TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Zar halálról és fájdalomról álmodott. Az álmok egymásba csavarodtak és összeolvadtak – nem hagytak emléket maguk után.

Csúszkált a nagy sietségben, tudván, hogy már úgyis hiába, a kötél a kezébe vágott – aztán ott volt az anyja teste, gabonahaja szétterülve a jégen, majdnem takarta a nyak természetellenes hajlatát...

Saját nyaka elé tette a kezét, mikor a vitha ugrott, és érezte az agyarak hasítását...

Juan és Dave, tépett emberiségdarabok, McCoy szemén át nézve...

Keserű sötétség – sötét volt, vagy világos – ott (hol?). 0tt volt, miután halálát a romulánokra vetítette, mikor szólították, visszahúzták onnan. A kötelék, amit nem tudott elfelejteni, még ha akarta, akkor sem – hív, kétségbeesett erővel – hív...

Sötétségre nyitotta ki a szemét. Az álom elröppent, itt hagyta – minek is? – az érzetét.

Visszatért az emlékezete. A romoknál voltak, vissza akartak menni az időkapuhoz – aztán egyszer csak itt volt. Óvatosan fordult, érezte a nyomott ideg ismerős zsibogását a állán, és rájött, hogy mi történt. Ahogy moccanni próbált, a fájdalom átfutott a vállából a feje és gyomra felé. Rosszullét fogta el, félig meg volt győződve róla, hogy ha elengedi a fejét, az legurul a válláról.

– Ne... – Meglepte saját agonizáló sóhaja. – Már megint. Kérlek, ne... – Abban a pillanatban saját halála is kívánatosabbnak tűnt, mint egy másik élőlény kínjainak önkéntelen megosztása.

Haragja mentette meg. Mikor a haragra gondolt, és a szégyenre, hogy itt hagyták, a rosszullét elhalványult. Magában halotti máglyát épített, minden hideg pillantást, visszautasítást és negatív szót felhalmozott rá, aztán lángra lobbantotta azzal az idegnyomással. A dühlángok kellemesen melengették, kiűzve a testi gyengeségét, Mégis, mikor elérte haragjának lázas tetőpontját, valami történt. Olyan volt, mint Juan Sajii képei, azok, amiken két alak volt, de egyszerre csak az egyiket lehetett látni. Fekete és fehér formák – és valahogy, ahogy nézi az ember, hirtelen ott van egy új kép. Megérezte a takarót, amit Spock ráterített, és McCoy szavai visszhangoztak a fejében. Bármennyire is logikátlannak tűnik, minden apa hajlamos rá, hogy túlzottan védelmező legyen.

Elmúlt a harag, elégette a megértés, és Zar most már tudta a nyaknyomás okát, értette Spockot, mint még azelőtt soha, és furcsa, szomorú büszkeség nőtt ki a felismerésből. A vulcani hagyta itt – bár Zar érezte, hogy apja erős érzelmekkel kötődik Kirkhöz, de most nem Kirk volt ott, hanem Ő.

Mikor már képes volt mozdulni, kibotorkált a romos épületből, mert nem bírta tovább a halál bűzét, és leült egy sziklára gondolkodni – tervezni. Elfogták őket – vagy legalábbis nagy veszélyben forogtak, de még éltek. (Valahogy biztos volt benne, hogy ha Spock meghallaná, ő TUDNÁ, a kapitányért érzett aggodalmon kívül.) Szóval, ha életben vannak, akkor a romulán táborban kell keresni őket.

Átnézve zsebeit, megtalálta a fézerét és a kommunikátorát. Még sose használta, ezért ügyetlenkedett egy darabig, de végül megnyitotta a csatornát, és köhintett egyet.

– Enterprise? Uhura hadnagy?

A kezdeti statikus zaj után meglepett hang csendült fel.

– Zar? Egy pillanat!

Rövid szünet után egy másik hang szólalt meg.

– Te vagy az, fiam? Hol a kapitány és Mr. Spock?

– Scotty, elkapták őket, azt hiszem. Utánuk kell mennünk, MOST AZONNAL! Veszélyben vannak. – Zar megremegett, ahogy a fájdalom lángja a homlokát nyaldosta. – De még mindig ott van az álcázómező, fiam. Nem küldhetek le vakon embereket. És miből gondolod, hogy veszélyben vannak? El tudtál menekülni?

