BEVEZETŐ

Saját Star Trek-regényem, A korona szövetsége szerzői jegyzetében megemlítettem, hogy a Star Trek révén rengeteg barátot szereztem, akik közül sokan szintén írói babérokra törtek.

Ann Crispin egyike ezeknek a barátoknak, az Egy fiú az örökkévalóságnak, az ő első regénye pedig a türelem valóságos emlékműve.

A Washington közelében megrendezett, 1979 augusztusi Star Trek-találkozón ismerkedtem meg Ann-nel, ahol én épp a frissen befejezett Szövetségből olvastam fel fejezeteket a közönségnek. Ann nagggyon terhes volt, és azt hiszem, a rendszerint zsúfolt, hihetetlenül lassú liftben futottunk egymásba (képletesen... vagy lehet, hogy szó szerint?).

Igazából már nem emlékszem, pontosan miről beszélgettünk – de ez nem Annt minősíti, csupán tény, hogy a találkozókon töltött időm nagy részében az írásról beszélek. Számos rajongó remek író is egyben, csak nehezen szedik össze a bátorságukat, hogy elküldjék műveiket egy kiadónak.

Nem vagyok ugyan szülő, de úgy vélem, elküldeni az első novellánkat a megjelenés reményében még nehezebb, mint a gyermekünket elvinni az első napon az óvodába. Elvégre a gyerekek többsége gond nélkül túléli azt az első napot – igen ritka, hogy bármelyiket elutasító levél kíséretében küldjék vissza. Az első írások azonban gyakran jutnak erre a csöppet sem irigylésre méltó sorsra. Ezért van az, hogy sok író soha nem vállalja föl ezt a kockázatot. Amikor abban a liftben összetalálkoztunk, Ann már benyújtotta a kiadónak az Egy fiú az örökkévalóságnak-ot, és mivel onnan semmi válasz nem érkezett, kezdett idegeskedni. Ann saját elmondása szerint „durván kioktatott”, amiért a rajongókat írásra biztatom, miközben a nevesebb kiadók és szerkesztők hallani sem akarnak korábban nem publikált szerzőkről.

Nagy megkönnyebbülésemre szolgál, hogy most ráölthetem a nyelvem, és közölhetem vele: „Ugye megmondtam!”

Nem mintha bárki képes lenne arra, amit Ann véghezvitt – kiadót talált már a legelső kéziratával. Én szívesen osztom meg másokkal írói tapasztalataimat, példaként hozva föl saját kálváriámat ennek a fura karrierféleségnek a hajszolása közben. Először is szerencsém volt, hogy sikerült eladnom „Az orioni kalózok” című forgatókönyvemet a Star Trek-rajzfilmsorozathoz 19 éves koromban... aztán öt éven keresztül egy sort sem vett tőlem senki... öt rémesen kijózanító éven keresztül.

Szóval nem vagyok szupersztár író. De azért elegendően nagy önérzettel rendelkezem ahhoz, hogy azt higgyem, annyira jól tudok történeteket mesélni, hogy mások hajlandóak fizetni az elolvasásukért. És ha én képes vagyok eladni a történeteimet, talán más egoista álmodozók is képesek lehetnek rá.

Valószínűleg Ann-nek is ezt mondtam, és ő hallgatott rám – a szerencsétlen bolond! Egy darabig fontolgatta a dolgot, aztán néhány hónappal később felhívott, hogy beszélgessünk még. Aztán újabb pár hónap elteltével megint fölhívott... majd újabb pár hónap múlva ismét...

Ezen a ponton rá kell mutassak, addigra együttérzésünk kölcsönössé vált. Míg Ann fogcsikorgatva várta a mindent eldöntő, létfontosságú utolsó szót a kéziratával kapcsolatban, az én már megvett és ki is fizetett könyvem megjelenése egyre távolabbra tolódott. A hosszú távú telefonhívások nem olcsók, de többnyire olcsóbbak egy pszichiáternél, így hát azt hiszem, rengeteg pénzt spóroltam meg Ann-nek a következő néhány év során.

Ráadásul mindkettőnk kálváriája boldog véget ért. A Szövetség 1981 decemberében jelent meg, és nagyon pozitívan fogadták. Pár hónappal később Ann is megkapta az értesítést a kiadótól: az Egy fiú az Örökkévalóságnak „megkapta a startengedélyt”!

1982 júniusában Ann elküldte nekem elolvasni a kéziratát. Már az első két fejezet után tudtam, hogy sikeres lesz. És a könyv további része sem okozott csalódást. Meggyőződésemmé vált, hogy a rajongóknak ugyanúgy kell megismerkedniük vele, mint az én regényemmel korábban, felolvasás formájában a találkozókon.

Sajnos a helyzet az, hogy Ann berezelt. Úgy gondolta, valaki másnak kéne fölolvasni, mert az ő hangja nem hallatszana vacogó fogainak csattogásán keresztül. Titokban örültem ennek... mert ez azt jelentette, hogy enyém lesz az örömteli feladat, előadni a nyitó fejezeteket a ‘82-es Nyári Médiafeszt tömött báltermében, a virginiai Arlingtonban.

A közönség egyszerűen imádta, amit hallott, de önök most még sokkal szerencsésebbek... mert elolvashatják az egész regényt, és higgyék el, nem fognak csalódni benne.

Howard Weinstein 1982. szeptember