TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Spock és Zar 15 méternyire közelítették meg a romulán őrt. Háttal állt nekik, a hajó mellett, és rangjelzése szerint centurío volt. Pontosan minden öt percben végigpásztázta a környéket, közben idegesen járkált a hajó mellett.

A vulcani olyan halkan suttogott, hogy a fiú alig hallotta.

– Menj a hajó mögé, és tereld el a figyelmét, ne túl zajosan! Én majd elintézem az őrt.

Zar mérgesen sziszegett.

– Ez teljesen logikátlan, és ezzel ön is tisztában van. Én vagyok az, aki csendben el tudja intézni az őrt. Semmi zaj, és nem lesz több romulán. Itt várjon!

Spock a bokája után nyúlt, de a fiú már az árnyékba olvadt, mintha sose lett volna ott. A vulcani meresztgette egy darabig a szemét, mire meglátta a hajó másik oldalán egy kiszögellés takarásában. Guggolva ment körbe, s kezében valami fémesen csillogott.

A centurio félúton járt, amikor Zar meglepte. Olyan gyorsan mozgott, hogy az elsőtiszt nem is tudta követni. Agya azonban akarata ellenére lelassította és visszajátszotta az eseményeket.

Egy macskaszerű ugrás – elkapta az őr állát, hátrarántotta a fejét –, a kés végigszáguldott a torkán, és Zar hátralépett, hogy elkerülje a kifröccsenő vért.

Spock fél perc alatt a talpán volt, és Zar mellett termett, aki a sarkán ült, és kését tisztogatta az egyik, még mocorgó vállon. Felnézett acélos fényű szemével.

Spock érezte, hogy kavarog a gyomra.

– És most mit fogsz csinálni? Kibelezed, és felakasztod?

A ragadozó fény kihunyt a szürke szemben.

– Mi?

– Elvetted az életét.. nem volt jogod hozzá... semmi okod...

Zar alig pillantott a véráztatta alakra. Vállrándítva mondta:

– Ellenség volt. Mit számít az élete?

Spocknak ökölbe szorult a keze, de erővel kinyitotta. Szavai kimérten csengtek.

– Ha ezt meg tudod tenni, nincs jogod, hogy vulcaninak nevezd magad.

A fiú figyelmét nem kerülte el a mozdulat, és hidegen állt szemben apjával.

– Logikusan cselekedtem. Miért hagytam volna életben? Riadóztatta volna a többieket. Mellesleg ő és az övéi ölték meg a barátaimat... és nem ilyen kegyesen. Én gyorsan öltem, ők pedig lassan haltak meg.

Spock a fejét csóválta.

– Más erőszaka nem mentség a tiédre. Nem volt jogod ölni... A Vulcanon az élet értékes... nem lehet visszaadni vagy helyettesíteni. Ha tudtam volna, hogy... erre készülsz, megállítottalak volna. – Lassan elfordult. – Szólj, ha bárki közeledik! – Utálkozva nézett a centurióra. – Jobb, ha elrejted a testét.

Zar olyan erősen szorította össze a fogát, hogy az már fájt, ahogy az idősebb vulcanit nézte. Azután lehajolt, eltette a kését, és felkapta az őrt.

Spock közel egy órája dolgozott, mikor Zar előtűnt az árnyakból, és leült mellé.

– Meddig tart még?

– Megközelítőleg négy perc múlva végzek a beállításokkal, aztán bekapcsolom az energiát.

A fiú nyugtalan volt.

– Az túl sok idő. El kell rejtőznünk. Valaki jön. Most. – Összeszűkült a szeme, amint befelé figyelt. – Többen vannak.

Spock tétovázott egy kicsit, aztán folytatta a munkát.

– Felállítom és eldugom. Te addig rejtőzz el!

– Nem hagyom itt. Talán nem vagyok vulcani, de gyáva sem. Nincs esélyünk. Hatan vannak. Minden percben itt lehetnek!