– Nem mentem velük. – Zar ajkába harapott, aztán eszébe jutott valami. – Kérdezzék meg dr. McCoyt, ő majd megmondja, hagy tudom, mit beszélek. Észrevétlenül be tudom vinni a leszálló csapatot a táborba. KÉRDEZZÉK meg McCoyt!

Kis szünet után újra jelentkezett a recsegő skót hang.

– Jól van, fiam, én nem mehetek, de leküldök egy csapatot. Mindjárt nálad lesznek.

– Dr. McCoy még mindig ott van?

– Igen, itt vagyok, mi van? – A doktor türelmetlennek tűnt. – Van egy zsák a szobámban, a bal oldali szekrényben. Szükségem lesz rá. Le tudnák küldeni?

– Küldeni? Francokat, ÉN MAGAM viszem le! Nem vagyok hajlandó tovább ücsörögni itt fenn és tövig rágni a körmeimet! McCoy, vége.

Zar megkönnyebbülten zárta a csatornát, és várt. A csapat hat biztonsági emberből és McCoyból állt, Uhurával az élen.

– Hogy állnak a dolgok az Enterprise-on? – kérdezte Zar, amint az ételadagokat majszolta.

– Már azt hittük, végünk, de szerencsére megérkezett az admirális és négy hajó – válaszolta Uhura –, szenvedtünk kisebb sérüléseket, de a csatában nem halt meg senki. A rornulánok megsemmisítették magukat – nem ejtettünk foglyokat.

– Kíváncsi vagyok, vajon a romulán erők tudják-e, hogyan végződött itt a csata? – Phillips, az egyik biztonsági ember szólalt meg, ellenőrizve fézerét. – Ha megtudják, visszavágnak.

– Hacsak nem olyan kommunikációs berendezéssel rendelkeznek, ami nem tud jeleket továbbítani az energiamezőn keresztül – szólt közbe Uhura. – Az álcázó a szeli-irinium pajzshoz hasonló interferenciát vált ki. Én legalábbis nem érzékeltem semmiféle adást a táborból az ellenséges hajóknak.

– Rendben. – Zar kortyolt a vízből. – Először is be kell jutnunk a mezőbe, megtalálni a kapitányt és Mr. Spockot. Én képes vagyok erre – azt hiszem.

Piszkos kezével hasonlóan piszkos arcát dörzsölgette.

– De ha már egyszer tudjuk, hol vannak, hogyan visszük ki őket a táborból?

– A közvetlen támadáshoz nem vagyunk elegen – morfondírozott Uhura, miközben hosszú körmével jeleket rajzolt a porba.

– Egy elterelő hadművelet hatásos lenne. Főleg olyan, ami egyúttal az álcázót is elpusztítja. Így segítséget is tudnánk kérni.

– Tudja valaki, hogy néz ki az a berendezés? – kérdezte Zar.

Uhura a fejét csóválta.

– Láttam már egyet, amit évekkel ezelőtt loptunk el tőlük. Nincs rá garancia, hogy ez is hasonló. De van valami... – A körmök most egy sziklán doboltak. Valószínűleg nagy, túl nagy ahhoz, hogy mozdítsák. Jó esély van arra, hogy az egyik űrjárón van.

Zar bólintott, és felállt.

– Kezdésnek nem is rossz, azt hiszem. Az űrhajó felrobbanása – még ha nincs is benne az álcázó – elég nagy zavart kelt ahhoz, hogy cselekedjünk. Indulás!

Zar sietve a mező belsejébe vitte a csapatot, megnyugtatva őket, hogy a közelben nincsenek romulánok.

– Azt hihetik, hogy flottájuk legyőzte vagy megsemmisítette a Föderáció erőit, s ők biztonságban vannak – mondta McCoy, miközben fújtatva leguggolt egy kőfal mögé –, vagy azt hiszik, hogy nem merünk támadni addig, míg Jimet és Spockot fogságban tartják. Mégsem tetszik nekem ez az egész. Talán csak macska-egér játékot játszanak.

A ferde szemöldökpör összeugrott, és a szürke szemben értetlenség csillogott.

– Macska-egér? Ez olyan, mint a póker? – kockáztatta meg Zar.

– Majdnem – mosolygott Uhura, és halkan hozzátette; – Menjünk tovább! Messze van még az Őrző?

– Körülbelül hatvan méternyire arrafelé – mutatta a fiú. – Másfelé jöttünk, mert nem hiszem, hogy a többieknek is látni kellene. A kapitány azt mondta, hogy titkos.

