltak, egy nagy nappali, a kilenc dolgozónak hálószoba, egy nagy konyha és egy kicsi, de jól felszerelt könyvtár. Dr. Vargas büszkén vezette őket körbe, bemutatva nyolc társát.

Miután a formaságokat elintézték, a négy ember összegyűlt a konyhában a megígért kávéért. Vargas lassan kevergette a sajátját, közben a vendégeket méregette.

– Kérem, mondják el, hogy a francba sikerült elérniük, hogy használhassák az időkaput? Kit ismernek?

– Dr. Vargas, mi mentőakción vagyunk. – Spock igen komolyan nézett rá. – Mint ahogy tudja, a planéta, amit meg akarunk látogatni, két éve elpusztult. Küldetésünk nem befolyásolja a történelmét, főleg azért nem, mert az általunk keresett személyek egy elszigetelt helyen élnek, nem a saját korukban. Egy véletlen folytán egy családtagom ott ragadt a planéta utolsó jégkorszakában egy őslakos sarpeidonival, akit oda száműztek a jövőből. Mindkettejüket vissza szeretnénk hozni a jelenbe.

McCoy hallotta a hazugságot, és majdnem kiköpte a kávéját. Kirk megrúgta az asztal alatt.

A közjáték nem tűnt fel senkinek, Vargas pedig azt válaszolta:

– Nem szólhatok bele, de szerintem ez egy nagy hiba. Az itt levő személyzet a legjobb régészekből áll, de még mi sem mehetünk vissza az időben. Csak megfigyelhetjük és lejegyezhetjük a történelmi képeket, átnézhetjük a romokat, és megpróbálhatjuk megérteni azt a fajt, ami akkor élt itt, mikor a földi élet csak a tengerekben levő egysejtűekre korlátozódott. Túl veszélyes az időkapun át utazni, mint ahogy azt önök hárman nagyon jól tudják!

– Tudjuk. – Spock a kanalával játszott, és nem nézett a nő szemébe. – Mindent megteszünk, hogy elkerüljük az őslakosokkal való találkozást. Szerencsére a fejlődő humanoid faj – ami a mi időperiódusunkban éppen csak elhagyja a nomád életmódot – a déli féltekén fordult elő. Mi az Egyenlítőtől 10 km-re északra keresünk.

Vargas sóhajtott.

– Tudom, hogy óvatosak lesznek, de nem tudnak meggyőzni, hogy bármiért is érdemes a kockázatot vállalni. Ha csak egy apró dolog is történik vagy nem történik a történelemben.

Vagy valaki meghal, vagy nem – tette hozzá magában Kirk.

Bólintott, és azt mondta:

– Teljesen tisztában vagyunk a veszéllyel, dr. Vargas. Maga vezeti ezt az expedíciót, mióta az Enterprise felfedezte az Őrzőt?

– Igen. Már négy éve. Félig-meddig állandó expedíció. Érthető, hogy a Föderáció nem engedi meg, hogy információ szivárogjon ki. Bárkinek, aki távozni akar innen, alá kell vetnie magát egy emlékezetelnyomásnak és hipnokezelésnek.

– Őszintén szólva csodálkozom, hogy csak ennyi biztonsági intézkedés van itt, asszonyom – jegyezte meg McCoy, és körbenézett, mintha azt várta volna, hogy fegyveres őrök posztolnak a konyhában.

Vargas kuncogott, kék szeme a doktorét követte.

– Nem, dr. McCoy, nem talál gránátokat a spájzban. Mégis, védve vagyunk. Minden hónapban erre jár egy föderációs csillaghajó, hogy ellenőrizze a szektort. Most az Exeteren a sor, Jövő hónapban a Potemkinen. Természetesen nem tudják, hogy mit védenek – azt hiszik, csak egy értékes régészeti felfedezést pátyolgatnak, ami végül is igaz. De fogadok, hogy maga az egyetlen Csillagflotta-kapitány, aki ismeri az Őrző tényleges képességeit. Szóval azt hiszem, biztonságban vagyunk.

– Reméljük, hogy így is van. – Kirk kiitta a kávéját. – Köszönet a kávéért. Már el is felejtettem, milyen az igazi.

– Mindenből a legjobbat adják nekünk. Mikor szándékozzák használni az időkaput?

– Most rögtön – mondta hirtelen Spock, felugrott, és kiment.

Vargas csodálkozott.

– Türelmetlenül várja, hogy induljunk – magyarázta Kirk. – Nem mondta el önnek, de ez a rokon egy gyerek. Reméljük, hogy még életben találjuk.

