HATODIK FEJEZET

Kirk nem látta Spock arcát, de az bizonytalannak tűnt.

– Talán jobb lenne, ha bevinnénk... őt... a barlangba. Ott meleg van.

A kapitány várakozott, ám a másik nem mozdult, így McCoyjal vitték be a mozdulatlan testet. Kirk felismerte a belső teret a képekről, de most leginkább Spockra figyelt, aki jóval mögöttük haladt. Amint letették terhüket egy szőrmehalomra, Kirk odament elsőtisztjéhez.

Az levette az arcellenzőt, de vonásait még mindig takarta a maszk.

Bőre csontjára feszült, szeme kikerekedett. Sokkos – gondolta Kirk, és nagyon aggódott. Ez nem meglepő. Itt találunk egy felnőttet, mikor egy gyerekre számítottunk... ha egyáltalán találtunk valakit... Hogy éreznék én? Mit tennék? Valószínűleg ugyanezt...

Tétován a barátja kezére tette a kezét. Spockon nem látszott, hogy észrevette volna, de Kirk érezte, hogy az izmok ellazulnak keze alatt.

A kapitány levette maszkját, és visszament McCoyhoz, aki kilazította a fiú bőrtunikájának szíjait, és szabaddá tette a mellkasát. A piszok és szőr burkolata alatt tisztán látszódtak a csontok és bordák. A doktor beadott néhány injekciót a páciens vállába, és felnézett Kirkre.

– Mindjárt magához tér. Figyelemre méltóan jó bőrben van ahhoz képest, hogy évekig az éhhalál szélén állt. Hihetetlen, hogy egyáltalán életben maradt. Kíváncsi vagyok, hagy hol van Zarabeth.

– Nem látok másik fekhelyet – mondta körbepillantva Kirk. – Adtál neki valamit, amitől lenyugszik?

A kapitány véraláfutásos nyakát tapogatta, mialatt McCoy a csuklóját látta el. – Nem szeretnék még egyszer összeakadni vele!

Spockra pillantott, aki elfordulva állt, és lehalkította a hangját.

– Kitartást és erőt is örökölt az apjától, a fülekkel együtt.

– Nem hiszem, hogy hadakozik majd, ha meglátja az arcunkat – mondta McCoy, – Azt hiszem, az ellenzőnk riasztotta meg – hiszen ha nem tudod, mi az, azt gondolhatnád, azok az igazi vonásaink.

Megfordult, és a vulcanihoz szólt.

– Mostanra magához kellett volna térnie, Spock. Mit tettél vele, hogy ilyen sokáig eszméletlen?

Az elsőtiszt hozzájuk lépett, és megállt felettük, nem túl közel, és a fiút nézte.

– Persze a csata is befolyásolhatta, Jim jól elagyabugyálta... – McCoy rápillantott a vulcani kifejezéstelen arcára, és tovább motyogta: – Tulajdonképpen örülnie kellene, hogy életben van. Ha jól emlékszem, nem valami jó a kapcsolata a csecsemőkkel... – Újból megvizsgálta a fiút, és bólintott. – Magához tér.

A bőrbe öltözött figura megmoccant. Kinyitotta a szemét, szürke volt, és tágra nyílt, aztán lassan megnyugodott McCoy barátságos kék szemében, sötét hajában és Kirk szabályos vonásaiban, mosolyában. Aztán felnézett, és Spockra pillantott, akinek vonásait a termoöltözet csuklyája takarta, majd vissza a két emberre. Felállt, és a nyakát dörzsölgette. A szem immár kíváncsiságtól csillogott.

A kapitány az elsőtisztjére pillantott, aki még mindig csendben állt, aztán felvette a legjobb diplomáciai modorát.

– Sajnálom, hogy így ismerkedtünk meg. Tudnunk kellett volna, hogy nézhet ki a maszkunk olyan számára, aki még nem látott ilyet. Te vagy Zarabeth fia.

