TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Minden állomás vörös riadón, kapitány – mondta Uhura.

– Belépünk a 90, 4-es szektorba – közölte nyugodtan Sulu.

– Fénysebesség alá lassulni! Uhura hadnagy, észlel valamit?

– Igen, uram. A Lexington hív minket.

– Tegye audióra, hadnagy.

– Igenis, uram.

Statikus zörej töltötte be a hidat. Uhara gyorsan elvégzett néhány beállítást.

– ...elvesztettük a külső deflektorokat Ellenséges hajók közelednek. Enterprise, itt vagy? Jelentkezz...

– Nyisson meg egy csatornát, hadnagy, titkosítottat!

– Igenis, uram... beszélhet.

Kirk a képernyőre szegezte a tekintetét.

– Itt Kirk kapitány az Enterprise-ról. Hallunk, Lexington. Mi a helyzet? Vége.

Egy új hang.

– Jim? Itt Bob Wesley. Idáig feltartottuk őket, de az elülső deflektoroknak vége, és az oldalsó sem viselne el még egy direkt találatot. Vége.

– Tartsatok ki, Bob! Látlak a képernyőn.

Egy nagyobb és három kisebb csillag jelent meg a kijelzőn, és nőtt egyre nagyobbra, végül a legénység láthatta a sérült hajót. A kis romulán hajók óvatosan köröztek mellette, félvén az erősebb fegyverzettől. Ha egy lehetőség adódott, gyorsan ki is használták, s ügyesen manőverezve tüzeltek, majd visszahúzódtak, mielőtt a Lexington aktiválhatta volna fegyvereit.

– Elülső fézerbankokat készenlétbe, Mr. Sulu!

– Fézerbankok készenlétben, uram.

– Tüzeljen 10 másodpercig rájuk, aztán változtasson irányt azonnal 452, 0-ra!

– 452, 0 ahogy tüzeltünk, igen, uram.

Kirk a műszerekre nézett, aztán csendben megszólalt.

– Tűz. A halálos sugarak nekiindultak, és eltalálták a középső romulán hadihajót. Hirtelen valami vakító villant a képernyőn, majd eltűnt, ahogy az Enterprise irányt változtatott.

Aztán megrázkódott a hajó.

– Találat a jobb oldali deflektoron, kapitány, de nem komoly – jelentette Sulu.

– Új irány: 538, 24, Mr. Sulu. Gyerünk a többiek után!

– Igenis, uram. A Lexington épp most tüzelt a főbankból.

Kirk már a műszereket tanulmányozta, időnként a képernyőre pillantva. Pontos találat volt, a romulán hajó nehezen mozdult.

– Megtépáztuk a farktollait.

Wesley admirális szólt közbe.

– Bob! Nem látom a másikat. És ti? Álcázódott, miután tüzeltünk rá.

– Készüljön a sérült hajó üldözésére, Mr, Sulu! Irány: 326, 04.

– Igenis, uram. Kapitány...! Eltűnt a képernyőről!

Kirk tudományos tisztjéhez fordult.

– Spock! Kapcsoljon be minden szenzort, az infravöröset is! A hőkibocsátást érzékelnünk kell! A vulcani a panele fölé hajolt, aztán kiegyenesedett.

– Negatív, kapitány. Találtam egy halvány nyomot, de túl sokszor váltott irányt. A szektor tele van mágneses jelenségekkel, ezért nem kutathatunk tovább.

– Rendben. Menjünk vissza a Lexingtonhoz!

Amint Kirk meggyőződött arról, hogy stabilizálódott a helyzet a másik hajón, és a javításokat is elkezdték, visszarendelte a sárga riadót az Enterprise-on. A hídi hangulat sem volt már feszült, a kapitány maga mellé hívta az elsőtisztjét. Mikor a vulcani mellé ért, megkérdezte:

– Mi a véleménye, Spock?

– Megtévesztés, uram. Elterelő hadművelet annak érdekében, hogy valami egész mást érjenek el, mint egy föderációs hajó megtámadása. Máskülönben a Lexingtonnak sokkal súlyosabban kellett volna megsérülnie. A romulánok sokfélék, de nem gyávák. Nem szabadott volna elmenekülniük, még ha túlerőben voltunk is. Harci etikájuk vért kíván vérért.

– Egyetértek. Most már csak azt kell kitalálnunk, miért voltak készek feláldozni magukat, miért akartak minket feltartani. Az elsó teendőm viszont az lesz, hogy felhozom a Kapuról a régészeket.