– Igen, de mégis azt ajánlom, legalább nézzük meg, hogy a védőpajzs működik-e. Doktor, maga itt marad a többiekkel, Zar és én ellenőrizzük a pajzsot.

Pár percen belül vissza is tértek.

– Sikerült elintézniük – mondta megkönnyebbülten Uhura. – Most pedig irány a tábor!

A felmentő sereg egy törött járdahasadékban lapult meg, hogy megfigyelje a romulánokat.

– Kilenc sátor és egy ellátmánylerakat. – Chu Wong, a legmagasabb rangú biztonsági tiszt még a szokásosnál is jobban hunyorgott. – Körülbelül nyolcvanan lehetnek.

Uhura a két űrkompra nézett, amik a tábor másik oldalán álltak.

– Talán még kevesebben, hadnagy – mondta –, hacsak nem sugároztak le egy másik csapatot.

McCoy Zarra pillantott, aki csak állt, maga elé bámulva.

– Melyik sátorban vannak, fiam?

A fiú megmoccant, pislogott, és kitisztult a tekintete.

– Abban – mondta magabiztosan. – Balról a harmadikban.

– Mindketten?

– Igen – bólintott Zar.

Könnyedén érzékelte a kapitány érzelmi sugárzásait, amiket a fájdalom tompított. Spock jelenlétét nehezebb volt észlelni, de végül elérte az aggodalmat, a szituáció folyamatos logikai értékelését. És fájdalmat, amit nem akart elismerni.

– Megkötözték őket – suttogta Zar. – A kapitány alig van eszméleténél. Azt hiszem, megsérült. Egyedül vannak.

– Rendben. – Uhura egy percig a gondolataiba merült. – Zar, ha zavart tudsz kelteni, mi kiszabadítjuk a kapitányt és Mr. Spockot. Gondolod, hogy képes vagy észrevétlenül bemenni és ki is jutni? Zar kezébe vette fézerét, és egy mosoly villant fel a mindig komoly arcon.

– Könnyedén – mondta. McCoy már látta ezt a fajta arroganciát egy másik arcon.

– Tíz perc múlva legyenek készen arra, hogy szaladjanak, majd tudni fogják, mikor! Aztán eltűnt, ruhája utolsót suhogott a köveken.

Spock a köves padlón feküdve érezte, hogy a hideg felkúszik a testébe. Ez egyrészt áldás volt, mert enyhítette a fájdalmat a kezében és lábában, ahogy a kötelek a húsába vájtak, és a szájpecektől sem tudott rendesen levegőt venni. Másrészt a hideg szenvedést okozott neki, aki még az emberek által kellemesnek tartott hőmérsékleten is állandóan fázott. Behunyta a szemét, erőt gyűjtött, és elöhívta a vedra prah kontrollt, erőltette az agyát, hogy fogadja el és törölje a kínzó érzést. Bizonyos fokig sikerült is, de az erőlködés felemésztette fizikai tartalékait. Közel volt a kifáradás, és akkor...

Mennyi idő telt el? A fáradtság elhalványította az időérzékét, de a fegyelmezett koncentráció győzedelmeskedett – 20, 5 perc, mióta Tal elment. Egy óra 40 perc, mióta elfogták őket. És mikor fognak meghalni? Mellette halkan, gyengén lélegeztek – a kapitány vagy aludt, vagy elájult. A vulcani félt a haláltól – egyszerűen a biológiai létezés hiányának tartotta, ami után vagy van, vagy nincs folytatás –, de Kirk halálának gondolata olyan fájdalmas volt, hogy azt a tudatkontroll sem tudta elnyomni.

Mennyi idejük maradt? Zar mostanra már biztosan felébredt, és kapcsolatba lépett a hajóval – az Enterprise-ra gondolva éles szorongás fogta el –, talán már úton is volt a segítség? De a józan ész felülkerekedett a reménységen. Nem valószínű – agya önkéntelenül is az esélyeket számolgatta, hogy a hajón tudják, hogy fogságba estek. Senki sem fog tudni a halálukról...

Nem. Alighogy elgondolta, tudta, hogy hiba volt, hiszen egy személy tudná, biztos volt benne, minden logika ellenére is. Zar megérezné a halálukat – az ő halálát, a köteléken át, amit már képtelenség volt tagadni vagy elfogadni, hiszen vitathatatlan tényként létezett. Tudatban kovácsolt, vérben edzett. – Az ősi vulcani frázis villant át az agyán, amit emberi analógiája követett: vér a véremből, test a testemből...