A fiatal fiú bólintott, szemmel láthatóan elérzékenyülve, aztán bizonytalanul beszélni kezdett, úgy, mint aki már régóta csak magával társalog.

– Igen... én vagyok Zarabeth fia... Zar vagyok. – Aztán felgyorsult. – Kik vagytok? Engem kerestek? Honnan jöttetek? – Kellemes hangja volt, precíz, de nem olyan mély, mint Spocké.

– Én Kirk kapitány vagyok az Enterprise csillaghajóról. Ő a vezető egészségügyi tisztem, dr. Leonard McCoy. – A doktorra mutatott, aki mosolygott. A szürke szem átvándorolt a vulcanira, és ott megállapodott. Kirk tétovázott. – És az elsőtisztem, Mr. Spock.

Zar lassan felállt, de nem vette le a szemét Spockról. McCoy kinyújtotta a kezét, hogy segítsen.

– Hol van Zarabeth?

Zar még mindig Spockra nézve válaszolt, hangja fájdalmasan csengett.

– Ő... halott. Meghalt, mikor egy jégszakadékba esett, hét nyárral ezelőtt.

Lassan, mintha Kirk és McCoy nem lennének ott, közéjük lépett, és megállt a vulcani előtt.

Tekintetük összefonódott. Zar azt mondta csendesen:

– Spock, az Enterprise elsőtisztje, az apám. – Egyszerű kijelentés volt, furcsán hangzott a csendben.

Spock nagy levegőt vett.

– Igen.

Megható volt látni, ahogy a fiú arcán mosoly jelenik meg, olyan őszinte melegség és boldogság, hogy az emberek azon kapták magukat: ők is vele mosolyognak. Zar összeszorított ökle ellazult, és Kirk egy pillanatig félt, hogy talán a vulcani nyakába ugrik a fiú, de aztán valami, abban a hideg, távoli alakban, ki kezeit háta mögött összekulcsolva állt, megállította.

– Örülök, hogy eljött, uram – mondta egyszerűen.

Ez volt a legkomolyabb kijelentés, amit a kapitány valaha is hallott. A hihetetlen mosoly még mindig ott ült a szakállas fizimiskán, ahogy az emberekhez fordult.

– Örülök, hogy itt vannak. Mindannyian engem kerestek?

– Igen, már négy napja – mondta Kirk.

– Hogy kerültek ide? Anyám sokszor beszélt arról a két férfiról, akik a jövőből jöttek, de azt mondta, hogy a bolygó fel fog robbanni, és az Atavachron is elpusztul.

– Máshogy jöttünk. Van egy időkapu. Örökkévalóság őrzője a neve. Igazad van: jelenünkben nem létezik ez a bolygó – magyarázta a kapitány.

A fiatalember bólintott, és elsöpörte a szemébe hulló hajköteget, aztán összébb húzta magán a bőrtunika nyakát.

– Nem tudtam, hogy önök azok. Nem is sejtettem. Azt hittem, idegenek egy másik időből, másik világból. Azt sem vettem észre, hogy egyáltalán emberek. Aztán bekerítettek, és én megpróbáltam elüldözni önöket.

McCoyban felsejlettek a történtek.

– Az bizony hiba volt. Te aztán tudsz harcolni, fiam. Régóta figyeltél minket?

– Tegnap este óta. A hegyen túl voltam, vadásztam, és megláttam magukat a sötétben. Meg akartam támadni a tábort, de nagy fájdalom volt a fejemben, nem tudtam közelebb jönni.

– A szonikus riasztó – közölte Kirk. – Szóval ezért éreztük mindannyian, hogy valaki figyel minket! Már attól féltem, a planétád őrjített meg.

Zar elgondolkodva bólintott, aztán eszébe jutottak a rég elfeledett udvariassági teendők.

– Szomjasak? Hozhatok vizet. Vagy ha éhesek, van sózott hús a másik teremben. És kint van a friss zsákmány is.

– Kösz, de van élelmiszeradagunk.