– Logikus cselekedet, kapitány. Mielőtt megérkeztünk, eszembe jutott, hogy talán a romulánok egy kompot indítottak. A Lexington nem vette észre, mivel minden oldalról támadták. Ha így cselekedtek, észlelhetjük az életjeleiket.

– Intézkedjen!

A vulcani elfordult, Kirk kommunikációs tisztjéhez lépett.

– Uhura hadnagy, lépjen kapcsolatba dr. Vargasszal a bolygó felszínén!

– Igenis, uram.

Kis szünet után a főrégész arca jelent meg a képernyőn. A kép időről időre hullámzott, majd kisimult.

– Kirk kapitány?

– Igen, doktor. Erősítésként érkeztünk, Addig is, készüljenek, hogy felsugározzuk magukat a fedélzetre. Lehetséges, hogy más romulán hajó is van a rendszerben. Mennyi időre lesz szükségük?

– Két órán belül felküldöm az embereimet. Én itt akarok maradni.

– Szó sem lehet róla. Túl veszélyes.

– Kirk, adatok és műtárgyak vannak itt, amik felbecsülhetetlen értékűek! Mindenáron meg kell őket védeni. Nem szeretném, hogy ezek – vagy bármi más a bolygón – az ellenség kezébe kerüljenek.

– Egy biztonsági alakulatot küldök le, ami segít rakodni, és transzmittálja az adatokat. A Kaput majd a biztonságiak őrzik, amíg maguk visszatérhetnek.

– Nem! Nem engedhetünk illetékteleneket a romokhoz. Megrongálhatják őket.

A statikus zavarás erősödött, majd visszatért a kép. Kirk felállt.

– Dr. Vargas! Minden szükséges intézkedést megteszek, hogy az embereim... ne okozzanak kárt. Felelősséget vállalok értük. Azonnal lesugárzunk egy csapatot. Értette? – Hangja szilárdan csengett.

– A kommunikációs berendezésem nem működik rendesen... nem hallom... várom a csapatot... – A kép rázkódott, aztán kitisztult. – Amint összepakoltuk a dolgokat, szólok, és felsugározhatják őket és az embereimet.

– És MAGÁT, doktor. Ez parancs!

– Sajnálom, nem hallom, kapitány... az adás gyengül...

Uhura elfordult a panelétől, ahogy a kép eltűnt.

– Kikapcsolta az energiát, uram.

Kirk ellenállt a kísértésnek, hogy egy nagyot csapjon a szék karfájára.

– Még hogy nem hall engem... Nem engedhetem, hogy... – Nyugalmat erőltetett magára. – Uhura, tényleg hibás a berendezése?

– Igen, uram. De ő maga szakította meg a kapcsolatot.

– Én is erre gondoltam. A makacs mindenét! – Fáradtan rázta a fejét. – Azt hiszem, én is így éreznék, de mégsem engedhetem...

Spock lépett mellé, és odasúgta.

– Kapitány, beszélnem kell önnel.

Az elhagyott eligazítóba mentek. A vulcani leült karcsú termetével, és a kezét bámulta.

– Kapitány, mikor a régészek felszerelésén dolgoztam, észleltem, hogy szükség van egy felújításra. Megbízhatatlan a rendszer, és kézi kommunikátorokra támaszkodni veszélyes. Az időhullámok az Őrzőről és a rendszerbeli fekete csillagokról jövő sugárzások befolyásolják a kommunikációt és a szenzorokat. Azt javaslom, amíg nincsenek megbízható életjelek, evakuáljuk a régészeket, és küldjünk egy biztonsági csapatot, velem mint parancsnokkal. Lehetséges lenne, hogy védőmezőt vonjak az Őrző köré, ami további biztonságot nyújt.

Kirk bólintott.

– Egyetértek az összes ponttal, egyet kivéve: nem küldelek le a biztonságiakkal. Itt van szükségem rád, hogy figyeld az Őrző hullámait. Túl sokat ér a tudásod.

– Igenis, uram.

– Dolgozz továbbra is a védőmező ötletén! Remélem, nem kerül sor az alkalmazására.

Amint elmúlt a vörös riadó, Zar visszament a szobájába. Ott találta két szobatársát, amint öltözködtek, csatolták fézereiket.

– Örülök, hogy visszajöttél! – mondta Steinberg, és kinyújtotta a kezét. – Juan és én szerettünk volna elköszönni, mielőtt elmegyünk.

