HETEDIK FEJEZET

Zar állt a szélben, nézte az Őrzőt és a csillagokat felette. Amint figyelte, Kirk visszaemlékezett, mikor ő látott először idegen eget. A félelem, az összeszorult gyomor, a remegő öröm mind ott voltak, és elmosolyodott. A fiú tétován megérintette az időkaput, aztán a középső lyukra nézett, ami most tiszta volt. Megfordult.

– Hogyan működik, kapitány?

– Jó kérdés, de nincs rá válasz. A Föderáció legjobb koponyái tanulmányozták, de még ők sem tudtak megegyezni benne. Kérdezd meg Spockot, neki talán van egy teóriája! Ő egy volt azok közül, aki megvizsgálhatták.

A szakállas arc elgondolkodón nézett rájuk.

– Mikor megérintettem, életet éreztem, de nem olyat, mint amiről eddig beszélt. Nem tudom elmondani.

Kirk meglepődött.

– Mit értesz azon, hogy te... – Egy immár ismerős kiáltás szakította őket félbe.

– Hé! – Dr. Vargas tépett elő. – Sokkal korábban jöttek vissza, mint... – Elhallgatott, mikor észrevette a csoport negyedik tagját.

– Sikerült – Zarra nézett –, üdvözöllek! Egy kicsit fiatalabbat vártam.

A fiú szemmel láthatóan zavarba jött, és Spockra pillantott, aki előlépett.

– Dr. Vargas, ő Zar. Egy későbbi időperiódusba kerültünk, mint szerettük volna, így egy felnőttet leltünk a várt gyerek helyett. Zar, ő dr. Vargas, ő vezeti az expedíciót, ami az időkaput vizsgálja.

Zar szégyenlősen bólintott, üdvözlésképpen. A nő tekintete elragadtatással vándorolt végig a fiú ruháján.

– Szeretnék veled beszélni, mielőtt elmentek, ha lesz egy kis időd. Még nem láttam olyan bőrruhát, ami nem rohadt volna szét valami ősi sírban. Csodálatos élmény egy olyan valakivel beszélni, aki úgy élt, mint őseink. Belet használtál a varráshoz? Mivel tartósítottad a bőröket?

Zar felengedett a tényszerű kérdésekre.

– Belet használtam a varráshoz, anyámnak voltak fémtűi, de csináltam csontból másikat, mikor eltörtek. Hoztam magammal néhány dolgot, szeretné megnézni őket?

A három tiszt nézte, ahogy a fiú és a régész megvizsgálják a múltbeli kellékeket, aztán Spock elnézést kért, és távozott a táborépület felé. Csak néhány lépést tett, mikor Zar utolérte, és elé állt.

– Beszélnem kell önnel, uram.

– Igen? – A vulcani megemelt egy kérdő szemöldököt.

– Az Őrző erejéről gondolkodtam. Most, hogy itt vagyok a jelenben, nem lenne lehetséges, hogy én is visszamenjek a múltba? Talán figyelmeztetni tudnám, elkapni, mielőtt leesik. Megmenteni! Ha megmondaná, hogy...

Spock csóválta a fejét.

– Nem lehetséges. Ami most van, az kell hogy legyen. Ha megtennéd, most nem lennél itt, tudva, hogy ő meghalt. A nyelv nem megfelelő a fogalom a kifejezésére. Megmutatom a képletet később – melegség jelent meg a szemében –, őszintén sajnálom.

Csalódottság tükröződött a fiú vonásain, de aztán bólintott. Az elsőtiszt Vargasra nézett, aki a zsák tartalmát vizsgálgatta.

– Dr. Vargas.

A nő feltekintett.

– Igen?

– Egy szubtér-üzenetet kell küldenem. Használhatom a táborbeli rádiót?

A zömök kis nő feltápászkodott, és leporolta a hamut a térdéről.

– Persze, Mr. Spock. Megmutatom, hol van. Tulajdonképpen segíthetne megjavítani. A technikusunk megsérült a múlt hónapban, a legközelebbi csillagbázisra kellett szállítani, és még nem kaptunk pótlást, pedig néhány áramkör nem igazán funkcionál. Sajnos egyikünk sem ért hozzá.

– A kommunikációs berendezések nem tartoznak a szakterületemhez, de megteszek minden tőlem telhetőt. – Zarhoz fordult. – Menj a kapitánnyal és dr. McCoyjal! Megmutatják, hol mosakodhatsz, és megfelelőbb öltözéket adnak.

A fiú nézte, ahogy elmegy az elsőtiszt, nézte vágyakozón, aztán visszafordult a többiekhez.

