3

Mi­után ha­za­tér­tek Pá­rizs­ba, és Ga­lamb a kí­vánt fel­té­te­le­ken kí­vül meg­kap­ta a lé­gió be­csü­let­rend­jét is, így ki­ál­tott fel:

– Ezen­túl vi­gyá­zok az egész­sé­gem­re. Nem aka­rok be­teg len­ni!

…Az es­kü­vőt két hét­tel el kel­lett ha­lasz­ta­ni, mert Ga­lamb sú­lyos inf­lu­en­zá­ba esett. Elő­ször volt be­teg, ami­óta el­ment Pá­rizs­ból! A ha­lál mo­so­lyog­va fi­gyel­mez­tet­te, hogy nem sze­re­ti a tré­fá­kat. De Har­rin­court ter­mé­sze­te vé­gül győ­zött, meg­gyó­gyult, és el­vet­te Mag­de Rus­selt. Es­kü­vő után a kis csa­lád együtt la­kott a régi csa­lá­di ház­ban. A Rus­sel-ter­vért Mag­de annyit ka­pott, hogy nem­csak a há­zat, ha­nem a jö­vő­jü­ket is te­her­men­te­sí­tet­ték.

So­kat járt hoz­zá­juk Lat­ou­ret, a nyug­ál­lo­má­nyú al­had­nagy, har­ci­as, le­pör­költ ba­ju­szá­val, és Trop­pa­u­er Hü­mér, a köl­tő, aki sa­ját ver­se­it ol­vas­gat­ta a tü­rel­mes csa­lád­nak.

Har­rin­court né­hány hold sző­lőt vá­sá­rolt Pá­rizs kör­nyé­kén, aho­vá az unal­mas, elő­ke­lő, úri is­me­rő­sök nem jár­tak. Fur­csa tár­sa­ság jött össze a sző­lő­ben, elég sű­rűn. Pél­dá­ul: egy gró­fi kül­se­jű hó­hér, