TIZENHATODIK FEJEZET

A Kapu csendes volt, az örökös szél is elállt, mintha csak várná a pusztulást. Kirk már negyedszerre pásztázta a vidéket távollátó lencséjével. McCoy közben körbe-körbe járt, és a fejében számolta a perceket, mert nem mert az órájára nézni, Kirk ismét végignézte a környéket, aztán elővette a kommunikátorát. 5 agonizáló óra telt el azóta, hogy felébredt fáradtan, s még mindig nem volt semmi hír Spockról. A frekvencián csak a recsegő zavar hallatszott. Kirk megnyitott egy másik csatornát.

– Kirk az Enterprise-nak.

– Enterprise, itt Uhura.

– Hadnagy, készüljön a leszálló csapat felsugárzására! Mondja meg Scottynak, hogy – a régésztábor romjai közt meglátott valamit.

– Törölve. Sugározza fel dr. McCoyt és a biztonsági egységet! Én is jövök nemsokára. Mr. Scott készítse elő a 10-es pusztítási szekvenciát. Kirk, vége.

McCoy elépördült.

– Jim, maradnom kell – de a transzporter elkapta, és a többiekkel együtt eltűnt. A kapitány elsétált a romokhoz, ahol azt a valamit látta. Polírozott fa szaténfényét – rajta néhány karcolással és elpattant húrokkal –, de mégis, csodálatosan épen ott volt dr. Vargas Stradivarija. Kirk arra az estére gondolt, mikor zenélni hallotta, s gondosan becsomagolta egy darab rongyba. Hegedűvel a kezében nyúlt a kommunikátora után, és ellenőrizte az időt. Még két percet engedélyezett magának. Ez egy perccel túlnyúlt a határidőn. Tudta, hogy ha lejár, küzdenie kell, nehogy még tovább hosszabbítsa. De hisz sokszor csatázott már magával, mióta kapitány, és győzött.

A két percet azzal töltötte, hogy Spockékra gondolt, mi lehet velük. Mindenféle eszébe jutott, régi események, amik felvillantak és tovatűntek, mint a patak fodrozódó csillámai.

...Spock, amint lógászkodik azon a nevetséges fán... ahogy a szenzorok fölé hajol... vagy a sakktáblánál... Spock, amint nyakig porosan felé dülöngél...

Kirk feleszmélt, és elkezdett rohanni.

– Hol voltatok? Mi tartott ilyen sokáig? – A kapitány megrázta a vulcanit, aki majdnem elesett. – Nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy... – elhallgatott, és Zarra nézett, aztán elkapta a kezét, és segített neki járni. Lassan a tábor felé haladtak.

– Sikertelenséget kell jelentenem, kapitány. Nem tudtuk felállítani az erőteret. Sajnálatos módon éppen az Őrző mellett landoltak az egyik hajóval – bár úgy tűnik, nem vették észre. A romulánok visszajöttek, mielőtt bekapcsolhattam volna a berendezést, és el kellett rejtőznünk, mialatt átfésülték a terepet.

Zar megingott, kibillentve ezzel Kirköt is az egyensúlyából. A kapitány egy kődarabra ültette a fiút, és elővette a kommunikátorát.

– Kirk az Enterprise-nak.

– Enterprise, Scott parancsnokhelyettes.

– Scotty, megvannak, életben. Három sugárzásra kész.

A várt helyeselés helyett csend következett. Aztán:

– Van egy kis baj, uram. Tíz romulán hadihajó közeledik. Egy percen belül hatótávolságban lesznek. Elrendeltem, hogy húzzák fel a pajzsokat.

– Akkor semmi esetre se engedjék le! Próbálják meg föltartani a romulánokat! A Föderáció flottája bármelyik percben itt lehet. Meg tudták javítani a Lexington pajzsait?

– Igen, kapitány. Épp most beszéltem Wesley admirálissal. Ne aggódjon, uram! Megleszünk valahogy. Még nem építettek olyan hajót, ami kifogott volna az Enterprise-on.

– Tudom, Scotty, sok szerencsét! Jelentkezzen, amilyen gyorsan... amint tud, Scotty.

– Scott, vége.

Kirk határozott mozdulattal kattintotta le a kommunikátor fedelét.

– A helyzet az, uraim, hogy itt rekedtünk. A hajó ott van fenn, harcol, és én nem lehetek vele. Tíz kettő ellen nem valami biztató arány.

