TIZENKETTEDIK FEJEZET

Spock ellenkezése mit sem ért, Kirk maga vezette a mentőcsapatot. Mikor a koordinátákhoz értek, senkit sem találtak. McCoy megvizsgálta a környéket trikorderével, miközben mindenkit átjárt a hideg szél.

– Semmi életjel. Egy pillanat! Nagyon halvány. Erre! – És futásnak eredt.

Ami a leszálló csapatból és a régészekből maradt, a romos táborépület mellett hevert. Kirk behunyta a szemét. Egy perccel később, mikor magához tért egy kicsit, csatlakozott McCoyhoz, aki egy összegörnyedt alak fölé hajolt.

Dr. Vargast alig lehetett felismerni.

– Tud beszélni, Öreg?

– Kétlem.

Hangjukra megmoccant a test, és kinyitotta a szemét.

– Kirk...

Annyira halk volt. hogy Kirk a nő szájához hajolt. Észrevette, hogy nem látja őt, ezért megfogta a kezét.

– Itt vagyok, dr. Vargas, Ki tette?

– ...Rom...

– Öreg, tudsz neki adni valamit, hogy beszélhessen?

McCoy csóválta a fejét.

– Nem, Jim. A stimulánsok csak siettetnék a halálát.

– Nem ezt kérdeztem! Tudsz neki adni valamit?

– Cordrazine-t vagy trimethilenidatet, de...

– A francba, Öreg, add be! Meg kell tudnom, hogy a romulánok megtalálták az Őrzőt vagy sem!

McCoy morgott valamit, de elővette a hyposprayt. A nő kinyitotta a szemét, és nyögött.

– Rájöttek az igazságra, dr. Vargas? – Gyengéden megrázta. – Tudják az Őrző helyét?

– Nem... nem volt droguk... kegyetlen módszerek... Torquemada... harcoltunk... túl sok... túl... erős. De nem... mondtunk... állítsák meg őket.

Összecsuklott Kirk karjában, aztán megszólalt, meglepően tisztán:

– Meg kell állítanunk. Az Őrzőt nem... használhatják... – A kapitány lassan leeresztette a földre, és McCoy lezárta a szemét.

A mentőcsapat mögöttük állt. Masters, a biztonságiak főnöke megszólalt:

– Körülnéztünk, uram. Nincsen túlélő. Hentesek. 7 emberem... – Nyelt egyet, aztán normális hangon folytatta: – Temetési részletek, kapitány?

– 16-nak? Túlságosan kemény a föld. Sugároztasson le zsákokat! Titkos kommunikációval – szűk sávon. Nem akarunk társaságot. Később méltó temetést rendezünk... mikor ennek vége lesz. Mind ugyanúgy haltak meg?

– Megkínozva? Igen. Miért, kapitány?

Kirk keze ökölbe szorult, aztán mély lélegzetet vett.

– Olyan információért, amit nem árulhattak el, mert nem tudtak. Igazi hősök. Átvizsgálták az épületet?

– Igen, uram. Teljesen szétszedték. Még jó, hogy nem hagytunk ott semmit.

– Igen... Bárcsak az emberek se maradtak volna ott! Elintézték az azonosítást, vagy dr. McCoynak szüksége lesz a retinaadatokra?

– Elintéztem, uram.

– Jól van. Most siessünk, mert hamarosan társaságot kaphatunk!

– Igenis, uram.

Kirk McCoyhoz fordult.

– Nézzük meg az Őrzőt! Jobb lesz, ha a fézerek halálos fokozaton állnak.

A romok közt mentek, míg a táborépület maradványait elhagyták. A kapitány megállt, vizsgálta a környéket, majd elővett egy távollátó lencsét, és újra körülnézett.

– Öreg, ellenőrizd a helyet a trikordereddel!

A doktor eldarálta a koordinátákat. Kirk ereiben meghűlt a vér.

– Nem értem. Látnunk kellene innen... mégis, előttünk a táj... Öreg! Nincs ott! Gondolod, hogy elvitték valahová?

– Ugyan már, Jim! Nem tudnák megmoccantani azt a vacakot! Tonnákat nyomhat. Mellesleg, szerintem máshol nem működne. Mégis, hol lehet?

A kapitány elővette a kommunikátorát.

– Kirk az Enterprise-nak.

– Enterprise, Spock.

– Ellenőrzi a helyet?

– Igen, uram.

– Figyeli a romok kisugárzását?

– Igen, kapitány. Az ön által látott szinten maradtak.

– Rendben. Kirk, vége.

A kapitány még egyszer végignézett a környéken, hitetlenkedve. Romok, eldőlt oszlopok, hamuszín homok... ez volt minden.

