KILENCEDIK FEJEZET

Dr. McCoy megállt a szoba előtt, ahol Zar lakott két másik férfival, és csengetett. Az ajtó kinyílt, belül Juan Cordova és David Steinberg, Zar szobatársai pókereztek a nappaliban. Cordova felnézett.

– Helló, doki! – Az egyik hálószobára bökött. – Bent van.

– Kösz, Juan. – A doktor tétovázott. – Gyakran látjátok mostanában?

Steinberg csóválta a fejét.

– Az utóbbi napokban nemigen.

Cordova aggódott.

– Megkérdeztem, hogy beáll-e a játszmába, és nemet mondott. Most először!

McCoy elmosolyodott.

– Nagy pókermester, ugye? Megtanítottam mindenre, amit tudok, míg rá nem ment a gatyám.

– Szóval maga a felelős?! Utoljára játszottam egy vulcanival!

– Pontosan – értett egyet Cordova. – Legközelebb magammal viszem az eltávozásomra, kifosztunk minden kaszinót a központtól egészen a Klingon Birodalomig!

Az egészségügyi tiszt kuncogott, aztán elkomorodott. Steinberg megszólalt:

– Mikor megkérdeztem tőle, hogy jól van-e, csak rám nézett, és azt mondta: „Természetesen. Rendellenesen nézek ki?” – És úgy mondta... tudja... vulcaniasan...

McCoy keserűen bólintott.

– Tudom jól. – És becsengetett Zarhoz.

– Ki az? – jött a kérdés, de az ajtó zárva maradt.

– McCoy.

Az ajtó kinyílt.

– Elnézést, doktor, nem tudtam, hogy maga van itt. – A fiú egy festőállvány mellett állt, kezében ecset és paletta.

– Nemigen láttalak mostanában, Zar. Mi újság?

Zar festegetett, és nem nézett a doktor vizslató szemébe. – Újság? Ha újságra van szüksége, akkor...

– Még egy belőle! – nyögött McCoy. – Úgy értem, mi történt veled az elmúlt pár napban?

Az egyik váll megmoccant. McCoy úgy döntött, hogy vállrándítás volt. Megkerülte a festőállványt, és megnézte a képet.

Meglepő látványban volt része: vérszínű napot ábrázolt, ahogy a jég– és sziklahegyek közt nyugodni tér. McCoy élénken emlékezett a napsugarakra a havon. A gleccser kihívó szöge tőrként szúrta át a nap kerekdedségét.

– Jéghideg, a nap ellenére – jegyezte meg a doktor. – Emlékszem, milyen furcsa volt a jeges fény. Igazán jól eltaláltad.

A művész tekintete enyhült. Zar úgy helyezkedett, hogy McCoy ne lássa az arcát, de a hangja elárulta.

– Gyönyörű. Kegyetlen, de gyönyörű. Hiányzik nekem... néha. – Kiegyenesedett, és letette az ecsetet. – Ez Jan kedvence. – Festettél többet is?

– Igen. Szeretek lefesteni mindent, amit látok. Három másikat csináltam, mióta itt vagyok, és néhány vázlatot.

– Szeretném látni őket.

Zar előhúzott néhány vásznat és egy kövér vázlatfüzetet a faliszekrényéből.

– Sajnos nem olyanok, mint a fejemben. Semmi sem lesz olyan, mint ahogy elképzeltem – szabadkozott.

McCoy megnézte őket. Egy portré Jan Sajii-ről – a perspektíva kicsit elcsúszott, de a vonások jól kivehetők voltak. A művész megragadta a jellemző fejtartást és a szemben csillogó humort. Látta Sajii hatását a stíluson.

– Ezt festettem először – mondta Zar. Az egészségügyi tiszt bólintott.

– Igen, ez a jó öreg Jan. Tényleg jól sikerült.

A másik festmény egy beállított csoport volt. Spock vulcani hárfája egy széknek támasztva, egy nyitott könyv mellett. Matematikai egyenleteket mutatott az oldal. Egy Csillagflotta-egyenruhatunika lógott a szék karfáján, egy ujja szabadon hagyva.

Parancsnoki sávok fénylettek a kék anyagon. McCoy elmerülten tanulmányozta a képet, magában bólogatva, aztán visszanézett Zarra, aki kerülte a tekintetét.

Az utolsó vászon absztrakt volt, örvénylő lilával, ami rózsaszínné halványult, aztán pirosba és kékbe. Szaggatott fekete indult középről az egyik széle felé. Ez aggasztotta McCoy-t.