Mikor elérték a taborépületet, Kirk elindult egy felesleges overallt keresni, McCoy pedig a fiúval törődött, aki a ház belsejét tanulmányozta. Zar ugrott, és kezében késsel, guggolva landolt, tekintete ide-oda cikázott.

McCoy megnyugtatóan intett.

– Csak nyugi, fiam! A világítás a testhőt érzékeli, és kigyullad, ha belépünk.

A szürke szem még mindig tágra nyílva csillogott.

– Automatikusan?

– Persze. Gyere ki egy pillanatra!

Visszaléptek, és a fények kialudtak. Zar ismét belépett, óvatosan kikiáltott, mikor világos tett. A következő percet azzal töltötte, hogy meghatározza, mennyi elegendő a testéből ahhoz, hogy kiváltsa a jelenséget. Egy láb elég volt, de egy lábfej még nem.

A doktor türelmesen figyelte, s mikor a fiú befejezte a kísérletet, bemutatta neki a belső vízvezetéket.

A zuhanyzó végül megbotránkoztatta tanoncát.

– De hát a víz arra való, hogy MEGIGYUK! – vitázott. – Nem lehet annyi, hogy így pazaroljuk!

– Nem kell vizet olvasztanunk, Zar. Annyit csinálunk, amennyit csak akarunk. Sok van belőle! Hogy mosakodtál azelőtt?

– Mélyedésekben, néha. Mikor anyám még élt, sokszor rávett, hogy mosakodjak, de mostanában... Megrándította bőrbe burkolt vállát.

– Akkor legfőbb ideje, hogy átessél egy alapos csutakoláson! Megígérem, hogy csak az elején fáj, aztán megszokod. Ez primitív ahhoz képest, ami az Enterprise-on van. – Elmosolyodott, mikor látta a fiú arcán a félelmet, de szigort erőltetett magára. – Most aztán igyekezz! A kapitány mindjárt visszaér. Ne felejtsd el: itt vízszabályozó, ott a szappan, jobbra tőled pedig a meleg levegő! – Elindult, de még visszafordult húzódozó tanítványához. – BEFELÉ! MOST rögtön! – parancsolta.

A kiszűrődő csobbanó hangok megnyugtatták, hogy követik az utasítását. McCoy vigyorgott: figyelmeztetnie kellett volna Zart, hogy tartsa vissza a lélegzetét, ha lehajtja a fejét.

Kirk lépett be egy kupac ruhát cipelve. A csobbanás irányába intett a fejével.

– Minden rendben arrafelé?

– Remélem. Kételkedett az elején, de mikor megmondtam neki, hogy az űrhajón mindenki ezt teszi, beadta a derekát. Hol van Spock?

– Elment, hogy üzenetet küldjön, azt hiszem, T’Paunak. Vargas azt mondta, hogy az áramköröket is megjavítja.

– Valószínűleg örül, hogy oka van távol maradni. Hol van az orvosi táskám?

– Elhoztam. – A kapitány átnyújtotta a fekete dobozkát.

– Jó. – A doktor kivett pár oltóanyagot. – Biztosítani kell, hogy nem végzi rigeliáni lázzal vagy himlővel. Valószínűleg nincs semmi természetes immunitása. Aranyos kölyök, nem? Barátságos, mint egy kiskutya. Utálok arra gondolni, mit művel majd vele néhány hét vulcani elembertelenítés. Láttad, hogy nézi Spockot? Már el is kezdte utánozni.

– De hát ez természetes. Én nem aggódnék miatta. Erőt merít belőle, ami jót tesz. Sok mindent meg kell tanulnia, s talán épp a vulcani szabályokra lesz szüksége.

McCoy felmordult.

– Az egyetlen dolog, amire jók azok a szabályok, az... – Elhallgattott, mert elállt a víz a zuhanyzóban.

Kirk vigyorogva ment az ajtóhoz.

– Rád bízom, hogy felöltöztesd és megborotváld. Én mégiscsak egy csillaghajó kapitánya vagyok, és nem inas!

Zar alighogy kilépett a zuhany alól, piszok és ruha nélkül, McCoy beadott neki jó pár injekciót.

– Mire való ez? – tudakolt a fiú, megriadva a hypospray sziszegésétől.

– Arra, hogy ne kapj el tőlünk valamiféle betegséget. Így ni, ez volt az utolsó. – McCoy végigfuttatta rajta a trikorderét és szakértő szemét. Örömmel látta, hogy bár igen sovány volt a fiú, izomtónusa jónak mutatkozott. Mint egy versenyló! – gondolta McCoy. – Nem olyan, mint akit éheztettek. Megfelelő méretű váll; ha eléri a normális súlyát, nehezebb lesz, mint Spock. Hogy a nyavalyába szerezte azokat a sebeket?