Az elsőtiszt rövid gondolkodás után feltápászkodott, és köveket rakott a berendezésre.

– Várunk, míg elmennek, aztán visszajövünk. Gyerünk a romok mögé!

Rohantak. Mikor elérték a romokat – amik valaha talán egy épület részei voltak, egy úté vagy valami másé –, felmásztak rájuk. Középen volt egy mélyedés, amibe éppen belefértek.

Egy kis nyíláson át látták a romulánokat. Hat katona kereste zavarodottan az eltűnt őrt. Mikor kiértek a látókörükből, apa és fiú Zar képességére volt utalva, mit csinálnak. Egy idő múlva alig hallhatóan megszólalt:

– Tanácstalanok.

Két perc múlva.

– Gyanú... segítséget kérnek.

Tíz perc múlva.

– Még többen jönnek. Keresnek.

Egy és fél óra múlva.

– Meglepetés, sokk, harag. Az egyikük megtalálta.

Most már látták az ellenséget, ahogy fel s alá mászkáltak párosával. Az egyik romulán felmászott, és benézett búvóhelyükre, de a fekete öltözék miatt nem vette észre őket.

Hat és fél óra telt el. Nem beszéltek, csak növekvő nyugtalansággal figyelték, ahogy a romulánok kegyetlen nyugalommal fésülik át a romokat, csakúgy, mint a gyakorlott vadászok. Zar ismerte ezt a fajta türelmet, és tudta, hogy a romulánok egészen addig keresik őket, míg biztosak benne, hogy elmentek. És ez bizony sok időbe telhet.

Lassanként mégis elfogytak a kutató katonák. Végül, mikor már 15 perce egy sem volt a közelükben, Zar jelentette, hogy nincsenek arrafelé, így kimásztak és nyújtóztak.

– Mennyi idő maradt? – kérdezte Zar, félve a választól.

– 34, 2 perc, amíg a kapitány elindítja a megsemmisítést. Attól függően, melyik részen kezdi el, lehet még egy kicsivel több időnk, de nem igazán számítanék rá.

– Mégsem siethetünk. Mindenütt jelen vannak... érzem őket. Jöjjön utánam, igyekszem takarásban maradni.

Az álcázómező pereme felé haladtak. Anélkül, hogy kimondták volna, mindketten tudták, hogy öngyilkosság lenne visszamenni az Őrzőhöz.

Gyalogolni, aztán szaladni néhány métert, lehasalni egy eldőlt oszlop mögé, pásztázni a vidéket, guggolni, négykézláb vagy hason csúszni a szabad terepen – újra meg újra...

Mindkét férfi erős volt, és szívós, de hamarosan érezték magukon a fáradtság jeleit. Spock koncentrált, hogy elnyomja a feldörzsölt kezében égő fájdalmat, amit a hideg csak fokozott. Nem engedhette meg magának az időt és fáradságot, hogy mentális korlátot építsen, így kénytelen volt elviselni.

Zar előnyben volt, keze megszokta az efféle kiképzést, és a hideg sem hatott rá. Az éhség más dolog volt – fájó üresség a gyomrában. A múltjában mindig félelemre adott okot – s ez most is befolyásolta abban, hogy érzékelje az ellenséget.

Közel fél kilométert tettek meg a kőborította földön, mikor elérték a mező szélét, és rájöttek, hogy minden hiába volt.

Bárki is volt a romulán csapat vezetője, nem kockáztatott semmit. Párosával posztoltak az őrök a szabadban éppen csak hogy látótávolságon kívül... de hallótávolságon belül – gondolta Spock, amint kivette, aztán mégiscsak visszatette a fézerét. Túl hangos, még kábításkor is. És nyílt terepen szóba sem jöhet a hirtelen megrohanás...

A vulcani a fiúhoz fordult.