Vargas arcán mosoly jelent meg.

– Most már értem. Nekem is van egy lányom, Anna. Néha beszélgetünk szubtér-rádión.

Elvezette őket az Őrzőhöz. Az fenségesen állt a romok közt, páratlan magányában. A primitív forma nem árulta el a benne rejlő hatalmas erőt.

Ahogy közeledtek, látták a szürkeséget, a középső lyukon a mögötte fekvő sziklákat és a templomromot, amit korábban McCoy látott.

Spock előttük járt a felszereléssel és trikorderével. A vulcani heteket töltött itt, miután felfedezték az őrzőt, és két neves tudóssal együtt tanulmányozta az időkaput. De még utána sem tudták, hogyan működik, honnan szerezte az energiát, és azt hogyan juttatta az időfolyamba. Még abban sem értettek egyet, hogy az Őrző vajon egy igen bonyolult gépezet-e vagy egy életforma. Ahogy így előtte állt, Kirk úgy érezte, az ember egyszerűen kevés ahhoz, hogy megértse – egyelőre.

De az ember hasznot húzhat abból is, amit nem ért. Spock előlépett trikorderével.

– Üdvözöllek! – A vulcani szokásos közönyös arcán most félelem terült el, ahogy tisztelgett a kőnek saját népe módján. – Spock vagyok. Már utaztam veled azelőtt. Meg tudod mutatni a Sarpeidon történetét, ami a Béta Niobé csillag körül keringett egykor?

Mindig kérdezni kellett, hogy választ csaljanak ki az őrzőből.

A kő életre kelt, belsejében fények gyúltak. Egy mély, furcsán meleg hang zengett.

– Meg tudom mutatni a Sarpeidon múltját. Jövője nincsen. Figyeld!

Az időkapu közepe megremegett, aztán emberi szemnek követhetetlen gyorsasággal cikáztak a képek. Vulkánok, mamutok, hüllőszerű lények, sárfalvak, kővárak, tengerek, hajók, hadseregek, fém– és üvegvárosok, majd egy fehér villanás, amire mind eltakarták szemüket. Az egész bemutató alatt – ami úgy másfél percig tartott – Spock trikordere mindent rögzített.

Amikor a középső rész ismét tiszta lett, Kirk csatlakozott elsőtisztjéhez, aki a műszer fölé görnyedt.

– Sikerült felvenni, Spock?

– Igen – suttogta a vulcani –, azt hiszem, rögzítettem az utolsó jégkorszakot. A neutronmeghatározó módszer, amit a festményeknél használunk, elég pontos. Nem a MIKOR a gond, hanem hogy HOVA jutunk a Sarpeidon felszínén. Nem fésülhetjük át az egész bolygót.

– Erre nem is gondoltam – Kirk az Őrzőre pillantott –, ez tényleg gond. Kigondoltam egy lehetséges megoldást. Az időkapu ereje hatalmas. Az őrző valószínűleg jó helyre tesz minket, ha tudom vele közölni a szándékomat. Megpróbálom.

A vulcani egy utolsót állított a trikorderén, aztán a kőhöz lépett, és mély hangon megszólalt:

– Őrző. Különbséget tudsz tenni egy életforma és egy másik közt? Például érzékeled, hogy én más vagyok, mint a társaim?

– Te önmagadban is más faj vagy – zengte az Őrző. Spock megszokta már a kö különleges megfogalmazásait, és szemmel láthatóan elégedett volt a válasszal. – Rendben. Van egy élőlény a Sarpeidon utolsó jégkorszakában, aki abból a fajból való, mint én. Egy hús és vér vagyunk. Szeretném, ha megkeresnéd ezt az élőlényt. Lehetséges, hogy odavigyél hozzá az időkapun át?

Rövid csend következett. Aztán ismét felhangzott a hang, mintha a levegőből jönne.

– Minden lehetséges.

Spock arcát megvilágította az Őrző fénye – elcsigázottnak látszott. Tovább kérdezősködött, keze ökölbe szorult.

– Ez azt jelenti, hogy képes leszel eljuttatni minket oda, ahol ez az élőlény van, ha átjutunk?

Csend köszöntött be, amit csak a sivár szél zúgása tört meg. Spock mereven állt, várta a választ a levegőből. Hirtelen odalépett hozzá McCoy, és megérintette a vállát. Szelíden így szólt:

– Nyugodjon meg. Spock! Valami azt súgja, minden rendben lesz! – A vulcani ránézett, mintha nem is ismerné a doktort. Kirántotta vállát a szorításból, és a felszerelésükhöz ment. Kinyitotta a csomagját, és felvette a termoöltözetét, ami egy kezeslábas volt, sisakrésszel.