A feltépett bőr már rég begyógyult, de még látszódott a helye. Az egyik a jobb alkaron haladt felfelé, csuklótól a könyékig. A két másik a jobb comb külső oldalán volt, majdnem a térdig húzódott. McCoy arra gondolt, hogyan nézhettek ki ezek a sebek frissen.

– Hogy szerezted ezeket, fiam? – kérdezte.

– Megtámadott egy vitha. Kölykei voltak, s én a fészkükhöz közel táboroztam le egy viharban. Elaludtam, ő visszatért, és rám ugrott, mielőtt félelmet érezhettem volna.

A doktor átnyújtotta a Kirk által hozott ruhákat, és segített az ismeretlen kapcsokkal.

– Mi az a vitha? Az az állat, amit festettél?

– Nem. Nagyon félénk, ritkán látni őket. Könnyen elfertőződik a sebük, ahogy tapasztaltam is. – Alakokat formázott a levegőben. – Ilyen nagyok, nagy mellkassal és füllel, jobb lenne, ha rajzolhatnék egyet.

McCoy íróeszközt és papírtömböt vett elő, és megmutatta a használatukat. A hosszú, karcsú ujjak, rajtuk törött körmökkel, gyorsan dolgoztak, és egy olyan képet produkáltak, amin egy bizarr lény volt, a doktor szerint egy vidra és egy kecske keveréke. Rájött, hogy látta a csontvázát egy Sarpeidonról szóló könyvben, és emlékezett rá, hogy 8 láb magasak voltak, mikor hátsó lábukon egyensúlyoztak.

– Ha így néztek ki, akkor jól tetted, hogy távol maradtál tőlük.

McCoy tanulmányozta a rajzot. Kimunkálatlan volt a stílusa, de látszott, hogy pontos és élethű.

– Be kell hogy mutassalak Jan Sajii-nak, ha visszaérünk az Enterprise-ra. Jól ismert művész, azonkívül, hogy exobiológus. Talán ad neked egy-két leckét.

Zar bólintott.

– Az jó lenne.

McCoy elővett egy sebészollót a táskából, és egy székhez intette Zart.

– Majdnemhogy szégyen levágni – jelentette ki, amint emelgette a fekete, enyhén hullámos sörényt, ami kis híján Zar derekáig ért –, de a jelenlegi férfidivat, főleg csillaghajók fedélzetén azt követeli, hogy megtegyem.

Komolykodón terített köré egy törölközőt, aztán belekezdett a nyiszálásba.

– Régen egy sebész sok időt töltött borbélykodással. Nem hagyhatjuk cserben a nosztalgiázókat.

A kliens zavartan felnézett.

– Pardon?

– Archaikus utalás. Majd később megmagyarázom. Valami, amit az előbb mondtál, izgat engem. Hogy „éreztél félelmet” a vithára? Mit jelent ez?

– Ez az, amit Mr. Spockkal akartam tenni, mikor azt gondoltam, hogy megtalálják a barlangot. Az ő tudata túl erős volt a félelmemhez. És önök hárman túl sokan voltak ahhoz, hogy befolyásoljam mindannyiukat.

– Úgy érted, át tudod sugározni másokra a félelmedet és így védekezni?

– Nem tudom, hogy csinálom. Ha félek vagy mérges vagyok, akkor fókuszálom a tudatom egy személyre vagy állatra, ha az állat magasabb rendű, és beleviszem a félelmem vagy haragom a másik tudatába. Ha elég erősen próbálkozom, akkor olyan erőssé teszem a félelmet, hagy az állat elmegy. Amikor a vitha megtámadott, biztos voltam benne, hogy meghalok, s a félelmem és haragom, míg küzdöttem vele, akkora volt, hogy megölte. Legalábbis azt hiszem, ez történt. Elvesztettem az eszméletemet a fájdalomtól, s mikor magamhoz tértem, már döglötten feküdt, és a késem a tokjában volt. De azóta nem tudtam még egyszer ilyen erősen sugározni.

– Ezt Zarabethtől tanultad?

– Nem. Elmondta, hogy néhány családtagja képes volt más érzelmeit érzékelni, másokra átvinni, de ő ezt nem tudta.

– És mi van a gondolatolvasással?

