TIZEDIK FEJEZET

Ahogy Kirk belépett, Uhura kezébe adta a kódolt üzenetet. A kapitány leült, és lenyomott egy gombot a parancsnoki székén.

– Komputer.

– Itt Kirk kapitány. Megállapította az azonosságot?

– Azonosítva.

– Uhura hadnagy egy Első Rendű segélyhívást kapott, üzenettel. Vizsgálja, dekódolja és fordítsa le az üzenetet, aztán törölje ki a fordítást, miután megkaptam!

– Folyamatban.

Idegességében alig tudta megállni, hogy ne doboljon ujjaival a széken. A legénység oda-odapillantott, de a kapitány gondolataiba merült. 90, 4-es szektor... Egyetlen értékes dolog van ott: az Örökkévalóság őrzője...

Első Rendű

Csillagidő: 6381, 7

Küldő: NCC 1704 Lexington csillaghajó, parancsnok: Robert Wesley admirális

Címzett: NCC 1701 Enterprise csillaghajó, parancsnok: James T. Kirk kapitány

Jelenlegi küldetés: őrjárat a 90, 4-es szektorban, kódnév: Kapu Probléma: nagy távolságú szubtér-szenzorokkal felfedezve 3 űrjármű, eredetük: az RN-30, 2 Romulán Semleges Zóna Körülbelüli azonosítás: Romulan csillaghajók

Kapcsolat időpontja: 10, 4 óra

Értékelés: hadi tevékenység, azonnali segítséget kérünk

Ez jelent meg a kijelzőn, amit a kezében tartott.

Miután elolvasta, sóhajtott, lehunyta a szemét, és megpróbálta elrendezni a gondolatait. Aztán megszólította Chekov zászlóst, aki várakozón pillantott rá.

– Jelenlegi útirány, Mr. Chekov?

– 2-9-0 egész 5, uram.

– Változtassa 7-4-6 egész 6-ra!

– Igenis, uram! – Chekov visszafordult a paneléhez, aztán újra Kirkhöz. – Betáplálva, uram.

– Kormányos! Előre 8-as fokozattal!

Sulu mandulaszerne rácsodálkozott, de a férfi megtette a kért módosítást. Az amúgy alig hallható vibrálás, zúgás felerősödött. Kirk a másodperceket számolta az agyában. Mikor elérte a 8-at, megszólalt az interkom. Lenyomta a gombot, és beleszólt.

– Igen, Mr. Scott?

Csend következett, Scotty valószínűleg azon gondolkodott, hogy a kapitány netán telepátiát fejlesztett ki magában. Végül megszólalt:

– Kapitány! Remélem, jó oka van arra, hogy így kínozza szegény motorjaimat.

– Nagyon is jó okom, Mr. Scott!

– Igenis, uram! – A főmérnök átnézhette a műszereket, mert így szólt: – Meddig tartjuk még ezt az embertelen sebességet, uram?

– Körülbelül 12 óráig. 9-es fokozatra váltunk, amint a motorok engedik.

Hosszú, szidalmazó csend következett, aztán sóhaj.

– Igenis, uram!

Idegessége ellenére Kirk elmosolyodott.

– Vigyázzon rá, Scott! 5 perc múlva eligazítás lesz a főeligazítóban. Kirk, vége.

Hallotta, hagy kinyílik a hídajtó, és Spock áll meg mellette. A vulcani ránézett a kontrollpanelre, és feléje fordult, szavak nélkül kérdezve.

Kirk bólintott.

– Van egy kis gond, Mr. Spock. – Odaadta az üzenetet az elsőtisztnek, aki meglepődve olvasta. A kapitány Uhurához fordult.

– Közölje dr. McCoyjal, 3 perc múlva várom az eligazítóban! Spock, maga velem jön.

Halk suttogások közepette ismertette Kirk a helyzetet, mikor összegyűltek.

– Nem mindennapi problémával van dolgunk. Mi voltunk azok, akik felfedezték az Őrzőt, és tudjuk, mire képes. Ezért figyelmeztetem önöket, hogy a többiek számára mi a Lexingtonnak segítünk egy jogtalan romulán behatolás miatt – ennyi az egész. Senki sem tudhat az Őrzőről. Még Wesley admirális és tisztjei sem. Világos? – A fejek bólogattak. – Jó. Úgy gondolom, hogy három űrhajó csak egy felderitőcsoportot jelent. Egyéb ötlet?