Kirk leült a padlóra, és kinyitotta a zsákját, kivett belőle négy csomagot. Zar törökülésbe helyezkedett, feltépte az adagját, és figyelmesen megszagolta. Szemmel láthatóan tetszett neki, mert felfalta a tartalmát.

Micsoda paradoxon! – gondolta a kapitány, ahogy a fiú a morzsákat nyalta ki a zacskóból. Úgy beszél, mint egy modern család sarja, de úgy néz ki és úgy viselkedik, mintha barbárok fia lenne.

Még egy csomagot húzott elő, és felajánlotta a fiúnak, aki próbált nem vágyakozóan nézni rá.

– Sok van belőle, Zar! Egyél csak nyugodtan!

Mikor McCoy a harmadikat nyújtotta oda neki, Zar elgondolkodott, mielőtt elvette.

– Köszönöm. – Az utolsó adag lassan, de biztosan csúszott le. A vadász akkurátusan tisztára nyalta az ujját, aztán sóhajtott. – Ez jólesett. Ilyeneket adott nekem anyám, mikor még kicsi voltam.

– Hány éves vagy? – kérdezte McCoy.

– 25 nyaram van. Nemsokára 26 lesz.

– Akkor 19 éves korod óta egyedül vagy itt? – kérdezte Kirk.

– Igen.

A kapitány a fejét csóválta.

– 7 év magány hosszú idő.

– Nem gondoltam rá túl sokat. Nem érdemes olyan dolgokra gondolatot pazarolni, amit úgysem változtathatunk meg.

McCoy elvigyorodott.

– Ez ismerősen hangzik.

Kirk a barlang bejáratára nézett, ahol az árnyékok megnyúltak.

– Későre jár, mennünk kell.

– Hogy térnek vissza? Itt nincs Őrző!

– Mi sem tudjuk pontosan, hogy lesz – mondta Kirk –, de úgy tűnik, az Őrző megérzi, ha vége van a küldetésünknek. Mikor mind készen állunk, lépünk egy nagyot, és ott vagyunk. A saját időnkben.

– Bárcsak láthatnám azt az időt! Sokszor néztem a csillagokat, és arra gondoltam, mennyire szeretném meglátogatni őket. – Zar szégyenlősen Spockra pillantott. – Azt hiszem, ez a vágyakozás a véremben van.

Úgy látszik, nem ötlött fel benne, hogy velünk jön – gondolta McCoy, és várta, hogy a vulcani felvilágosítsa. De Spock csöndben maradt, és így a doktor szólalt meg.

– Amikor mi megyünk, te is jössz velünk, fiam. Ezért jöttünk!

A szürke szem tágra nyílt a meglepetéstől, aztán felvillant megint a mosoly. Spockhoz fordult.

– Elviszel magaddal? A csillaghajóra, a csodákhoz, amikről anyám mesélt?

Az elsőtiszt csendben bólintott.

– És ott mindig van mit enni? – Kirk meghatódva jött rá, hogy az étel a legfontosabb dolog ebben a világban, ahol a túlélésért kell küzdeni. Sietett megnyugtatni.

– Igen, sok-sok étel van ott, néha túl sok is. – Célzón McCoyra pillantott.

Ahogy Spockot nézte, Zar elkomolyodott.

– Idejöttél, kerestél, pedig nem is ismertél. Hálás vagyok... Apám...

A vulcani nem moccant, Kirknek mégis az volt az érzése, hogy megrázkódott. Spock elnézett, pillantása idegenkedést hordozott.

– Nem tértem vissza előbb, mert nem tudtam, hogy létezel. Családi kötelezettségből és lojalitásból tettem.

– Hogy tudtad meg, hogy megszülettem?

– Láttam egy régészeti fotót a festményeidről. Nem volt más logikus magyarázat a faji jellegzetességekre. – A vulcani lassan levetette a csuklyát.

A fiatalember megnézte Spock vonásait. Hosszú idő után szólalt meg ismét.

