ÖTÖDIK FEJEZET

Kirk arra ébredt, hogy Spock eltűnt. Gyorsan felvette a termoöltözéket, és ott hagyta a doktort, aki békésen szunyókált. Amint kinyitotta a sátort, meglátta az elsőtisztet egy pár méterrel odébb.

A vihar elmúlt – a levegő tiszta volt, és jéghideg. A Béta Niobé éppen kelt, vérszínűen uralta a halványkék eget, megfestve a maradék viharfelhőket. A hó foltokban fedte a sziklák tetejét, s sok kis tavacska bújt meg a mélyedésekben – szél fodrozta zafír felszínüket. A távolban Kirk legelésző állatcsordákat vett ki a fehérségből. Észrevette, hogy McCoy áll mellette, és hátrafordult. A doktor le volt nyűgözve a tájtól.

Mögöttük egy fagyott árhullám terült el, negyed kilométernyire pedig egy gleccser, benne kő– és jégdarabok. 300 méter magasra nyúlt, és Kirk ágaskodott, hogy meglássa a végét.

– A mindenit – kommentálta McCoy –, láttál valaha ilyet, Jim?

– Síeltem már Coloradóban, de ilyet még ott sem találni. Kíváncsi vagyok, milyen hosszú, hová tart.

Spock felnézett trikorderéből.

– A gleccser csak egy része annak a nagyobb jégáramlásnak, ami észak felé nyúlik.

– Milyen hideg a szél? – Kirk levette kesztyűjét.

– A jelenlegi hőmérséklet – 10 °C, de a hideg szél sokkal hűvösebb érzetet kelt. A nap közepén a hőmérséklet valószínűleg fagypont fölé emelkedik – válaszolta Spock.

– Én azt hittem, egy jégkorszak hidegebb – fűzte hozzá McCoy. – Ahhoz képest, mikor legutóbb itt voltunk...

– Szerencsénk van, hogy késő tavasszal érkeztünk, és nem télen, doktor.

– Ez tavasz? – McCoy szemmel láthatóan meglepődött.

– Azt hiszem, Dante erről a vidékről írt – mélázott el Kirk. – A puszta tudatra, hogy ez az átkozott Nap felrobban, feláll a szőr a hátamon. Olyan, mintha minden pillanatban felrobbanhatna.

– Tudjuk, hogy a Béta Niobé csak 5000 év múlva válik nóvává, kapitány. Logikátlan azzal vesztegetni az időt, hogy lehetetlenségeken spekuláljunk. Azt javaslom, kezdjük el a keresést, és maradjunk kapcsolatban a kommunikátorok segítségével. – Spock elárulta türelmetlenségét, ahogy újra és újra átpásztázta a környéket trikorderével.

– Élőlények, Spock? – tudakolta McCoy. – Sok, doktor, de azt hiszem, valamiféle magasabb rendű állatokra vonatkoznak, bár a hatótávolságot csökkentik a hegyek.

– Jócskán a tengerszint felett lehetünk – mondta Kirk. – Ritka a levegő.

– Igaz. Megközelítőleg 2000 méterrel a tengerszint felett vagyunk, és az atmoszféra vékonyabb, mint a Földé. A gravitáció 1,43-szorosa a Földének. Mindnyájan legyünk elővigyázatosak, míg megszokjuk!

– Van nálad tri-ox, doki? – kérdezte Kirk.

McCoy kuncogott.

– Úgy érted, rám bízod, hogy még egyszer adjak neked belőle?

Spock türelmetlenül topogott.

– Azt javaslom, induljunk, Ne felejtsék el az arcellenzőket!

– Miért? Nincs olyan hideg, kivéve a szelet – mondta Kirk.

A vulcani a trikorderére mutatott.

– Az olvasatok azt mutatják, hogy ezen a környéken – mint tipikusan a tundrákon – sok a rovar, hasonlóak a földi moszkitókhoz. Maradjunk a völgy szélén, úgy emlékszem, a barlang egy ilyen közelében volt. Ásványlerakódásokat is keressünk, ami hőforrásra utalhat! A barlangot is az fűtötte.

– Spock! Nem emlékszel valami jellegzetesre a környékből? Hetekbe telhet, míg eldöntjük, hogy egyáltalán jó helyre tett minket az Őrző. – Kirk kedvetlenül rótta a durva talajt.

– Kapitány, egy hófúvás közepén voltunk, védőruházat és arcellenző nélkül. A doktor majdnem halálra fagyott, és én cipelni próbáltam. Képtelenség lett volna a környéket memorizálni. – Spock több volt, mint dühös. – Azt hiszem, csak reménykedhetünk, hogy az Őrző a jó helyre tett minket. Öreg, te balra mész, Spock, te jobbra, és én maradok középütt. Indulás!