Spock megemelte ujját, aztán azt mondta lassan:

– Kapitány, a romulán hadi technikák közel sem primitívek. Ezek talán egy elterelő hadművelet részei – a flotta megérkezése előtt.

Scott bólogatott.

– Pontosan, uram. Jobb lenne, ha sűrűbben ellenőriznék a Semleges Zónát. Legalább figyelmeztethetne valaki minket időben!

Kirk elgondolkodott.

– Uhura hadnagy, küldjön egy teljes jelentést a helyzetről – beleértve Mr. Scott javaslatát – a Csillagflotta parancsnokságára! Utaljon az Őrzőre a bolygó kódnevével: Kapu. Komack admirálisnak küldje, 11-es kóddal!

– Igenis, uram, – Mr, Scott, utasítsa a kormányt, hogy jelentsen sárga riadót! Oszolj! Mr. Spock, maradjon, kérem!

Az eligazító pillanatok alatt kiürült.

A kapitány fáradtan a vulcanira nézett.

– Van ötleted, Spock?

– Nem kielégítő hozzá az adatmennyiség, ezt te is tudod.

– Igen, tudom, jobb lenne, ha segítséget kérnénk a Csillagflottától. És egyébként is, két csillaghajó könnyedén elbánik 3 romulán hajóval. Gyanús lenne, ha egy kiégett csillag kiégett planétáihoz flottát rendelnének.

– Amint Komack admirális megkapja az üzenetet, kellő mennyiségű erőt rendel a szektorba – megvan hozzá a hatásköre.

– Csak remélem, hogy nem késünk el. Ha arra gondolok, mit tett egy ember a múltban véletlenül, elképzelni sem merem, mit tehetnek a romulánok szándékosan. A múlt átkozottul törékeny – erről jut eszembe, mi legyen Zarral?

A vulcani üresen nézett.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy hallgattam, és megengedtem, hogy az Enterprise-on maradhasson, amíg valamennyire megszokja a modern társadalmat. Nem lett volna fair kiengedni egy olyan világba, amit nem ismer, s attól félek, a társadalommal szemben sem lett volna az – vigyorgott Kirk, visszaemlékezve a fiú első heteire. – De most már behozta a lemaradást, és a tény maradt: ő civil. És bármilyen békések is a szándékaink – ez egy hadihajó. Főleg most. Szóval mik a terveid vele – feltéve, hogy kimászunk ebből?

Spock hosszú ideig fontolgatta a választ.

– Nem tudom, kapitány. Természetesen igazad van. A szabályok a tartózkodása ellen szólnak.

– Mi a helyzet a Vulcannal? Te magad vihetnéd oda. Még mindig 10 emberre való eltávozásod van. Maradhatna a szüleiddel.

Spock ingatta a fejét.

– Nem. Zar hátrányban lenne a Vulcanon. A klíma miatt, például. A vékony atmoszféra, a hőség megnehezítené a beilleszkedését.

– Úgy emlékszem, elég vékony volt az atmoszféra ott a jégvilágban. Egészséges – megszokja majd a meleget.

– Állandó kísérő kellene hozzá. A Vulcannak ősi, szokásokhoz kötött kultúrája van. Nagyon... nehéz lenne neki.

– Azt hiszem, nem bízol a képességeiben. Megszokja. Annyira lesz neki nehéz – talán egy kicsit jobban –, mint neked volt.

Spock felnézett. Kirk bólintott.

– Nem lesz könnyű neked, hiszen ott lesz egy élő, beszélő bizonyíték arra, hogy nem vagy tévedhetetlen. És neki sem, mert krenath.

A vulcani szeme összeszűkült.

– Honnan hallottad ezt a szót?

– Zar említette egyszer. Azt mondta, azt jelenti, hogy: „megszégyenült”. És azt is:, , fattyú”.

Az elsőtiszt arca megnyúlt, olyan idegenné vált, amilyet Kirk még csak egyszer vagy kétszer látott azelőtt.

– Zar nem érti a szemantikai tartalmat. És te sem.

A kapitány felállt.

– Nos, nem az volt a szándékom, hogy a szemantikáról beszélgessek. Azt akartam, hogy tudd, valamit változtatni kell. Ha sárga riadóra megyünk, mondd meg neki, hogy maradjon a kabinjában – nem is, inkább azt, hogy jelentkezzen McCoynál a gyengélkedőben. Az a legjobban védett rész, és az Öregnek talán segítségre lesz szüksége a sebesülteknél, ha harcba bonyolódunk.