Erős megbánással töltötte el, hogy Zar kénytelen lesz majd osztozni az elmúlásában, de tudta, hagy nem tehet ellene semmit. Remélhetőleg – mindkettőjük miatt – a romulánok gyorsak lesznek...

Kirk felébredt görcsös kábulatából, és megrázkódott, ahogy égő bordái a sziklás talajhoz értek. Agya kezdett kitisztulni, és nekilátott annak, hogy állát a kavicsos talajhoz dörzsölje. A másik csuszatoló hangból arra következtetett, hogy Spock is így cselekszik. Arca merő seb volt, de a pecek végre engedett, Kiköpte, és lassan újra mozgásra bírta zsibbadt száját, lenyelve a pamutos szárazság egy részét. Küszködve megszólalt.

– Spock?

Nyögés volt a válasz, aztán egy halk hang.

– Kapitány? Nagyon megsérült? Egy ideig eszméletlen volt...

Kirk türelmetlenkedett.

– Nem érdekes, Ha eloldoznak minket, tudod, mi a dolgod.

Várt a vulcani beleegyezésére, de hiába.

– A francba is, Spock, ez parancs! Ha esély adódik rá, én is megteszem!

Az elsőtiszt felé fordította a fejét, miközben a hurok lassan szorosabbra húzódott a nyaka körül, aztán rájött, milyen bolond is volt idáig. Nekifeszült a huroknak: fájdalom cikázott át a torkán.

– Jim, ne!

A vulcani kétségbeesetten próbálta elérni a libegő alakot, ügyet sem vetve saját, egyre szoruló hurkára, s látta, hogy a kapitány vergődése rohamosan gyengül. Aztán hallotta, hogy nyílik a sátor, és valaki – Tal – tompán felkiált.

– Kirk, ne! – Lábak dobogtak körülötte, aztán a romulán közéjük ugrott. Spock hallotta a kés nyisszanását, és tudta, hogy eloldozzák a kapitányt. Erőltette érzékeny hallását, jutalmul gyenge sóhaj ütötte meg a fülét. Kirk nem ha...

Megrázkódott alattuk a föld, és a parancsnok a két őrizetes közt ingott. A hatalmas robbanás köveket és szilánkokat repített a sátor szívós külsejének. Mikor a lökéshullámok elcsitultak, Tal feltápászkodott, és parancsokat ordítva kirohant a sátorból, magára hagyva a két föderációs tisztet.

Kívülről kiáltások és lábdobogások hangja szűrődött be. Belül csak a ziháló lélegzetek csaptak zajt. Szólongatta a kapitányt, de Kirk nem válaszolt – talán elájult. Az egyik óvatos kérdés felénél megállt, figyelt – valaki feltépte a sátor hátulját, és beszélt. Uhura? Lehetetlen...

Pedig ő volt.

– Istennek hála, hogy megtaláltuk magukat, uram!

Egy gyengéd, de erős kéz eloldozta, és a vulcani felült. Még a sátor halvány fényénél is alig látta a hadnagyot – szeme könnyben úszott a teljes sötétség után.

– A kapitány – kezdte, de hallotta McCoy megnyugtató mormogását.

– Jim jól van – nos hát, attól függ, mihez képest. Sokk, kimerülés, három törött borda – a gyengélkedőbe kellene vinni. De ahogy ismerem...

A vulcani hallotta, hogy a doktor bead néhány hyposprayt, aztán folytatja:

– ...az egész flotta legrémesebb betege, sose pihenne, mindent maga akar csinálni, figyelje csak meg...

Spock végre visszanyerte a látását, és figyelte a doktort, aki miközben a világért se hagyta volna abba monológját – sietősen bekötözte Kirk mellkasát egy elasztikus kötéssel, amit automatikusan maximális tartásra állított.

Mire befejezte, Kirk magához tért.

– Öreg, Uhura... örülök, hogy látlak titeket. Hogy kerültök ide? – Bizonytalanságot tükröző tekintete a vulcani felé fordult. – Azt hiszem, volt egy robbanás.., vagy csak a fejemben? Nem is egy... – Fájdalmasan megrándult, ahogy sóhajtani próbált.