Zar zavartan pislogott.

– Hová mentek, Dave?

– Bolygóra. Méghozzá kőbolygóra. Még bombanők sincsenek. Csak néhány idősödő régész, akiket őrizgetni kell. Hát igen, a parancs az parancs.

– Régészek?

– Igen, valami Vargas nevű doktor a góré. Evakuáljuk őket, és ácsorgunk majd a romok mellett. Mi a nyavalyáért jönnek a romulánok éppen ide...? Nincs itt semmi kiégett napokon és még kiégettebb bolygókon kívül.

Juan Cordova vigyorgott.

– Vigyázz a kéglire, míg távol vagyunk! Ha visszajöttünk, leckét adok „Cordova korrupciós tanfolyamából”. A szerencsejáték nem jött be a múltkor, de talán legközelebb! NŐK! Cordova oldalba lökte Steinberget.

– Odanézz, Dave, elpirult!

Zar bosszankodást színlelt.

– Juan, éppen keresek valakit, akin a nyakfogást gyakorolhatnám. Úgy tűnik, hallottam valakit önként jelentkezni. – Cordova felé lépett, aki nevetve Steinberg mögé ugrott. – Gyerünk, Dave! Jobb, ha elmegyünk, különben tényleg feldühödik.

Az ajtóból Cordova még visszaszólt.

– Viszlát... óvakodj az idegenektől és a kutyáktól!

Felemelkedett egy fekete szemöldök.

– Kutyák? Nincsenek kutyák az Enterprise fedélzetén...

Steinberg mosolygott.

– Úgy értette: Vigyázz magadra! Majd küldünk képeslapot a „Kellemetes Kapuról”...

– Dave, Juan! – Hirtelen nem akarta elveszteni őket a szeme elől. – Mi az a képeslap?

– Majd elmondjuk, ha visszajöttünk. – A liftajtó becsukódott.

Nagyobbnak tűnt most a kabin, és a csend nyomasztóan ült rajta. Zar lakrészébe vonult, és elővette a vázlatfüzetét, de képtelen volt koncentrálni. Arra döbbent rá, hagy vonalakat húz, amik... amik egy arcot formáltak. Megbabonázva bámult az ismerős vonásokra. Őszes haj, ráncok... Dr. Vargas...

Ledobva a füzetet, nyugtalanul járkált fel-alá a kis szobában, aztán betáplálta a Sarpeidon történetéről szóló szalagot – azt, amiben barlangfestményei szerepeltek. Átfutott az oldalakon, szavakon, illusztrációkon, közben agyában Dave-et hallotta. Hirtelen a karcsú ujj megnyomta az „állj” gombot, és Zar egy képre bámult. Ez nem lehet. Tekintete rászegeződött a falfestményre, aztán kikapcsolta a képernyőt.

Két rejtély. Akarata ellenére is a Spock tanította logikus szisztéma azt mondatta: ennek kell lennie – de ő nem szerette az egyértelmű megoldásokat. Végül odament a könyvtárkomputerhez, és betáplált egy kérdést. Kis idő múlva megjelent a válasz.

– Nincs információnk erről a területről.

Felzaklatva barangolt a hajó folyosóin. Az Enterprise nyomasztóan üresnek tűnt. Többször is hátrafordult, azt gondolván, ott áll valaki, de nem talált senkit. A tarkóján érzett valami furcsát, ami ismerős volt: mikor vadászott, és rájött, hogy őt cserkészik.

Ellenállt a kísértésnek, hogy beugorjon McCoyhoz, tudván, hogy elfoglalt. Megfordult a fejében, hogy eszik valamit, de rájött, hogy nem az éhségtől szűkült össze a gyomra. Kényelmetlenül érezte magát, mert egyedül volt – megpróbálta elhessegetni a gondolatot. Hiszen évekig együtt élt vele – ott volt a magány csakúgy, mint a nap, a kövek és az éhség. Most furcsának tűnt, hogy akkor úgy tartotta, az emberek jelentenének megoldást: velük lenni, beszélgetni... De csak problémát okoztak. Logikátlan – de igaz.

Spockra gondolt, és elképzelte, mit csinálhat most, aztán eszébe jutott az a bizonyos étkezdei jelenet. Elmúlt a harag – már csak a tehetetlenség maradt – és a szégyen. Milyen naiv volt! Valami összeszorult a mellkasában, megrázkódott, és érezte, hogy szédül.