Spock megemelte a szemöldökét.

– Ha? Valószínűnek látszik az összeütközés, kapitány.

– Attól tartok, igazad van.

Zar zavart volt, és izgatott. Nyugtalan álmából riadt fel, s kabinjában a kijelzőn üzenetet talált. Most, ahogy Spock kívánta, a gyengélkedő felé sietett a folyosón. A hajó furcsán kihaltnak tűnt, és sárga fény villant a szignálpanelekből. Egy biztonsági alakulat, vele David barátjával, futva haladt el mellette, mintha ő ott se lenne.

A gyengélkedőn serény munka folyt. Dr. McCoy, Chapel nővér és a többi orvosi személyzet a tartalékokat ellenőrizte. McCoy felnézett, és meglátta a fiút, ahogy az tétován az ajtóban állt.

– Zar, örülök, hogy itt vagy. Menj a raktárba, hozd azt a régi fajta koronária-stimulátort, és tedd a sarokba! Ha elmegy az áram, szükségünk lesz rá.

A doktor ide-oda szaladgáltatta őket a következő két órában, aztán körülnézett az átalakított gyengélkedőn, és a személyzethez fordult.

– Azt hiszem, ez a legtöbb, amit tehetünk egyelőre. Jelentkezzenek, ha vörös riadó lesz! Zar, te itt maradsz.

Mikor elmentek, a fiú csodálkozva kérdezte.

– Mi fog történni?

– Nem mondta neked senki?

– Mr. Spock mondta, hogy jöjjek ide, és segítsek, amiben tudok.

– Nos, azt hiszem, Spocknak sok dolga lesz. Épp most kaptunk segélyhívást a Lexingtonról, egy másik föderációs csillaghajóról. Romulán csillaghajók hatoltak be engedély nélkül a mi űrünkbe. Ha romulánokról van szó, az általában hadi tevékenységet jelent.

– Harc? Úgy érti, az Enterprise harcolni fog? – Izzott a szürke szem. – Lehet, de ne is gondolj arra, hogy felmész a hídra. A kapitány a csúcsos fülednél fogva dobna ki. Itt maradsz, hogy ne legyél útban. Különben is, szükségem lesz az izmaidra, ha esetleg sérültek lennének.

– Mikor harcolunk?

– Nem tudom, de remélem, hamarosan odaérünk, különben kiégnek a motorok, és Scotty lesz az első páciensünk.

– És nekem ITT kell maradnom? Nincs semmi látnivaló!

McCoy sóhajtott.

– Micsoda vérszomjas alak vagy! Figyelj, Zar! Semmi érdekes és izgalmas nincs egy háborúban, és ez a csillagközi konfliktusokra is vonatkozik. Megérted majd, mikor látod a barátaidat – ahogy vízszintesen jönnek be azon az ajtón.

– Keveset hallottam a romulánokról. Halálos és brutális ellenségnek írják le őket. Hogy néznek ki?

McCoy keserűen vigyorgott.

– Nézz tükörbe!

– Vulcaniak?

– Nem egészen. Még a békés vulcani filozófia kialakulása előtt elvándoroltak. Olyanok, mint régen a vulcaniak: harciasak. Amennyire tudjuk, egyfajta katonai teokráciában élnek. Mint a Földön a spártaiak.

Zar elkomorodott.

– Olvastam róluk – „Pajzsoddal vagy rajta.” Mint a 20. századi japán kultúrában.

McCoy összeszűkített szemmel figyelte.

– Amit az előbb mondtam, abban volt valami, ami nem tetszett neked... lássuk csak... Lehetséges, hogy az utalás arra, milyenek voltak a vulcaniak a múltban, mondjuk 5000 évvel ezelőtt?

A doktor figyelmét nem kerülte el az alig észrevehető megindultság, amit gondosan álarccal fedtek. A fiú idegesen megrántotta a vállát.

– Nem tudom, miről beszél.

– A francokat nem! Rosszabbul hazudsz, mint Spock! Jim mondta, hogy beszélt veled. El tudom képzelni, mit gondolsz most az apádról, de...

– Nem szeretnék beszélni róla – szakította félbe Zar.