– Nem, Jim – mondta McCoy. – Zar keltett egy kis zavart: mindkét romulán hajót a levegőbe röpítette. Valószínűleg túlterhelte a fézerét.

– Jól van? – Volt valami furcsa a vulcani hangjában, amire mindenki odafordult.

– Nem találkoztunk vele, uram – mondta Uhura. – Gondolom, kijutott a robbanás területéről. Gyerünk, most jobb, ha eltűnünk innen – ha tud járni, kapitány.

– Jól vagyok. – Kirk arckifejezése ellentmondott szavainak, amint felállt, és nem utasította el a segítő kezeket.

Mikor kiértek a táborból, Uhura hívta az Enterprise-t.

– Enterprise, itt Scott. Uhura Kirk kezébe nyomta a kommunikátort.

– Scotty, itt a kapitány. Mi a helyzet?

– A javítások folyamatban vannak. Egészében véve szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Nincs halott, kevesen sérültek meg, abból is csak egy súlyosan. McCoy több információval szolgálhat. Az álcázómező eltűnt. Komack admirális éppen most jelentkezik. – Kis szünet után folytatta: – Komack admirális azt mondja, hogy lent egy robbanást észleltek.

– Igen. Köss vele össze, Scotty!

Amíg Kirk az admirálissal beszélt, Spock, McCoy és Uhura a romulán tábor maradványait vizsgálták. A robbanás ereje a földdel tette egyenlővé a közeli sátrakat, mindenütt nyugtalanság uralkodott. Föderációs tengerészek rneneteltek a tábor közepén, nehéz fézereik készenlétben. A távolban maximális energiájú kábítólövések nyüszítése hallatszott.

– Ezek bizony nem az Enterprise emberei... – jegyezte meg McCoy.

– Úgy gondolom, Komack admirális küldte el őket az álcázómező megszünte után – mondta Spock, de vizsgálódó tekintete nem pihent; a romok közt fekvő alakokat kutatta.

McCoy hirtelen ráeszmélt, kit keres a vulcani, és csendes egyetértéssel visszatértek a táborba. Az áldozatok mind romulán egyenruhát viseltek. Elsétáltak köztük, McCoy néha leguggolt, hogy megvizsgáljon egyet, és ha életben volt, értesítette a föderációs erőket.

– Tulajdonképpen pont olyan szerencséjük volt, mint nekünk – mondta a doktor, miután befejezte a vizsgálatokat –, rosszabbul is járhattak volna. A robbanás szinte csak a hajók belsejében történt. Úgy volt meg rendezve, hogy a lehető legkisebb sérülést...

– Öreg, Spock! – Kirk tartott feléjük. – Az admirális jelentése alapján erőink csaknem tejesen átvették az irányítást. Uhura felügyeli a foglyokat, Chu Wong és emberei pedig a tisztogatóbrigádot vezetik.

– Remek – állapította meg McCoy –, akkor Spock itt maradhat, hogy megkeresse Zart, én pedig felviszlek végre a gyengélkedőbe, mielőtt összeesel itt nekem. Komack admirális majd mindent elintéz.

– Ne olyan hevesen, Öreg! Kihagytál valamit. Amíg illetéktelen személyek lepik el ezt a planétát, őriznünk kell az Őrzőt. Mi hárman kaptuk a feladatot. Na, indulás!

Bárhogy is fogadkozott Kirk, hogy jól van, azért lassan haladtak. A kapitánynak többször is meg kellett állnia pihenni, de nem volt hajlandó McCoyra hallgatni és visszatérni a hajójára.

Végre meglátták a monolitot. A doktor a távolba meredt, és megérintette Spock karját. A vulcani már látta a hamuszín port, ami az időkapu másik oldalán szállt a magasba. Egy pillanattal később a viaskodás hangja is elérte őket. Spock és McCoy futásnak eredtek, Kirk pedig a fogát csikorgatva meggyorsította bicegő lépteit.

A templomromot megkerülve eléjük tárult a két, porban fetrengő alak, akik fájdalmas, nyögések kíséretében próbálták meg elkapni egymás nyakát. Meglepő módon mindkettő romulán egyenruhát viselt. McCoy fején átfutott a kérdés, hogy vajon min verekedhetnek, aztán felismerte Zar vonásait a vér és piszok réteg alatt.

Spock hangja hasította ketté a csatázók kínlódó zaját.

– Tal! Dobd el a fegyvert! Most azonnal!