Léptei akaratlanul is a tornaterembe vezették. A riadó miatt elhagyatott volt. Levette az ingét és a csizmáját – egy kis edzés majd ellazítja.

A nehéz fizikai munka megszokott és azért kellemes volt számára. Korábban az élete függött az erején, reflexein, állóképességén.

Zar a túlélés eszközének tekintette a testét, és szerette a vele való foglalatoskodást.

Éppen kézen állt a gyűrűkön, 3 méterre a padló fölött, mikor észrevette, hogy közönsége van. Egy fiatal nő – rövidnadrágban és tornaingben – nézett fel rá. Őszinte zöld szeme, még így felülről is, zavarba ejtette a fiút. Az eddigi laza mozdulat hirtelen ügyetlenné vált, majdnem leesett, aztán az utolsó pillanatban maga alá tette a lábát, és egy meglehetősen méltósága vesztett huppanással érkezett a földre.

– Jól vagy? – kérdezte a lány.

Zar bólintott, és nem tudott megszólalni.

Mióta az Enterprise-on volt, alig került kapcsolatba nőkkel, kivéve Uhurát és Chapel nővért. Uhura a barátja volt, úgy, mint Scotty és Sulu. Chapellel való kapcsolata más volt – titokzatos. Olyan érzelmeket érzett tőle, amelyek hasonlítottak Zarabethére, főleg mióta Christine elvégzett rajta egy kromoszóma-analízist, és figyelmeztette a fiút, hogy ne szóljon róla senkinek. Zar kérdései a miértekre vonatkozóan hiábavalónak bizonyultak. Chapel nem volt hajlandó tárgyalni a dologról.

Látogatója tétovázott, aztán mosolygott.

– Nem akartalak megijeszteni. Már vártam, hogy beszélgessünk. – Tiszta, kellemes hangja volt. – Teresa McNair vagyok.

– Örülök, hogy találkoztunk. – Hülyén hangzottak a formális szavak, de csak ez jutott az eszébe. Tudatához ért, hagy a nő fiatal volt, és épphogy csak a válláig ért. „Kinyúlt”, és tétován megérintette az érzelmeit. Valamiért azt várta, hogy felismerjen... Miért?

– Miért akarsz velem beszélni? – kérdezte.

– Szakmai érdeklődés, ahogy te mondanád. – A lány látta a megütközést. – Másodlagos területem az idegen antropológia. – Még mindig ott lapult az a titkos tudás, amit a fiútól elvárt...

– Mi az elsődleges területed? – érdeklődött Zar.

– Szolgálatban vagy azon kívül?

– Tessék?

Elnevette magát a lány, és az jólesett Zarnak, bár maga sem tudta az okát.

– Mintha csak ő mondta volna. Mindegy. Én vagyok a legalacsonyabb rangú elektrotechnikus Scott csapatában. Ez azt jelenti, hogy én kapom az összes piszkos munkát, és kimaradok a dicsőségből.

Zar arcát tanulmányozta, és a fiú hirtelen ráeszmélt, hogy izzadt a haja és csupasz a lába.

– Nehéz elhinni – mélázott a lány, szinte magának. – Egész jó művész vagy, hallod-e.

Zar annyira megörült a dicséretnek, hogy majdnem elmosolyodott, de még időben legyűrte.

– Láttad a festményeimet?

– Ó, igen. – A lány mosolya elhalványodott, és a zöld szem elvesztette tüzes ragyogását. Gőzöd sincs, miről beszélek, ugye?

– Talált.

– Szégyellem magam. Nem akartalak provokálni – most máshogy mosolygott –, felejtsük el. Lennél olyan szíves... mi a baj? – Zar a fejéhez kapott, és szeme összeszűkült. – Nem tudom... fáj a fejem. – Megrázta magát, és a fájdalomhullárn elhalványodott. – Most már jobb.

– Szörnyen néztél ki egy pillanatig. Jobb, ha elmész McCoy doktorhoz.

– Talán később. Most dolgom van.

– Feltartottalak; nyugodtan folytasd, ahol abbahagytad.

– Nem, már befejeztem. – Megpróbált valamit kitalálni, hogy hosszabbítsa a beszélgetést, de képzelőereje elhagyta, és azon kapta magát, hogy egyszerűen csak áll ott, a lányt bámulva, így hirtelen elfordult.

McNair ott állt az ajtóban, és figyelte a távolodó, karcsú alakot. Már majdnem a kijáratnál volt a fiú, mikor megtántorodott, és elesett.