Mire a Béta Niobé skarlátszínűre festette a havat, a három férfi a kiindulási helyen találkozott. Kirk és McCoy túl fáradt volt ahhoz, hogy beszéljen, csak lenyelték az élelmiszeradagot, és bemásztak a hálózsákjukba, mielőtt a csillagok kigyúltak. Spock, aki hozzá volt szokva a magasabb gravitációhoz, a sátoron kívül ült, egyedül, míg a hideg be nem üldözte. Egyikük sem talált semmit, ami intelligens életre utalt volna, csak a tundra fáradhatatlan egyformaságát.

Két nap telt el ugyanúgy, mint az első. Átfésülték a völgyet a gleccser mentén, találkoztak a megadott pontnál. Ettek, aztán kimerülten ágyba zuhantak. Egyedül Spockon nem látszott meg a kutatás fizikai nehézsége – más volt a helyzet az idegi megpróbáltatással: az elsőtiszt megtépázottnak tűnt, és McCoy gyanította, hogy napok óta nem aludt, s ez be is igazolódott a harmadik sarpeidoni napon.

A doktor egy távoli csatazajra ébredt, aztán meghallotta, hogy a vulcani trikorderébe diktál halk hangon.

– ...a talajminták azt mutatják, hogy az állandóan fagyos takaró nagy kiterjedésű, és a...

– Spock! Mi a francot csinál? Mennyi az idő?

– 0135, 35, helyi idő szerint, dr. McCoy.

– Miért nem alszik?

– Amint tudja, a vulcaniak igen hosszú ideig képesek meglenni alvás nélkül. Jegyzeteket készítek egy kutatáshoz, aminek a címe: Geológiai és etológiai feltételek.

– Spock, mi a fészkes fenét csinálsz? – vágott közbe Kirk.

– Sajnálom, hogy zavartam, kapitány. Egy kutatási anyaghoz diktáltam jegyzeteket.

– Nem tudsz aludni? – aggódott Kirk. – Az Öreg biztos tud adni neked valamit.

McCoy orvosi táskájáért nyúlt a sötétben, de Spock hangja megállította.

– Szükségtelen, doktor. Magamra tudom erőltetni az alvást, ha kell, nincs szükség a szereire.

Az egészségügyi tiszt durcásan válaszolt.

– Na, akkor erőltesse, és hagyjon minket pihenni! – Kinyúlt, felkapcsolta a lámpát, és kritikus szemmel méregette az elsőtisztet. – Nézzen magára! Még hogy a vulcaniaknak nem kell alvás, fenéket! – Hangja gondoskodóvá vált. – Nem segít azzal a kölykön, hogy ébren marad, és betegre izgulja magát érte!

Senki nem utalt az ittlétük okára, mióta elhagyták az Enterprise-t, és Spockot szemmel láthatóan fájdalmasan érintette a doktor őszintesége.

– Könnyű erre a következtetésre jutnia, doktor, hiszen a küldetés nem az ön felelőssége, hanem az enyém! A viszontvádaskodás nem logikus, de...

– Szükségtelen – vágott közbe Kirk –, nem egyedi a helyzeted, Spock. Végül is, ez sok férfival és nővel megesett, mióta más planétákat látogatunk. Még én is – a kapitány abbahagyta, ahogy a két tiszt összenézett.

– Mit akar ez jelenteni?

– Semmit – mondta színlelt ártatlansággal –, az égvilágon semmit. Azt hiszem, aludnunk kellene egy csöppet.

A következő napon találta meg McCoy a hőforrást. Beleüvöltött a kommunikátorába, amitől a többiek lélekszakadva vágtattak hozzá. Ott találták a doktort, ahogy a sarkán ült, és a kövek közti repedésre bámult.

Víz buggyant fel, és a köveket befedték az ásványi lerakódások: piros, kék, zöld és sárga színben. Spock ismét megvizsgálta a környéket, de nem talált élőlényeket a hatótávolságban. Felkerekedtek, és a föld alatti folyosót követték, ami a szikla alján futott.

A hőforrás felfedezésének öröme napnyugtáig tartott – mikor tábort vertek, már a depresszió uralkodott el rajtuk. Mindannyian tudták, hogy ha nem járnak sikerrel az elkövetkező két napban, vissza kell térniük az Őrzőhöz, és újra próbálkozni. Miután ettek, Kirk és McCoy kártyázott egy darabig, de a játék hamarosan ellaposodott, aztán csak ültek ott, hallgatva a szelet.

McCoy megremegett.

– Felállította a riasztót, Spock?

– Igen, doktor. Minden este felállítom. Miért?

– Á, semmi. Úgy éreztem, valaki figyel minket. Kezd az idegeimre menni ez a hely! – A doktor elhallgatott, és a kártyákra csapott, amitől mind felugrottak.

– Értem, mire gondolsz, Öreg – mondta Kirk. – Én is így érzek. Nagy a képzelőerőnk, a szél egymaga elég, hogy kikészítse az embert. Szerencséd, hogy a vulcaniak immúnisak rá, Spock!