– Ez mi? – kérdezte.

A szürke szem még mindig a padlót figyelte.

– Egyik éjjel festettem. Nem jelent semmit.

A doktor tiltakozott.

– Francokat nem jelent semmit! Fogadok, hogy egy pszichológus sokat mesélhetne róla. Bárcsak értenék hozzá!

Kinyitotta a vázlatfüzetet, és mosolygott, mert felismerte magát, ahogy egy mikroszkóp fölé hajol a laborban. A vázlatok különböző embereket és rég kihalt sarpeidoni állatokat ábrázoltak, de volt gyümölcs és nyomtatott áramkör is. A doktor visszalapozott ahhoz, amin Uhura hajolt kommunikációs panele fölé, feje jellegzetesen féloldalra döntve, ahogy olyan hangokra figyel, miket csak ő hall.

– Ez igazán tetszik.

A fiú odanézett, aztán elvette McCoy-tól a füzetet, kitépte a lapot, és átnyújtotta. A doktor vigyorgott, örült neki, aztán a sarokra mutatott.

– Kösz. Szignálnád nekem? Valami azt súgja, hogy egyszer még sok pénzt fog érni! Jan szerint is tehetséges vagy.

Zar a fejét csóválta, és motyogott.

– Maga optimista, doktor. – De McCoy tudta, hagy jólesett neki.

Az egészségügyi tiszt megkönnyebbült, hogy a fiú rosszkedve enyhülni látszott. Ebédet javasolt, és látta, hogy a szürke szem humorosan rávillan.

– Megélte már valaha, hogy visszautasítottam ételt?

A kis étkezde tele volt, mikor odaérkeztek. McCoy beütötte a panelbe a rendelését: szendvicset, levest, kávét és egy nagy rétest. Társasága azonnal csatlakozott hozzá, tálcáján nagy adag saláta, kétszersült, zöldségek és kétféle sütemény. A doktor mosolygott, amint nézte, hogy a másik milyen lelkesen tömi magába a salátát.

– Még mindig eszed a kiegészítő táplálékokat?

– Igen, nagyon ízlenek!

– Nos, azt hiszem, hamarosan abbahagyhatod. Alaposan kigömbölyödtél, mióta eljöttünk a Sarpeidonról.

– Tudom. Nemrég egy számmal nagyobb overallt kellett szereznem. A régi szűk lett vállban.

– Ha így folytatod az evést, szűk lesz máshol is.

Zar szájában megállt az étel, és rémülten nézett.

– Igazán így gondolja? Majdnem mindennap edzek a kapitánnyal és egyedül is. A kapitány azt mondja, elfárad, ha néz. – Letette a villáját, és megrázta a fejét. – Nem szeretnék kövér lenni.

McCoy vigyorgott.

– Nem kell szó szerint venni. Gyerünk, edd meg az ételedet! Csak tréfáltam – ez azt jelenti, hogy vicceltem. Ugorj be a gyengélkedőbe valamikor, hogy megvizsgálhassalak!

Ismét a festészetre terelődött a szó, és McCoy mesélt a földi művészeti galériákról, ekkor hirtelen minden élénkség eltűnt Zar szeméből. A doktor követte a tekintetét, és megpillantotta az elsőtisztet a főmérnökkel. Most ugrik a majom a vízbe – gondolta. Odaintette őket.

A két tiszt leült. McCoy és Scotty váltott néhány szót, míg Zar és Spock csendben ült. A doktor az egyik közönyös arcról a másikra nézett. Rosszabb, mint valaha. És Zar már nem is próbálkozik.

– Befejezted a kívánt fizikai anyagot? – kérdezte hirtelen a vulcani, mint egy tanár a lemaradt diákot.

– A legjavát igen, uram.

– Rendben. Mik a Fraunhofer-vonalak?

Zar sóhajtott.

– A sötét abszorpciós vonalak a szoláris spektrumban.

– Lényegében helyes, de nélkülözi a részleteket. Mi a spektroszkópia feladata?

– A spektroszkópia feladata, hogy... – Zar folytatta precíz hangon, olyan volt, mint egy oktatószalag.

Befejezte, és mély lélegzetet vett. A katekizmus folytatódott.

– Mi a Heisenberger Valószínűtlenségi Principia? Nem kell a matematikai része.

Szemét alak – gondolta McCoy, a vulcanira pillantva. – Miért csinálja ezt? Aztán rájött: Nem tud más módot, hogy beszélgessen a kölyökkel...

– ...h egyenlő 6, 26 századszor 10 a mínusz 27– iken per másodperc – fejezte be megkönnyebbülten Zar.