FÁJDALOM! Belehasított a szeme mögé. Halványan érzékelte, hogy válla lecsúszik az ajtókereten, érezte, hogy összecsuklik a bokája, és érezte a fém hidegét csupasz testén. Feketével táncoló vörös forgott előtte, aztán rászakadt a semmi...

Mire odaért hozzá, McNair biztos volt benne, hogy Zar haldoklik. Minden izomzata megfeszült, feje hátraszegve kapkodott fájdalmasan levegőért. Minden lélegzete szörnyű nyüszítés volt. Ahogy Teresa térdre esett mellette, megszűnt a fuldokló lihegés. Tudván, hogy úgyis hiába, a lány keze közé vette Zar fejét, hogy megkezdje a mesterséges lélegeztetést.

Ám ekkor, teljesen természetesen, a fiú elkezdett lélegezni. McNair meglepődött, és visszaült a sarkára, kezével pedig nézte a pulzust a csuklón.

Őrülten gyors... de talán neki ez a normális. A bőr hőmérséklete is magas, de ez is lehet természetes. Izzad... de okozhatja az edzés is... Hitetlenkedve rázta a fejét.

Fekete szempilla emelkedett, és Zar ránézett, aztán úgy látszott, észrevette, hogy összegömbölyödve fekszik a fal mellett.

– Mi?... – Megpróbált felállni. Teresa a mellkasára tette a kezét. – Ne, jobb, ha fekve maradsz.

– Mi történt?

– Elájultál. Még sose láttam ilyet. Azt hittem, hogy meghalsz. Esküdni mertem volna, hogy agonizálsz.

Zar tekintete láttán megmagyarázta.

– Amikor az emberek vagy állatok meghalnak – főleg, ha erőszakosan –, görcsölnek, és úgy lihegnek, mint most te.

– Biztos vagy benne?

– Túléltem egy romulán támadást, mikor 12 éves voltam. A legtöbb telepes nem. Biztos vagyok benne.

Óvatosan mozdult, nem próbált meg felkelni. A fájdalom csak emlék volt – elmúlt, mintha ott se lett volna. Kissé fáradtnak érezte magát, és nagyon éhesnek.

– Hogy érzed magad? – A lány közelebb hajolt.

– Jól. – Nem nézett a szemébe.

Hirtelen ráeszmélt a lány kezének szorítására és ujjainak hűvös érintésére a bőrén. A köteléken keresztül érezte, hogy aggódik miatta, és volt még valami... halványan. Teresa tudatának mélyén – élvezte, hogy megérintheti a fiút. Ezt rendkívül furcsának találta. Szeretett volna maradni, nem mozdulni, várni – mire? A gondolat megrázta, és még mielőtt tudatosult volna benne, mit csinál, felállt, és lenézett a lányra.

– Már jól vagyok.

McNair a fejét rázta.

– Az biztos, hogy egy perce még nem úgy tűnt, de ha te mondod... – Kinyújtotta a kezét, hogy felálljon, és érezte, ahogy Zar elkapja, és felemeli olyan erővel, ami meglepte, egészen addig, míg eszébe jutott a fiú származása és a tény, hogy a Sarpeidonon nagyobb a gravitáció, mint a Földön.

– Előfordult már ez veled? Ájulás, eszméletvesztés?

– Nem... – Tétován ingatta a fejét. – Nem tudom, mi okozta... Nem emlékszem. – Teresára nézett, aki lesütötte a szemét. Érezte, hogy valamit eltitkol előle.

– Mire gondolsz?

– Semmire. El kellene menned dr. McCoyhoz. Kérdezd őt!

A szürke szem áthatóan nézett, s arcára nem emberi nyugalom telepedett.

– Agykárosodásra gondolsz, ugye? Epilepszia meg ilyesmi?

A lány vonakodva bólintott.

– Azt hiszem, lehetséges, – Elfojtotta a remegést.

– Van valami... – Megrázta a fejét. – Nem emlékszem.

Miután lezuhanyozott, az étkezdébe mentek, és a lány beszélt neki az otthonáról és a Csillagflotta Akadémiáról. Zar elmélyülten hallgatta. McNair végül a túlélési tesztre tért, amelyen az utolsó évben kell átesnie minden kadétnak.

– Brutális! Egy isten háta mögötti planétát szemelnek ki, ami épphogy lakható, és leraknak ott egymagad, étel és fegyver nélkül, és elvárják, hogy túléld.

Zar felnézett.

– És?