Spock tanulmányozta a kapitány arckifejezését, aztán megszólalt:

– Scott parancsnokhelyettes remek tiszt és kiváló taktikus. Senki sem ismeri az Enterprise-t jobban – kivéve téged, Jim.

Csendben ültek egy darabig. Kirk hirtelen felegyenesedett.

– Hoztam egy kis ellátmányt. Éhesek vagytok?

– Víz van? – kérdezte Zar, végre az érdeklődés jeleit mutatva. Csendben elosztották az ellátmányt. Kirk az eget nézte, elképzelve az űrben felettük dúló csatát.

– Kapitány – szólalt meg Spock. – Amíg itt vagyunk, logikus lenne, hogy visszatérjünk az Őrzőhöz, és felállítsuk az erőteret. Három fézerrel nagyobb esélyünk lenne.

Kirk ránézett.

– Szóval szerinted háromszor nulla az nem nulla? Amikor én jártam iskolába, legalábbis annyi volt. Ha már tudják, hogy itt vagyunk, várnak ránk. Öngyilkosság lenne.

– Igazad van, bár kissé szabatosan megfogalmazva. De most, hogy itt a flotta, nem engedhetjük, hogy modern műszereikkel átvizsgálják a terepet.

– Értelek. Ha aktiválni tudjuk az erőteret, időt nyerhetünk a flotta számára, ami sok mindent megváltoztathat... Rendben, eleget pihentetek?

– Igen – válaszolt két hang.

Spock Zarra nézett, ahogy felálltak. Az étel és a víz segített, de a fiú még mindig sápadt volt, és karikák gyűrűztek a szeme alatt.

Kirk rájuk nézett.

– Na, melyikőtök számolja ki az esélyeinket?

Spock megemelte egyik szemöldökét, és felcsillant a szeme.

– Jelen esetben, kapitány, az esélyeink 3579, 045 az egyhez.

– Szuper. Gyerekjáték tesz.

Két bal szemöldök emelkedett fel. Zar mondta ki.

– Gyerekjáték, kapitány? Kirk nyögött.

– McCoy megjósolta, hogy ez fog történni. Hallgatnom kellett volna rá. Kettő belőletek már túl sok. Na, indulás!

Zar bólintott.

– Néhány hete olvastam egy hasonló szituációról. Az volt a könyv címe, hogy Horatius a... – összeesett, mint egy zsák krumpli. Spock elengedte az érzékeny ideget, és elkapta a fiát, ahogy zuhant, aztán könnyedén a karjába vette.

Kirk egyetértően figyelte a vulcanit, és mosolygott.

– Ez emeli az esélyeinket, Mr. Spock.

Spock a barátjára nézett.

– Nem, Jim. Már kezdetben így számoltam. – Megfordult, és a táborépület felé vette az irányt. A kapitány felvette az ellátmányt, és a rongyba csavart hegedűvel együtt követte.

Mikor a tábor szélén utolérte, óvatosan így szólt:

– Remélem, tudod, hogy fog reagálni, ha felébred.

Spock bólintott.

– Ezért sietek. Nem szándékozom itt lenni, mikor visszanyeri az eszméletét. Legalább 13 kilóval nehezebb, mint én.

Kirk elvigyorodott. A vulcani a romok közé helyezte az ájult alakot, és pár perc keresgélés után egy szakadt takarót terített rá. A kapitány letette csomagját a fiú mellé.

– Remélem, magával viszi, ha felsugározzák.

– Mi ez?

– Dr. Vargas hegedűje. Van Zarnál kommunikátor?

Spock lehajolt, és átvizsgálta az overall zsebeit.

– Igen.

– Akkor menjünk!

Az elsőtiszt ugyanazon az ösvényen vezette őket, amin ő és Zar jött percekkel azelőtt. Ugyanazon a helyen léptek be a mezőbe. Kirk ránézett a két, arccal a földön fekvő őrre.

– Elkábítva? – suttogta, amint lopakodtak. Spock nem nézett vissza, de halkan azt mondta:

– Halottak, azt hiszem.

– Te tetted? – Kirk kikerült egy nagy követ, és lefeküdt a vulcani mellé, hogy ellenőrizzék a környéket.

– Zar volt.