– Néha belenéztem anyám tükrébe, de kicsi volt, így mikor 15 nyaras lettem, lefestettem az arcomat a barlang falára, a vadászképeimmel együtt. Miután anyám meghalt, előfordult, hogy beszélgettem azzal az arccal. Most olyan, mintha megint azt a falat nézném... Apám...

– Szeretném, ha a nevemen szólítanál – mondta szigorúan Spock. – Az „apa” megnevezést nem találom helyénvalónak, ha egy idegen használja.

A szürke szem egy darabig zavartan pislogott, aztán minden érzelem eltűnt Zar vonásaiból, amíg tükörképe nem lett a vulcaninak.

– Ahogy kívánja, uram. – Feltápászkodott, felvette a szőrmekabátot, és kiment a fiú után. Kirk zavarban volt, tudta, hogy bármiféle kommentár beavatkozás lenne.

– Siettetem az öreget! – mondta végül, és ő is távozott.

A kapitány Zart egy nagy szarvú állat mellett térdelve találta. A fiú egy szőrdarab segítségével húzta eddig a tetemet a jég hátán. Kirk a doktor mellé állt, és figyelte, ahogy Zar elővesz egy éles kést, és megnyúzza az állatot.

– Hogy kaptad el? – tudakolta Kirk, és észrevette, hogy nincs más fegyvere a fiúnak, csak a kése.

– Ezzel. – Zar szíjak közé font három kőre mutatott. – Anyám csinálta őket. Egy könyvben olvasott rólunk.

– Parittya. – Kirk felvette, és próbaképp meglengette. – Sok gyakorlásba telik, míg elkap vele valamit az ember. Így szerzed az összes étkedet?

– Nem, néha csapdákat készítek, kövekkel és hurkokkal.

– Miért nem íjjal és nyíllal? – tudakolta McCoy.

A vadász a sapkára ült, és a völgy felé bökött.

– Fa kellene hozzá, de itt nincs fa ötnapi járóföldes körzetben, csak addig merészkedtem. – Visszatért a munkájához.

– Hamarosan mennünk kell, és attól félek, nem hozhatod magaddal ezt a húst – mondta Kirk.

Zar lassan felegyenesedett.

– Nem gondoltam rá; igaza van, kapitány – megtörölte a kést az állat szőrében –, mégis pazarlásnak tűnik itt hagyni.

Csendben összeszedték a holmijaikat. Spock egyedül ácsorgott a barlangban, és a festményeket bámulta. A színek élőben sokkal erősebbek voltak. Zavart volt, és mérges, magára. Az egész helyzet nyugtalanította, teljesen valószínűtlen eset volt. Túl fiatal ahhoz, hogy „25 nyaras” utóda legyen. A vulcani körülnézett, és a sarokban szárított húsdarabokat látott lógni. Összerándult a gyomra, és megszidta magát, hogy ilyen logikátlan: persze hogy Zar húst evett, Zarabeth tartalékai bizonyára kimerültek.

Szeme az ágyhelyre vetődött, amit szőrmék fedtek. Hirtelen élesen látta maga előtt a nőt – ajka az ajkán... selymes, meleg bőre... a halk sikolyok, amiket hallatott, mikor ő... – Spock erőteljesen megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a képektől, az egész dologtól, amiről idáig nem akart tudomásul venni.

Pedig megtörtént, logikátlan lenne tagadni. A bizonyíték odakint van. – Spock észrevette, hogy a barlang kényelmetlenül meleg, és ő izzad.

Hangok törtek a tudatába, a többiek mögötte álltak.

– Készen vagyunk – mondta Kirk, aztán Zarhoz fordult. – Van valami, amit magaddal akarsz hozni?

A fiú körbenézett a barlangban. – Csak a könyveim és a fegyvereim. Összeszedem őket.

Pár perc múlva egy bőrzsákkal tért vissza. Tétovának tűnt.

– Mi az, fiam? – McCoy kedvesen szólt hozzá, mert elképzelte, hogy milyen lehet elhagyni az egyetlen otthont, amit eddig ismert, egy bizonytalan jövőért, egy csúcsos fülű komputerrel, aki „idegennek” hívta őt.

