HARMADIK FEJEZET

Kirk a szabadidőfedélzet színházzá alakított részében ült, és az H. M. S Pinafore előadását nézte, de figyelme mégsem a színpadon járt. Az este dokkolt a hajó a 11-es Csillagbázison, és Spock késett. Másnap, reggel 09.00-kor Csillagflotta-technikusok lepik majd el a hajót, és két hétig szerelik-vizsgálják. Ha Spock és ő nem indulnak el 24 órán belül, akkor nem érnek oda az Őrzőhöz a rendelkezésre álló időben, s az Enterprise-nak kapitány nélkül kell elindulnia.

Persze az sem garancia, ha most indulnak. Míg Spock távol volt, Kirk tanulmányozta a barlangfestményeket és minden adatot a Sarpeidonról, a jégkorszakáról. Nagyon valószínűnek látszott, hogy ha valaki túlélte a klímát, akkor a vadállatok intézték el. Nem úgy tűnt, hogy bárki is – főleg nem egy gyerek – életben tudna maradni ott.

Kirk mérlegelte, hogy lebeszéli Spockot erről az őrült vállalkozásról, de aztán letett róla, mert eszébe jutott a vulcani arckifejezése. Nem engedhette egyedül menni.

A nézőközönség körülötte állt, és lelkesen tapsolt. A kapitány csatlakozott hozzájuk, és figyelte, hogy Scotty a színfalak mögé ugrik, és kivonszolja a szégyenlős Uhurát, majd együtt meghajolnak. A legénység tombolt, mikor a főmérnök egy baráti puszit adott a vezető kommunikációs tisztnek. Ahogy Kirk ácsorgott, meglátta, hogy a személy, akire várt, belép a terembe az egyik oldalajtón, és állja a fürkésző tekinteteket.

Spock a falhoz támaszkodott, mintha teste összeesne támaszték nélkül. A szokásos tökéletes fekete haj most kócosan meredt a világba, és az alatta levő arc sokkal kimerültebb volt, mint legutóbb.

– Szörnyen nézel ki! Mi a francot... – kezdte Kirk, aztán félbehagyta. – Most azonnal indulnunk kell, nehogy elszalasszuk az összekötő kompot. A szobámban van a felszerelésünk. Mindent elrendeztél?

Kirk szobájában átöltöztek szívós terepoverallba, és összecsomagoltak mindent, amire a hidegben szükségük lehet.

– Megrohantam a gyengélkedőt, mikor múlt héten az öreg nem volt ott, és zsákmányoltam egy orvosi készletet – mondta Kirk.

– Vigyünk fézert? Legutóbb az enyém nem működött.

– Megvizsgáltam, és azt találtam, hogy az Atavachron – az időkapu – automatikusan semlegesített minden fegyvert azért, hogy elejét vegye annak, hogy egy jövőbeli technika úrrá legyen a múlton. A mi fézereink most működni fognak.

– Rendben. Utálnám, ha csak kövekre és az öklünkre lennénk utalva, amikor egy olyan élőlénnyel találkozunk, amilyenről olvastam. Készen vagy?

– Igen.

A két tiszt a turbólift felé haladt, felszerelését cipelve. Kirk rápillantott a vulcanira.

– Mi tartott ilyen sokáig? Már azt hittem, nem érsz vissza.

– Egy robotszállító fedélzetén voltam kénytelen utazni. Nem volt más gyorsabb hajó.

Kirk együtt érzően bólintott.

– Nem csoda, ha ilyen rosszul nézel ki. Én is jártam így egyszer, mikor az Akadémián voltam, egy barátomat látogattam meg, mire odaértem, a lány nem akart tudni rólam. Nem hibáztattam. Mindegy, a mi utunk az őrzőhöz kellemesebb lesz. Egy ellátóhajóval megyünk. Megmosakodhatsz a fedélzeten. Addig is megpróbálok úgy tenni, mintha nem velem lennél.

Az ajtók bezáródtak.

És abban a pillanatban ismét kettényíltak. Vörös fény gyulladt ki a turbólift belső panelén.

– Ki a nyavalya szórakozik?

Kirk rácsapott a gombokra. Az ajtók tétován záródtak. A folyosó felől lábdobogás hallatszott, aztán egy csizmás láb tevődött az ajtószárnyak közé, melyek megnyíltak. McCoy ugrott be, overallban, felszereléssel.

– Hű! – dőlt neki a falnak, amint a lift elindult. – Már azt hittem, nem érlek el benneteket!

A kapitány először csak bámult, aztán meglátta az overallt – valami derengeni kezdett neki, ami egyáltalán nem volt ínyére.

– Nem, nem és nem, Öreg – kezdte.

Spock is csatlakozott hozzá.

– McCoy, a jelenléte igencsak...

– Kuss! Mindketten? – sziszegte McCoy.

Spock felhúzta a szemöldökét.

Az orvosi tiszt folytatta:

– Nincs vita! Tényleg azt gondoltátok, hogy nélkülem mentek el erre a veszedelmes, őrült küldetésre, mi? Nem, nem. Végül is, nekem sokkal nagyobb tapasztalatom van a megfagyás terén, mint bármelyikőtöknek! És a csodás, balzsamos Sarpeidon épp megfelelő hely, hogy ott töltsem az eltávozásomat. Egyébként is, ha valamelyikőtök megsérül, vagy a kölyöknek kell segítség?

Kirk változatlanul csak bámult.

– Honnan tudtál erről?

McCoy Spock felé intett.

– Vele voltam, nem emlékszel? És láttam a festményeket. Nem kell vulcaninak lenni ahhoz, hogy összeadjak egyet meg egyet, és hármat kapjak! Ennyit még én is tudok, Jim.

– Öreg – Kirk hangja hivatalosan csengett – azonnal kiszállsz ebből a liftből, és visszamész a gyengélkedőbe! Ez parancs!

– Elfelejtetted, kapitány úr, hogy szabadságon vagyok, mint ahogy ti is. Nem mondhatod meg, hol töltsem el. Egyébként is, nálam van az ász. Körülnéztem a Sarpeidon-könyvtár anyagában, és kitaláltam egy módot, hogyan hozhatjuk ki Zarabethet is. Na kell az anyag, engedd, hogy menjek!

Kirk somolygott.

– Zsarolás, doki?

– Elterjedt meggyőzési mód ezen a hajón, kapitány – tette hozzá Spock.

Kirk megrovóan pillantott rá, de a vulcani csak állt, és kifejezéstelenül bámult maga elé.

– Mit raktál a csomagodba? – kérdezte a kapitány.

McCoy győzedelmesen mosolygott.

– Amit ti! Megkérdeztem a komputert, mit kértetek a múlt héten az ellátmánytól.

– Logikus – mormogta Spock.

A lift megállt.

Kirk csettintett.

– Öreg, nem jöhetsz velünk, akármennyire is szeretnénk! T’Pau csak két engedélyt kért, ugye? – Segélykérően a vulcanira nézett.

– Három személyt határoztam meg, kapitány. Számításba vettem dr. McCoy azon szokását, hogy mindig a sűrűjébe veti magát, s arra a következtetésre jutottam, hogy meg fogja próbálni. Logikus minták vannak a logikátlan viselkedésében.

A transzporterplatformra álltak, és a 20 másodperces késésre figyeltek, közben McCoy kigondolt egy megfelelő csípős választ. Már nyitotta a száját, hogy elmondja, mikor elkapta őket a transzportersugár, és három fénylő alakká változtak.