A kapitány halkan füttyentett. Csak öt percbe telt, míg Spock aktiválta a mezőgerjesztő berendezést, aztán elrejtették, és kifelé indultak. Már majdnem túljutottak a mezőn, mikor kiáltást hallottak. Kirk megtorpant.

– Megtalálhatták az őröket. Attól félek, nekünk lőttek, Spock. Szeretnéd kiszámolni az esélyeinket?

– Tudok egy rejtekhelyet. Erre, kapitány!

Ha a kapitány nem lett volta egyenruhában, talán megint megúszták volna, de az egyik romulán fénycsóvája megcsillant az aranyszalagon, és előhúzták őket rejtekükből. A foglyul ejtők nem fecsérelték az időt beszédre, megkötözés után erős őrizet alatt a romulán táborba kísérték őket.

A tábor nagy volt, s Kirk megpróbálta megjegyezni a felépítését. 9 plasztasátor állt, majdnem körben, középen egy ellátmány– és fegyverlerakattal. A túloldalon két hajó volt, az egyik kissé nagyobb, mint a másik. Az a hajó, ami korábban az Őrző mellett állt, már nem volt ott, mikor felállították az erőteret – Kirk remélte, ez azt jelenti, hogy az ellenség még mindig nem vette észre az időkaput.

Egy hatalmas ütés a vállai között betaszította a legnagyobb sátorba, egy másik pedig a köves padlóra küldte. Így feküdt, arccal az érdes felszínen, bokája és csuklója összekötve. Egy kéz a hajánál fogva felemelte a fejét, és az őr kipeckelte a száját. A hangokból ítélve Spockkal is így bántak. Ezután bekötötték a szemüket, majd hallották a távolodó lépteket. Valami mégis azt súgta, hogy nincsenek egyedül – lennie kell egy őrnek. Valaki nem kockáztat... – gondolta Kirk.

Feszegetni kezdte a kötelet, de azon nyomban le is tett róla. Bárki is kötözte meg, szakértő volt, és tett egy hurkot a nyaka köré is. Ha rángatódzik, megfullad. Megfosztva az érzékszerveitől, küzdött, nehogy a sorsán tépelődjön – vagy a hajójáén. Az Enterprise rendben lesz – ezt kellett hinnie, vagy minden reménye odavolt.

Kis idő múlva lépteket hallott maga mögött, aztán egy kéz megragadta a fejét. Levették a szemkötőt, és Kirk hunyorogni kényszerült a hirtelen fényben. Halk sóhaj hallatszott, majd egy – valami ismerős? – hang:

– Oldozzátok el, és vegyétek ki a szájpecket! Fordítsátok ide a vulcanit, hadd lássa!

Egy perccel később szabad volt, csuklóját dörzsölgetve, s szeme lassan alkalmazkodott a sátor fényéhez. Egy sovány, ravasz alakot látott maga előtt, rangjelzéséből ítélve parancsnokot. Kirk pislogott, és tovább hunyorgott. A talán-ismerős hang ismét megszólalt:

– Nem ismer fel, Kirk kapitány? Én emlékszem magára. A Romulán Birodalom nem kedveli magát túlzottan, és én még annyira sem. Van egy rendezetlen számlánk. Tönkretette a parancsnokom becsületét.

Kiegyenesedett, és hivatalosan szalutált.

– Tal parancsnok, szolgálatára.

A romulán ezután Spockot vette szemügyre.

– Spock parancsnok! A Birodalom egyszer kivégzési parancsot adott ki maga ellen kémkedés és szabotázs miatt. A parancsot még nem vonták vissza.

Tal fel és alá járkált a sátorban.

– Még szerencse, hogy elkaptuk magukat, mert már kezdtem azt hinni, hogy hiába jöttünk ide. Nem találtuk meg a Föderáció által ide helyezett dolgokat – csak néhány gyenge régészt, akik ezeken a végtelen romokon áskálódtak. Ügyeskedés, hogy álcázzák a hadititkot... de elárulták magukat, mikor teljes idős csillaghajó-őrjáratot rendeltek ide.