– Csak nem szeretném itt hagyni őt egyedül.

Kirk szemöldökei összeszaladtak.

– Őt? Úgy érted, az anyádat? Azt hittem, egy jégszakadékba esett.

– Igen. Lementem, amilyen hamar csak tudtam, de már csak a testét tudtam felhozni. A föld túl kemény ahhoz, hogy ássak, és fa sincs elégetni. Egy jégbarlangba helyeztem őt.

Kirk elgondolkozott.

– Elégetnéd a testét, ha tudnád? – kérdezte végül.

A fiú nem nézett rá, csak lassan bólintott.

– Nos, itt vannak a fézereink. Meg tudjuk csinálni. Hol van?

– Megmutatom.

A barlang hátuljából egy kisebb átjáró nyílott. Az első néhány lépés után teljes sötétség borult rájuk, de vezetőjük, aki sokszor megjárta már az utat, könnyedén haladt. Kirk érezte, hogy McCoy mögötte van, és majdnem a sarkára lép, de Kirk nem hibáztatta. Ha elvesznénk ebben a labirintusban... Messze maga mögött még egy lábdobogás hallatszott.

Halvány kékeszöld fény derengett előttük, és a fényéhes szemek zsugorian tapadtak rá. A fény erősödött, végül egy homályos helységbe jutottak. McCoy sóhajtott.

A terem nagy volt, szabálytalan, sziklás falú. Középütt egy hasadékból szűrődtek be a Béta Niobé lenyugvó sugarai. A többi rész árnyékba takaródzott, s a kapitány alig látta a padlót takaró jeget. Az egész helyen szörnyű, hideg csend honolt. Kirk tekintete egy kis platformra esett, ami középen volt.

Ott feküdt Zarabeth egy hatalmas szőrmén, letakarva egy másikkal. Kezei összekulcsolva a mellén, szeme lezárva.

A homályban úgy látszott, vonásai még életet hordoznak.

– Épp így emlékeztem rá – hallatszott McCoy csendes hangja.

Kirk merengett a mozdulatlan arctól elvarázsoltan.

– Úgy néz ki, mintha még fel lehetne ébreszteni, mintha... – Zaj hallatszott mögülük, és Kirk tudta, hogy Spock áll az alagút szájában. Ellenállt a kísértésnek, hogy megforduljon, és ránézzen a vulcanira.

Zar előrelépett, és megállt a platformnál, kiengedett haja takarta vonásait, ahogy Zarabethre nézett. A piszkos ujjak gyengéden megérintették a fagyott arcot, aztán visszalépett, várakozón.

Kirk elővette fézerét, de tétovázott. Embertelennek tűnt megsemmisíteni ezt a testet egy szó nélkül. Megérintette McCoy karját, és odaléptek, ahonnan láthatták a nőt. A kapitány megköszörülte a torkát.

– Akármilyen lényt, hitet vagy ideált tisztelt is ez a személy, felajánlom fizikai testét. Biztos vagyok benne, hogy a lelkét rég befogadták – párás szemmel fejezte be, igen csendesen –, bárcsak ismertem volna!

McCoy megmoccant.

– Nagyon bátor és gyönyörű szép asszony volt.

Hosszú csend következett. Kirk kibiztosította a fézert, és tüzelt volna, mikor Spock hangja csengett a sötétből.

– Ő volt minden melegség e világban.

A vulcani közelebb jött, kezében a fézerrel. Ahogy Kirk és McCoy félreállt, gondosan célzott, és tüzelt. A platform és a test egy hatalmas villanásba burkolódzott, egy pillanatig fehér fény körvonalazta a nőt, aztán üres lett a barlang, csak az élők maradtak.

Spock leengedte a karját, és csendben állt, ahogy a többiek kifelé mentek. Kirk azt gondolta: soha nem volt még ennyire vulcani, aztán meglátta a szemét.