– Nem tűnhetett el csak ágy, Öreg! OTT kell lennie valahol, va... – abbahagyta, és a doktorra nézett. – Ez az! Ott van, ahol lennie kell, csak mi nem látjuk! – McCoy rábámult. Kirk izgatottan bólintott.

– Egy újfajta álcázóberendezés! Téves képet vetítenek felénk. Az Őrző ott van kb. 100 méterre előttünk a planetáris álcázó mögött!

– Igazad lehet, Jim. Logikusnak tűnik. Na de hogy a nyavalyába akarod megakadályozni a romulánokat, hogy ne használják az Őrzőt, ha még csak nem is látjuk?!

– Vizsgáld csak meg a trikordereddel! Van értelmes élőlény-olvasat?

Az egészségügyi tiszt a fejét csóválta.

– Csak az idő-energiákat jelzi. Képtelenség, hogy ki tudjuk szűrni őket. A műszereink és mi is vakok vagyunk.

A kapitány elgondolkodott. – Van egy ötletem. Gyerünk vissza!

Zar volt az első dolog, amit az Enterprise fedélzetén megláttak. Sápadt arcán világított szürke szeme. Remegő hangon kérdezte:

– A leszálló csapat... mind meghaltak, ugye? Bárcsak tudtam volna előbb... most élnének... Juan és Dave... Dr. Vargas...

McCoy látta, hagy a fiú sokkot kapott. Kirk odalépett.

– Öreg, segíts! Vigyük a gyengélkedőbe!

Zar úgy mozdult, mint egy automata, ahogy berángatták a gyengélkedőbe, és lenyomták egy székbe. A doktor aggódva nézte a pulzusát, és Kirkre pillantott.

– Nyögd már ki, Zar! Honnan tudtál a leszálló csapatról?

A szürke szem pislogott, és némileg józanabbnak hatott.

– Tudtam... ahogy azelőtt is... fájt a fejem, rosszul voltam, mikor ráeszméltem, miért támadtak meg a romulánok. Rosszabbodott a fájdalom... elájultam... utána elmúlt. Mikor eszembe jutott, mikor történt ez legutóbb, tudtam, hogy mind halottak... Mind halottak... Meg tudtam volna menteni őket, ha...

Kirk odanyújtott egy csésze feketekávét, és figyelte, ahogy a remegő ujjak elveszik, és lassan megnyugszanak.

– Jól van, Zar. Hogy érted azt, hogy tudtad, miért támadnak a romulánok?

– Egyértelmű volt. Az Őrzőért, a halálos fegyverért jöttek. Mikor megkérdeztem egy embert erről a szektorról, nem tudott az időkapuról. Szóval titkos. Kíváncsi vagyok, hogyan jöttek rá a romulánok.

– Nem tudom. – Kirk félrevonta McCoyt, míg Zar fáradtan arcába temette kezét.

– Mit gondolsz, Öreg?

– Gőzöm sincs, Jim. Jóslat? Előérzet? Empátia a barátai iránt? Több adat nélkül nem találgathatok.

– Kezdesz úgy beszélni, mint az apja. Vissza kell mennem a hídra. Addig is, deríts ki mindent erről! Segítségünkre lehet.

Mikor Kirk elment, McCoy adott még egy kávét a betegének.

– Jobban érzed magad?

– Igen. – Zar csóválta a fejét. – Alig hiszem el. Még néhány órája beszélgettem velük... aztán... így kell látnom őket...

– De te nem voltál ott. Nem láthattad. – McCoy megállt.

– Láttam. Az ön agyában, mikor megérintett engem.

– Sajnálom. – McCoy nézte az arcot maga előtt, és észrevette, hogy sokkal nyúzottabb, keskenyebb, mint 7 héttel ezelőtt. Ez valahogy vulcaniasította.

– Zar, mikor lettél rosszul?

– Már akkor, mikor elbúcsúztam Dave-től és Juantól. Aztán elkezdtem rajzolni, és dr. Vargast rajzoltam. Próbáltam elfelejteni, de mindig visszajött, aztán végül elájultam. A fájdalomtól. Csak később, mikor beszélgettem... valakivel... akkor jöttem rá, mit jelent a rosszullét...

– Mikor volt a legrosszabb?

– Két és fél órával azután, hogy lesugárzott a csapat.

Mikor meghaltak... – gondolta McCoy, hisz megvizsgálta a testeket. A fiú arca szenvedésről árulkodott.

– Mikor... ő meghalt... 7 éve. Majdnem elfelejtettem. Azt hiszem, el akartam felejteni. Ezért nem jutott eszembe. Nekem nem működik. Mikor a vitha majdnem megölt, nem volt figyelmeztetés. De mikor lezuhant... én vadásztam, talán 3 kilométernyire. Éreztem a figyelmeztetést – fájt a fejem, a gyomrom – tudtam, hogy valami baj történt. Kiütött... mire odaértem, már késő volt... órák óta halott volt...