McCoy látta már ezt az arckifejezést: a hallgatag makacsságot rajta. Évekig idegesítette egy másik arcon, és most is dühítette.

– Ma úgy viselkedtél, mint egy 10 éves. Lelkem rajta, nem szoktam Spockot védeni, de nem kellett volna úgy megsértened, főleg nem előttem és Scotty előtt. Nőj már fel! Akármi is történt ott a Sarpeidonon, semmi köze...

– Azt mondtam, NEM akarok róla beszélni!! – A szürke szem különös fényben égett, és a nagy kéz a hosszú ujjakkal szét-összecsukódott. Akarata ellenére McCoy arra gondolt, milyen volt, mikor hasonló kéz a nyakára fonódott, és ismét érezte a barlang falát a hátához nyomódva. Félelem – múltbeli vagy jelen? – érintette meg, mint egy jégcsap.

Félelme ellenére – vagy éppen azért – McCoy érezte, hogy felemeli a szemöldökét, és hallotta saját cinikus hangját.

– Nagy tehetségem van ahhoz, hogy állítólagosan logikus és érzelemmentes élőlényeket provokáljak, nem? Vagy csak nem szeretik hallani az igazságot magukról?

Zar szája összeszükült, aztán fáradtan bólintott.

– Igaza van. Sajnálom, ami történt, bárcsak neki is meg tudnám mondani, de ő csak nézne rám, és megint zavartnak és hülyének érezném magam. Olyan, mintha egy hegyet próbálnék puszta kézzel megemelni. Amint az Enterprise kiköt, elmegyek.

– Elmész?! – A doktor próbált nyugodt maradni, hirtelen rájött, mennyire hiányozna neki a fiú. – Hova mennél?

Az aggodalom láttára meglágyult a szürke szem.

– Régóta gondolkodom rajta. Olyan hely kell, ahol a magam lábára állhatok. Ahol szükség van arra, amit tudok. Talán az egyik határ menti planéta... – Mosolyszerűség jelent meg az arcán. – Tudatom majd magával, hogy hol. Hiszen majdnemhogy maga az egyetlen, akit érdekelne – ŐT biztosan nem.

– Tévedsz. Végül is ő...

– Megtalált – mondta fáradtan Zar. – Létezésem puszta ténye zavarta őt. Nem ÉN. Csak egyvalakit kedvel igazán Spock parancsnok, és az... – Elhallgatott, ráeszmélve, hogy fennhangon beszél. Nagyon halkan fejezte be: – Nem én vagyok.

McCoy ki merte nyújtani az egyik kezét, és megérintette a vállát.

– Adj neki időt, fiam! Sokkal nehezebb számára, mint neked. Szülőnek lenni soha nem könnyű feladat, még akkor sem, ha a szokásos módon jön, hátha még az öledbe hullik. NEM könnyű. Én már csak tudom, nem igazán remekeltem benne magam sem.

– Ön? – nézett fel Zar. – Ezt meg hogy érti?

– Házas voltam... egy darabig. Van egy lányom, Joanna. Körülbelül annyi idős, mint te.

– Hol van?

– Egészségügyi iskolába járt. Nővérnek tanult, aztán orvosnak ment. Egyszer megmutatom a képét. Csinos lány – szerencsére az anyjára hasonlít.

Ez érdekelte Zart.

– Olyan, mint ön... kedves, úgy értem?

McCoy nevetett.

– Kedvesebb, mint én – igazán bájos. 3 éve nem láttam, de 6 hónap múlva végzi el az iskolát, szeretnék ott lenni a diplomaosztón. Ha ott leszel, bemutatlak neki... nem, nem, inkább mégsem lenne jó...

A szürke szem zavartan csillogott.

– Miért?

– Láttam már, hogyan hatnak azok a nyavalyás hegyes fülek az átlagos női hormonokra – és bármennyire is logikátlan, MINDEN apa hajlamos rá, hogy túlzottan védelmező legyen.

A fiú meglepődött, aztán megnyugodott, ahogy a doktor mosolyogni kezdett.

– Ó... – mondta szégyenlősen. – Tréfál velem...

Hirtelen felvijjogott a riadójel. Zar ugrott egyet.

Uhura hadnagy hangja töltötte be a hajót.

– Vörös riadó. Minden állomás: vörös riadó. Harci állomások: vörös riadó.

McCoy felállt, arca megkeményedett.

– Elkezdődött. De legalább a várakozás véget ért.