Zar elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

– Néha, ha ön megérint, meg tudom mondani, mire gondolt, csak egy villanás, aztán semmi. Ma, mikor másokkal is együtt voltam, először életemben, ki kellett küszöbölnöm, mert annyira zavaró volt. Mikor kicsi voltam, megtanultam megmondani anyámnak, mit gondol, de ő azt mondta, nem illik ilyet tenni az engedélye nélkül.

Szóval – gondolta McCoy – Zar örökölte a vulcani telepatikus adottságot s hozzá ezt a félelemátsugárzást vagy mit. Meg kell vizsgálnom, ha a hajóra értünk.

Nekiesett a fiúnak fésűvel és ollóval, aztán néhány perc múlva hátralépett, hogy megcsodálja a művét.

– Nem rossz. És most megszabadulunk a szakálladtól!

Kicsivel később Zar végigsimította az arcát és az állát.

– Fázik a nyakam.

– Nem meglepő – mondta McCoy, és az előtűnt vonásokat tanulmányozta.

Látom az anyját, az álla és a szája az övé, de nagyobb részben mégis...

Összerendezte az ollót és a fésűt.

– Gyerünk, takarítsunk fel, aztán együnk egy falatot!

A szürke szem felcsillant az étel említésére.

A konyha tele volt étvágygerjesztő ételekkel, mikor odaértek. Kirk és Spock egy nagy asztal mellett ült Vargasszal és a többi régésszel. Zar tétován megállt az ajtóban, észrevette, hogy mindenki őt nézi. Ennyi arcot még nem látott életében, s érezte, hogy szíve erősen ver, pedig nem volt mitől félni, mi elöl menekülni. Kétségbeesetten kereste az ismerős arcokat – meglelte a kapitányt és Spockot, de tekintetükben nem volt semmi megnyugtató, csak meglepődés.

McCoy megérintette a vállát, és Zar megindult.

– Ülj ide, fiam!

Zar fellélegzett, hogy mozdulhat, s hogy a doktor mellé ülhet, és elkerüli azokat a tekinteteket, amiket nem értett. Hosszú ideig csend volt, aztán Vargas megköszörülte a torkát.

– Nem is tudtam, hogy a családi hasonlatosságok a vulcaniak közt ennyire feltűnőek. Milyen rokonságban állnak egymással, Mr. Spock?

Az elsőtiszt hangja közönyös maradt, de nem nézett a nőre.

– A családi kapcsolatok a Vulcanon igen komplikáltak. A megfelelő szó lefordíthatatlan.

Megint egy hazugság – gondolta McCoy, és Zarra nézett. A fiú Spockra bámult, kifejezéstelenül, de a doktor tudta, hogy megértette a kikerülő hadműveletet, s lehet, hogy azt is, ami mögötte van. Felélénkült a beszélgetés, és McCoy odanyújtotta az ételtálakat védencének. Zar fejben kiszámította az ételmennyiséget a jelenlevők arányában, és csak egy kis adagot vett – hiszen sokszor kevesebbel is beérte. McCoy észrevette ezt, és megkérdezte.

– Nem vagy éhes? Még sok van belőle.

– Elég mindenkinek? – A fiú kételkedőn nézett rá.

– Persze. Vegyél nyugodtan annyit, amennyit akarsz! – McCoy egy másik tálat adott neki. Zar tétován vett, aztán elkezdett enni, lassan, ügyesen bánva a késsel és villával, utánozta a többieket, mikor az evőeszközökre került a sor. A doktor azt is észrevette, hogy Spock étel választását másolta. Mikor vége volt az étkezésnek, Vargas meghívta őket a szabadidőszobába, és elmagyarázta, hogy sok régésze játszik hangszeren, s este egy kis koncertet adnak.

Ahogy leültek, Kirk odasúgta McCoynak:

– Direkt csináltad, ugye, Öreg? Hogy úgy vágtad a haját, mint Spocké.

Az egészségügyi tiszt nern mutatott megbánást.

– Persze hogy úgy vágtam. Spockra ráfér egy kis felrázás. Láttad az arcát, mikor Zar belépett? Még hogy nincsenek érzelmei, röhögnöm kell!

– ENGEM rázott fel. Kíváncsi vagyok, mi lesz, ha az Enterprise-ra érünk.

– Nem sejtik majd az igazságot a nagy korkülönbség miatt, de – McCoy elhallgatott, mert a koncert megkezdődött.

Szépen játszottak a régészek, különösen Vargas a hegedűjén. Zar el volt ragadtatva a zenétől. A koncert után megvizsgálta a hegedűt, bár nem mert hozzányúlni.

– Hogy működik? – tudakolta.

Vargas mosolygott, és megsimogatta a csillogó fát.