McCoy nem tudott mit mondani. Zar üldögélt egy kicsit, gondolataiba merülve, aztán a doktorhoz fordult.

– Mikor észrevettem, hogy ez ugyanolyan, tudtam, hogy valami történt velük, és hogy nem volt már mit tennem – ökölbe szorult a keze –, ez a legrosszabb. Tudni, hogy meg fog történni, és én nem tudom megakadályozni. Ez lesz velem mindig, mikor megszeretek valakit, és meghal... én is érzem majd? Hogy viseljem én ezt el?!

– Ahogy fejlődik a vulcani tudatkontrollod, azt hiszem, könnyebb lesz – mondta McCoy. – Tudom, hogy ez most sovány vigasz. Ha véletlenül megint éreznéd... ezeket a dolgokat, mondd el nekem és a kapitánynak!

– Rendben.

– Most jobb, ha mész, és alszol egy kicsit. Szerintem rád fér. És nekem is van némi szomorú elintéznivalóm.

Zar bólintott, és elment. McCoy köpenyt és kesztyűt húzott, aztán összeszorított fogakkal ment a patológiai osztályra.

– Szóval van egy kis gond. – A kapitány az eligazító asztala mellett lépkedett. – Tudjuk, hogy a romulánok aktiváltak egy planetáris álcázóberendezést, ami körülveszi az Őrzőt. Míg ez a berendezés működik, nem tudjuk, hol vannak a romulánok. Azt sem, hogy hányan vannak. Ha lesugárzunk egy csapatot, akkor könnyen a karjukban találhatjuk magunkat – és ők lesznek túlerőben. A terület elég nagy ahhoz, hogy egy kisebbfajta hadsereget elrejtsen, Minden perccel emelkedik annak az esélye, hogy használják az Őrzőt. Őszintén szólva csodálkozom, hogy még nem tették meg, de hát itt vagyunk, nem? – Uhurára nézett.

– Kapitány! Ön a gondolatmenetét arra alapozza, hogy a romulánok tudják, az Őrző időkapu. Vizsgáljuk csak meg ezt! Körülbelül 20 ember van a Föderációban – beleértve ötünket –, akik tudnak az Őrzőről. Miből gondolja, hogy a romulánok tudnak róla?

Hangzavar támadt az eligazítóban. Uhura csendet kért, és folytatta:

– Ez azt jelentené, hogy a Csillagflotta berkeiben nem megfelelő a biztonság, – A barna bőrű nő előrehajolt, csillogó szemmel. – Én nem hiszem, hogy bármi is kiszivároghatott. Nem hiszem, hogy a romulánok tudják, mi van itt. Szerintem meghallották, hogy valamiért őrizzük a bolygót, és azt gondolták, valamiféle hadititkot rejt. Miért is jönne ide egy csillaghajó állandó őrzésre, ahol csak kiégett romok vannak... Gondoljanak arra, milyen volt, mikor mi először lementünk... Mr. Spock trikorderével és a hajó szenzoraival határozta meg az Őrző helyét. Szerencsére a romulánok technológiája még nem ilyen fejlett. Hiányzik belőlük az intellektuális kíváncsiság. És az időkapu nem válaszol, amíg nem kérdezik. Fogadok, annyira leköti őket, hogy megtalálják a titkos fegyvert, hogy észre sem vették a romokat – s az időkaput sem!

A nagy csendben Spock szólalt meg.

– Rendkívüli logikus gondolkodás, hadnagy. Egyet kell hogy értsek, mivel teóriája illeszkedik az összes meglevő tényhez. Mégsem alapozhatunk arra, hogy hátha nem veszik észre az Őrzőt. Előbb vagy utóbb észreveszik, és...

A kapitány a fejét rázta.

– Meg kell akadályoznunk. Még úgy is, hogy az Enterprise és a Lexington fézerekkel szétlövi a bolygót. Kevesebb mint 13 óránk van, míg a romulán flotta megérkezik. Remélhetőleg a mieink a sarkukban vannak, de ne építsünk erre!

Meglepett arcok vették körül. Kirk szilárdan folytatta:

– Tudom, hogy óriási veszteség lenne az univerzum számára, a tudományos és történelmi tudás veszendőbe menne. Más veszély is van. Igen valószínű, hogy az Őrző rendelkezik valamiféle védőmechanizmussal. Ha megpróbáljuk megsemmisíteni – talán végez velünk és a romulánokkal is. Talán az egész szektorral. Nagy a kockázat. De ha szükség lesz rá, meghozom ezt a döntést. Így – akármi is lesz a következmény – én leszek a felelős. Nem akarom elpusztítani az Őrzőt, de lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk.

Egy darabig csak állt az asztalfőn, aztán kihúzta magát.

– Oszolj!