Az elsőtiszt elgondolkozott.

– Talán a fáradtságom teszi, kapitány, de nekem is ez az érzésem: valaki figyel minket. Két órája kezdődött.

Kirk és McCoy meglepődött.

– Mivel mindannyian ugyanazt érezzük, körülbelül ugyanattól az időponttól kezdve, lehetséges, hogy tényleg figyelnek minket. Talán egy ragadozó cserkészik.

– Meglehet, hogy igazad van, Spock – mondta a kapitány. – Idáig is szerencsénk volt, hogy nem találkoztunk állatokkal. Holnap együtt maradunk. Állítsátok teljes erőre a fézereket!

A következő reggel éppoly fényes és tiszta volt, mint az előző három.

– Legalább jó időnk van! – mondta Kirk, ahogy felfelé kapaszkodtak a köves patakmederben. Furcsa ellentét volt a jég alatt futó forró víz.

– Minden szép és jó, kivéve azt, hogy nem találtuk meg, akit keresünk, Jim. – McCoy ironikus arcot vágott. – Szívesen elcserélném a jó időt, a ragadozók hiányát, ha megpillanthatnám... – Spock olyan gyorsan állt meg, hogy McCoy beleütközött.

– Valamit észlel a trikorderem. – Hangja idegesen csengett.

McCoy összeszűkítette a szemét, és a tájat fürkészte. Felkiáltott, ellökte Spockot az útjából, és egyenesen a sziklás falhoz lépett. Végigsimította a jeges falat, és a többiekre nézett.

– Azt hiszem, ez az a hely, ahol átjöttünk az Atavachronon!

A vulcani gyorsan beérte.

– Igaza van, doktor. Ez azt jelenti, hogy a barlang... – Spock nem folytatta, mert hirtelen irracionális félelem kerítette hatalmába. – Nem akarja, hogy megtaláljuk a barlangot – összezavarodva rázta a fejét, érzelmek lepték el a tudatát, félelem... gyűlölet... harag... Levegőért kapkodott, tántorgott, fejét kezébe szorította, s már nem létezett számára más, csak az idegen érzelmek. Idegenek! Saját tudatán kívülről jönnek... invázió! A támadástól majdnem térdre esett, de magára parancsolt, és visszaverte őket.

Erő! Hatalmas volt, de... a tudaturalom... az én tudaturalmam... az ENYÉM! Elpattant a láncszem, és végre szabad volt. Azon vette észre magát, hogy Kirk és McCoy tartja a karjában. Lassan észhez tért, s előtte sötétlett a barlang ismerős bejárata. Ahogy bámulta, egy alak iramodott a barlang felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Spock valahogy lerázta Kirköt és McCoyt, és szaladt ő is, gyorsabban, mint valaha is életében. Hallotta, hogy a többiek is utána loholnak.

Már majdnem elérte a barlang bejáratát, mikor egy kő vállon találta.

Megtántorodott, majdnem elesett, mikor a többiek mellé értek, és mind a sziklafal mellett kuporgó alakra bámultak. Humanoidnak látszott, de annyira be volt burkolódzva szőrökbe, hogy képtelenség volt többet megállapítani róla. Spock közelebb lépett – a figura mély hangon vicsorgott. Nem emberi hangon.

Ez Zarabeth! – gondolta McCoy. – Túl magas ahhoz, hogy ez legyen a gyerek. Megőrült a magánytól.

Ahogy a vulcani odalépett, hogy megnyugtatóan szóljon hozzá, a szakadt alak kétségbeesett sebességgel mozdult, és egy jókora kő gyomortájékon kapta a doktort. McCoy levegőért kapkodva elesett. Kirk előrelendült, látta a kés villanását, és kirúgta a kezéből. A fegyver nagyot koppant a kőfalon. Kezek fonódtak a nyakára. A kapitány visszafelé rántotta magát, és rúgott a térdével, mire a vasmarok szorítása engedett, és ő ismét kapott levegőt. Megrántotta magát, hogy teljesen kiszabaduljon, de érezte, hogy fogak mélyednek a csuklójába. Aztán a lény ráomlott, élettelenül.

Spock elengedte a nyomási pontot a nyakon, míg a kapitány összeszedte magát.

– Az Öreg jól van? – krákogta. McCoy feléjük tántorgott, kezében tettre készen az orvosi trikordere. Hátrahúzódtak, ahogy McCoy megvizsgálta az alakot.

– Humanoid... vulcani... és még valami más... Segítsetek megfordítani!

Hátraesett a csuklya, és előtűnt az arc: szakáll, fekete, hátrakötött haj. A barlangfali arc, de idősebb: a húszas éveiben járhatott. McCoy a sarkán ülve bámulta.

– Úgy tűnik, elszámoltuk magunkat egy kissé... de jobb később, mint soha!

Spockra nézett, aztán ismét eszméletlen páciensére.

– A faji ismertetőjegyek elég egyértelműek, nem?