– Sokáig tartana elmagyarázni, Zar, s te holnap már elutazol, ahogy Mr. Spock mondta. De ha később olvasol a hegedűkről, büszke leszel rá, hogy láthattad ezt. Eredeti Stradivari. Egy abból a százból, ami még múzeumon kívül létezik. Különleges engedély kellett, hogy megtarthassam személyes használatra, és évekig spóroltam rá.

Spock, aki a közelben ült, felállt, és megnézte a hangszert.

– Jó állapotban levő hangszer, dr.Vargas. Kiváló a hangja.

– Ön is játszik, Mr. Spock? – kérdezte a nő.

– Egy időben játszottam, de évek óta nem.

– Egyébként köszönöm, hogy megjavította a kommunikációs rendszert.

– Szívesen. Bár ráférne egy teljes felújítás. – A vulcani Zarhoz fordult. – Szeretnék veled beszélni.

Mikor elérték a könyvtárat, Spock hellyel kínálta a fiút.

– Nem lesz könnyű elmagyarázni a jelenlétedet, ha a hajóra érünk. A megjelenésed miatt mindenki úgy tekint majd, mint egy vulcanit, és bizonyos viselkedést vár el tőled. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha tanulmányozod Vulcan történelmét és szokásait, hogy tudd, mit várnak el tőled. Amint úgy érzed, kész vagy tanulni, megtanítom a nyelvet is.

Elővett néhány mikroszalagot.

– Ezekről megtudhatod az alapvető információkat.

Zar nem tudta, mit mondjon, így csendben maradt.

Spock felemelte az egyik szemöldökét.

– Ugye tudsz olvasni?

– Igen – válaszolta sértődötten Zar. – Anyám tanár volt, többek közt, mielőtt száműzték. Nem tudta?

A keskeny arc távolinak tűnt.

– Nem.

– Ő sok mindent tudott rólad.

Spock felállt.

– Logikátlan a múltat feleleveníteni. Ha befejezted a szalagokat, elkészítem a tanításod tervét. Jó éjt!

Zar ülve maradt, egyedül, és bizonytalan volt abban, hogy mit tegyen. Hosszú volt a nap, lehetséges, hogy reggel még az idegenek táborhelye mellett ébredt a jégen? A konyhaasztalt szemlélte, és azon gondolkozott, hogy aláfeküdjön-e. Valószínűleg nem vennék észre, de talán udvariatlanság lenne. Akarata ellenére lecsukódott a szeme, mire McCoy megtalálta.

– Szóval itt vagy. Azért jöttem, hogy megmutassam, hol aludhatsz.

A szabadidőszobában volt egy hálózsák.

– Attól félek, meg kell elégedned a padlóval, ahogy nekünk is. A régészek nem sűrűn kapnak látogatókat, nincs sok pótágy. Bár a hálózsák se rossz: habbetét, hőszabályozó.

Zar nevetett.

– Dr. McCoy! Múlt éjjel egy jeges sziklán aludtam, ami nem volt szélesebb, mint én, egy szőrmekabáttal takaróként. Jó lesz itt nekem.

– Értelek. Hát, akkor jó éjt! – McCoy aztán mégis megállt – Zar.

– Igen?

– Ne aggódj Spock hozzáállása miatt! Ez már csak így van a vulcaniakkal.

A fiú szomorúan rázta a fejét.

– Nem várhattam mást. Anyám elmondta, hogy hideg és csendes volt, mikor először találkoztak, de később szerető és gyengéd lett hozzá. Még nem ismer engem. Bizonyítanom kell, mint neki.

McCoy meghatódott, de gyorsan leplezte. Mosolyogva mondott jó éjt megint. Valahogy nem bírt aludni, és kiment a szabadba. Lassan sétált a hideg szélben, ami a haját emelgette, s a csillagok fényénél goridolkodott. Először el akarta mondani az egész történetet Zarnak az Atavachronról és a vuIcaniakra gyakorolt hatásáról. De mégsem tudta magát rászánni, hogy elkedvetlenítse a fiút, és Spock sem örülne a beavatkozásnak. Mégis csóválta a fejét, emlékezve a vulcani arcára, mikor Zarabethre tekintett, mielőtt otthagyták őt, abban a jeges pokolban.

Persze hogy egy másik Spockról mesélt Zarnak a nő, nem arról, akivel ma találkozott a fiú. Szerető és gyengéd. Francokat!

McCoy nekitámaszkodott az épületnek, és keserűen arra gondolt, hogy Zar megtalálása sokkal több gondot okozott, mint amennyit megoldott.