– Gondolod, hogy elég gyorsan el tudsz futni mellettük, amíg én fedezlek?

Zar a fejét csóválta.

– Ha tudnék is, nem mennék így. Ha esetleg ketten tüzelnénk...

– Túl hangos – a másik pár egy pillanat alatt a nyakunkon lenne. Őszintén szólva kétlem, hogy gyorsabbak lennénk, még előnnyel is. Ezek romulánok... nem emberek. Nincs előnyünk.

– Mennyi...

– 14, 4 perc.

Csendben feküdtek, és figyelték az ácsorgó katonákat – Spock érezte, ahogy a másodpercek kattognak az agyában, és az ajkába harapott. Egyenleteket állított fel, s az egyedüli végeredmény az volt, hogy bármiféle akció a halálukat jelentené. Arra döbbent rá, hogy mérlegeli, melyik halál a jobb: a fézer általi, vagy ha a planéta szétesik alattuk...

De hisz lenni kell még egy lehetőségnek!

Zar látta a mező szélét az Őrzőn túl. A látvány kínozta. Meg fog halni néhány méterre a szabadságtól. Néhány perc múlva, itt, a porban. Gyűjteni... építeni... Meg fog halni. Azok a romulánok megölik. Gyűlöli őket. Meghal, nemsokára. Még erősebben... gyűjteni, építeni... meghalni, mint Juan és Dave... mint az őr, akit ő ölt meg... érezte a halált.

Spock odament Zarhoz, aki a köveket szorongatva guggolt, és zihálva lélegzett. Izzadság gyöngyözött az arcán.

– Meghalok.

A suttogás úgy érte a vulcanit, mint ipanki levelek suhogása a szélben.

– Félek... gyűlölöm őket... meg fogok halni...

Spock rosszul volt, de ezzel egy időben irracionális vágyat érzett, hogy megvigasztalja a fiát. Gyengéden megrázta a vállát.

– Hagyd abba, Zar!

– Hallgasson! – sziszegte Zar, és nem figyelt rá. Ismét mormolni kezdte, mint valami litániát.

– Félek... gyűlölöm őket... meghalok... halál... – Csillogó tekintete az őrökre szegeződött. – Meghalni... – Megdermedt a teste, aztán köveket szorongató keze engedett, és ő összeesett. Spock döbbenten nézett rá, majd az őrökre. Azok mozdulatlanul hevertek a földön.

Lassan odakúszott a fiához, és megérintette a csuklóját. Semmi. Ölébe vette Zar fejét, és megnézte a nyaki verőerét – nagyon gyengén, de vert... Ujjai a homlokot tapintották. Erőt gyűjtött, és koncentrált, végül elérte a kar-salen tudattevékenységet. Másodlagos volt, gyenge. De ott volt. Mély levegőt vett.

Hívogatta, kinyúlt érte. A név, újra és újra, mint egy ősi varázsige, a név jelentette az identitást. Zar, Zar – a Kapu elhalványult, a kövek eltűntek. A keze már nem fájt. Zar, végre... elérte...! ZAR!

A fiú megmoccant, és felnyögött a keze alatt.

– Nyugalom! – parancsolta. – Megcsináltad. Feküdj egy kicsit!

Spock egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, Zar nézett vissza rá, szürke szemében még mindig bizonytalanság ült.

– Tudsz járni? Szabad az út, nincs sok időnk.

A fiú bólintott, megpróbált beszélni, de nem sikerült neki. Aztán összeszedte magát, és megmozdult.

– Jó, csak nyugodtan! Gyerünk... – Spock karja alá nyúlt, és felemelte. Zar lába egy percig még remegett, de utána már biztosan állt. Dülöngélve haladtak el az őrök mellett. Egyikük sem nézett rájuk.

Mire átjutottak az álcázón, a fiú ereje visszatért, és lerázta magáról a vulcani kezét, egyedül ment tovább.

Öt percük maradt.