A kapitány odament McCoyhoz.

– Ez a válasz, Öreg. Megy, bármi is lesz. Készülődjünk mi is!

Amíg ők elkészültek, Spock befejezte a trikorder beállítását, aztán ismét az időlényhez szólt.

– Őrző! Kérlek, mutasd meg a Sarpeidon múltját újra, hogy megtalálhassuk és megmenthessük azt az élőlényt, aki hozzám hasonlatos!

Talán még a szél is elcsendesedett egy időre, míg a jelenet újra peregni kezdett a szemük előtt. Minden izmuk pattanásig feszülve – vártak a jelre. Valahol mögöttük Vargas kiáltott.

– Sok szerencsét! Irigylem magukat!

– Készüljünk! – Spock nem vette le szemét a trikorderről.

– Egy, kettő, három, most! – Hatalmasat léptek, egyenesen a hullámzó-örvénylő vortexbe.

Csillagos sötétség, masszív dezorientáció, szédülés. Előreestek, pislogva, ahogy a jeges levegő a szemükbe csapott. Úgy tűnt, az egész világ szürke és fekete, de a szél miatt nehéz volt bármi egyebet kivenni. McCoy eltakarta a szemét, lehelete fagyott páraként szállt, és káromkodott.

– Éjszaka érkeztünk – morogta Kirk, és az arcellenzőért nyúlt –, tedd fel a maszkodat, Öreg! Jól vagy, Spock?

– Tökéletesen. Azt javaslom, hogy ne próbáljunk keresni ebben a szélben. Ott van egy szikla a jobb oldalon, ha el tudnánk érni a szélmentes részt.

A három tiszt tett egy-két lépést, és a szél kissé csendesedni látszott. Vacogva állították fel a sátrakat. Belül, a sátor kellemes melegében és fényében megnyugodtak. McCoy humorérzéke is visszatért, ahogy barátait figyelte.

Úgy néznek ki, mint hatalmas rovarok – gondolta. Rajtuk voltak a szemellenző és fényes insulátorok, amik arcukat és szájukat takarták.

– Pont, mint Halloweenkor – kuncogott a doktor, levéve az arcellenzőt. Vádlón mutatott a vulcanira, míg az a havat seperte ki a hajából.

– Mondok valamit, Spock. Tehetsége van rá, hogy szép helyre vigyen minket éves eltávozásra! – McCoy megrázta a fejét, Kirk is elmosolyodott. – Csodálatos, meleg napfény és gyönyörű táj! Kedvesek a nők és a bennszülöttek is barátságosak. – Az egészségügyi tisztbe egy kinti üvöltés fojtotta bele a szót. A hang alapján valami igen nagy dolog lehetett.

Csöndben ültek, közben a lény megint üvöltött, ami bugyborékoló visításban ért véget. Aztán nem hallottak mást, csak a szél suhogását. McCoy nyelt egyet.

– Mi volt ez? – kérdezte nagyon csendesen.

– Valószínűleg egy sithar, Öreg – közölte Kirk segítőkészen. – Hatalmas ragadozó. Úgy néz ki, mint egy bivaly és egy oroszlán kereszteződése. Emlékszel, volt róla egy falfestmény.

– Húsevők? – tudakolta McCoy, még mindig csöndesen.

– Naná – válaszolta Kirk –, kedvenc ételük az olyan egészségügyi tiszt, aki nem hallgat a feletteseire.

McCoy szégyenlősen vigyorgott.

– Tudom, hogy rátok erőltettem magam, de a fene egye meg, szükségetek lehet rám!

Szünetet tartott, aztán megkérdezte:

– Na, mit csinálunk az éj hátralevő részében? Itt ücsörgünk, és hallgatjuk, hogy ez a micsoda kajáért vinnyog? Vagy... – A zsebébe nyúlt. Játszhatnánk egy barátságos partit. Elhoztam a kártyámat...

Kirk feléje lóbálta a csizmáját.

– Inkább egyen meg egy sithar, minthogy megint elnyerd a gatyám!

A doktor a vulcanihoz fordult.

– És maga, Spock? Mit szólna egy vad kártyacsatához?

De az elsőtiszt a fejét rázta.

– Én is kimerült vagyok. Talán a sithar csatlakozik önhöz egy játszmára, ha szépen kéri. Így hát McCoy csak feküdt a sötétben, hallgatta a szél suhogását Kirk hortyogásán át. Hosszú időbe telt, mire elaludt.