A romulán parancsnok biccentett, és egy pocakos centurio lépett Kirk mellé, és lóbálni kezdte a karját. Tal folytatta:

– Kirk kapitány, tisztelem az intelligenciáját. Tudja, hogy erősek vagyunk. Büszkeséggel tölt el, hogy mi leszünk azok, akik eme galaxist uralják – méghozzá hamarosan. S ez azért van, mert mi nem kegyetlenségből cselekszünk, mint a klingonok, hanem az értelemtől vezérelve. Szóval legyünk őszinték. Azt már tudják, hogy megöljük önöket, ha nem mondják el, mit rejteget itt a Föderáció. Felesleges mondani, hogy kényelmetlen haláluk lesz. Biztos tudják, hogy ez enyhe kifejezés. Miért nem vallják be, és én katona becsületszavamra ígérem, gondoskodom róla, hogy életben maradjanak. Még az is lehet, hogy visszatérhetnek, bár ezt nem garantálhatom. De élni fognak és élvezni az életet. Két szoláris percet kapnak, hogy gondolkodjanak rajta.

Tal türelmesen várakozott. A vontatott csend után ismét megszólalt:

– Hogyan döntött, kapitány? Kirk rámeredt, izmai megfeszültek a várakozásban.

Tal nem tűnt mérgesnek, de intett a kövér katonának.

– A fejét ne – azt akarom, hogy tudjon beszélni.

Az őr nyugtázón mormogott, és összeszorította az öklét. A harmadik ütés után összecsattantak a kapitány térdei. Bénán lógott az őr kezében, lihegve, karjával erőtlenül próbálta elfedni a gyomrában égő fájdalmat, amíg le nem dobták a padlóra. Tal intett, és az őrök Spock szájából is kivették a rongyot.

A romulán hangja hideggé vált.

– Spock parancsnok! Én személy szerint szívesen látnám, ahogy maga is ilyen kezelést kap, de tudom, hogy hiábavaló lenne. A vulcaniak ki tudják küszöbölni a fájdalmat, sőt inkább megölik magukat, mint hogy elárulják a titkot. Képtelenek vagyunk kipréselni magából azt, amit nem hajlandó elmondani – de talán majd rájön, hogy érdemes együttműködni...

Kirkre pillantott, aztán vissza az elsőtisztre.

– Mondja el, és mi megkíméljük a kapitányt az ilyesmitől. Ellenkező esetben a szeme előtt fog meghalni, tudva, hogy megmenthette volna őt.

Spock kőkeményen nézte a romulán tiszt bal térdét.

Tal keze ökölbe szorult.

– Hát nincs magában egy csepp lojalitás sem, vulcani? Nem érdekli a kapitánya sorsa, mint ahogy a parancsnokomé sem. – Remegve felemelte a kezét. – Alig várom a halálát – szünetet tartott, aztán nyugodtabban folytatta: – Mondja csak, melyikük ölte meg az őrömet? Őszintén szólva kétlem, hogy a kapitány képes lenne elbánni egy kiképzett romulánnal – szóval csak maga lehett. És a másik kettő? Ha megmondja, mi öl úgy, hogy nem csap zajt, és nem hagy nyomot, esetleg megpróbálok közbenjárni az érdekében...

Csend.

– Jól van, kötözzétek meg őket! A romulán őrök munkához láttak, s mikor a két föderációs tiszt ismét ott feküdt megkötözve, kipeckelve, szembekötve, Tal ismét megszólalt:

– Azt hiszem, meggyőztem önöket, hogy szándékaink komolyak. Adok gondolkodási időt, aztán visszatérek egy szerkezettel, amit nemrég fejlesztettek ki tudósaink – még nem is tesztelték embereken. Úgy hallottam, van esély rá, hogy tartós hatásai maradnak. Ez egy idegserkentő – impulzusokat generál – a simogatástól az élve elégetés kínjáig.

Tal meglökte Kirköt a lábával.

– Előnye, hogy elektromos és szubmotorikus impulzusokat használ. Így az áldozat fizikailag nem sérül. Bár a tesztállatok és a humanoid... önkéntesek... megőrültek hosszabb időtartam után. A szerkezet újra meg újra használható, nem csökken a hatásfoka. Amit majd érez, kapitány, rá fogja bírni, hogy beszéljen. Nem lesz vége a kínjainak, még a halálban sem, így jártak a tudósai is. Bárcsak már tegnap ideért volna a Glory Quest, erre az egészre most nem lenne szükség.

Megállt, és csendesen hozzátette:

– Ismeri a határait, Kirk. Még a legbátrabbak is rendelkeznek egy törési ponttal – meg fogja mondani az igazat. A kérdés csak az, mikor, és hogy mennyit bír ki. Gondolkozzon rajta!