Fejezze be! Most rögtön! – gondolta McCoy, de a vulcani egy pillanat szünet után folytatta:

– Milyen törvények uralják a fotoelektrikus effektust, és rnagyarázd meg a jelenséget a kvantumtechnikai elképzelések segítségével!

A fiú tétovázott egy jó darabig. Válasza most már hosszabb időt vett igénybe, szünetekkel tarkítva, ahogy megpróbált emlékezni.

Mikor elmondta a törvényeket, McCoy odafordult, hogy témát váltson, de Spock nem figyelt rá.

– Kérem a formulát.

A szürke szem a doktorra nézett, aztán lefelé. Zar hangja most nagyon halk volt, bár torka megfeszült, szinte nyögte a szavakat. Nagyon nehezen elmondta, amit kellett.

Az elsőtiszt megemelte a szemöldökét.

– Át kell még nézned. Rendben. Mi a véletlen kritikai szöge?

Szünet. McCoy arra döbbent rá, hogy a kanalát szorítja, amivel kihűlt kávéját kevergette. A fiú közben gondolkodott, aztán megkeményedett az arca, és felnézett.

– Nem tudom, uram.

Spock előadást tartott a következő 4-5 percben. A doktor Scottyra nézett, aki a lehető legudvariasabban ülte végig, amit már rég tudott.

Végre a végére ért. Spock két mondattal összesítette a témát, és megállt. Zar a két tisztre nézett, aztán megemelte az egyik szemöldökét.

– Lenyűgöző – mondta.

Tökéletes volt az utánzás, de egy cseppet sem hatott jól neveltnek. Van mimikri, van gúnyolódás és ez – gondolta McCoy. – Ez egyértelműen gúnyolódás volt. A vulcani is érzékelte ezt, lesütötte a szemét, és a villája után nyúlt.

A doktor megköszörülte a torkát.

– Mit gondol, mi lesz a következő feladatunk, Scotty?

– Bármi is, remélem, lesz benne izgalom. Több érdekességet találok a technikai újságjaimban, mint ezen az úton!

A doktor és a főgépész felületesen beszélgetett még, aztán Scotty kijelentette, hogy dolga van, és távozott.

Spock, aki szemmel láthatóan kényelmetlennek találta a légkört, tett még egy kísérletet.

– Átnéztem a biokémiai tesztlapodat, Zar. Válaszaid helyesek, nagyrészt. Ha... – A fiú szó nélkül felállt az asztaltól, és az ételprocesszorhoz ment az ebédlő másik végébe.

McCoy zavarában vidámkodni próbált.

– Sose láttam még ilyen étvágyat! Megszégyenítené Attilát és a hunjait is! – Zar egy hatalmas, hússal töltött szendviccsel tért vissza. Felvette, és élvezettel enni kezdte, mintha a többiek ott se lennének.

Mikor később McCoy Kirknek mesélte az esetet, a kapitány mosolygott ennél a résznél.

– EGYÁLTALÁN nem volt vicces, Jim! Zar a szeme előtt ette! Ez volt a legerősebb sértés, amit adhatott neki. Látnod kellett volna – és látnod kellett volna Spockot is!

– Nagyon bántotta a dolog?

– Naná! Úgy nézett – tudod, mint mikor megsértődik, de nem mutatja, és elment. Zar addig ült, míg ki nem került a látóhatárból, aztán ledobta az ételt, és kiment. Szükségtelen mondanom, hogy nagyon aggódom mindkettőjükért. Mi okozhatta ezt Zarban?

Kirk kényelmetlenül érezte magát.

– Azt hiszem, tudom. A múltkor megmondtam neki az igazat Spockról, az Atavachronról és Zarabethtel való kapcsolatáról.

A doktor füttyentett.

– Ez lehet a magyarázat. Nagyon a szívére vette?

– Igen. Tényleg komoly az ügy. Nem kockáztathatom, hogy ez befolyásolja Spock teljesítőképességét. Ahhoz ő túl értékes. Sajnálom Zart, de nekem itt egy csillaghajó, amit vezetnem kell. Nem mehet ez így tovább!

Sípolt a kommunikációs berendezés.

– Kirk kapitány, kérem, jelentkezzen! – szólalt Uhura. Kirk benyomta a gombot. – Itt Kirk.

– Kapitány! Első Rendű segélykérő hívást kaptunk a 90, 4-es szektorból. Kódolt, uram. Csak önnek.

– Indulok – mondta Kirk, és távozott.