A lány nézte egy darabig, de rájött, hogy a fiú nem akart pimaszkodni.

– És túléltem – mondta. – Egyetlen malőröm akadt az egy hónapnyi ottlétem alatt: leestem egy szikláról, és kificamítottam a bokám, de szerencsém volt, kitörhettem volna a nyakam is. Mi a baj?

Zar kikerekedett szemében félelem sötétlett.

– Most már emlékszem... Hét éve... Elfeledtem, milyen a halál érzete. A kapitányhoz kell mennem.

Mielőtt Teresa McNair megfogalmazhatott volna valamiféle kérdést, a fiú eltűnt.

Spock felegyenesedett a szenzorok mögül. Kapcsolók, gombok közt járt a keze, ahogy rekalibrálta a műszereket egy lehetséges – bár valószínűtlen atmoszferikus anomáliára. Az olvasatok nem változtak. Aktiválta az interkomot, és egy pillanat múlva a kapitány hangja szólt, kissé kábultan.

– Itt Kirk.

– Elnézést kérek, hogy felébresztettem, kapitány, de van valami, amit látnia kellene.

– Jövök – jött az immár éber válasz.

A kapitány a parancsnoki székben találta Spockot, az állát támasztva.

– Mi történt?

– A planéta felszínét és a romok kisugárzásait vizsgáltam.

– Valami változás?

Válaszként az elsőtiszt a szenzorokhoz lépett, és megnyomott néhány gombot. Lehalkította a hangját.

– Először ezt mutatták a felszíni adatok. – Számok jelentek meg a kijelzőn. Spock egy másik gombhoz ért.

– Aztán pontosan 6, 4 perccel ezelőtt az olvasatok csökkentek, és egy alacsonyabb szinten maradtak konstansok. – Újabb adatokra mutatott.

– Mintha... elhalványultak volna az Őrző sugárzásai – mormogta Kirk.

– Pontosan. – Mi okozhatta?

– Számos dolog. Természetes változás is lehet. Vagy egy állandó energiamező eredménye.

– Erőtér? – csodálkozott Kirk.

– Lehetséges, de azt érzékelnünk kellene, és a szenzorok nem mutatnak semmit. Tulajdonképpen az Őrző egész környezetében különös olvasathiány van.

– Mi a helyzet az élőlény-olvasatokkal és a leszálló csapattal?

– Az időzavarokat figyeltem, nem a leszálló csapatot.

– Azt jelentették, hogy a lent levő kommunikációs rendszer teljesen elromlott, és saját kommunikátoraikat használják. Ez két és fél órája volt. Egy órája jelentették, hogy felsugározzák a régészeti tárgyakat, amit meg is tettek. Minden pillanatban jelentkezniük kell – jelentette Uhura. Elhallgatott, és állított valamit a műszerein.

– Valami jön, kapitány.

Kirk Spock mellé állt. Végül felnézett, komoly, fekete szemével.

– Kapitány, Komack admirális az. Egy csillagbázis tíz romulán hajót jelentett, ami a Semleges Zónában ehhez a szektorhoz közeledik. Tizennégy óra múlva érkeznek. Öt csillaghajót és egy rombolót küld, maximum sebességgel – 14 és fél óra múlva érkeznek. Talán előbb.

– Köszönöm, hadnagy, lépjen kapcsolatba a leszálló csapattal! Mondja meg nekik, hogy álljanak készen a felsugárzásra! Haris hadnagynak üzenem, hogy ha dr. Vargas ellenkezik, engedélye van rá, hogy erőszakkal is, de felhozza. Nem engedhetem meg, hogy bárki is lenn maradjon.

– Igenis, uram.

– Spock, figyelje a kisugárzásokat! Jelentse, ha változna valami az olvasatokban! – A kapitány lehalkította a hangját. – Meg kell akadályoznunk a romulánokat, hogy elérjék az Őrzőt. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell pusztítanunk a Kaput.

A vulcani felemelt egy szemöldököt.

– Kapitány, a tudomány számára a veszteség...

– Helyrehozhatatlan lenne, tudom. De talán nem lesz más választásunk. – Kirk visszafordult a kommunikációs konzolhoz.

– Uhura, nyitott már csatornát a leszálló csapathoz?

Uhura csóválta a fejét, megigazította a receptort a fülében, és újra próbálta. És újra. Végül aggódó arccal Kirkre nézett.

– Sajnálom, uram. Nem válaszolnak. Egyikük sem válaszol.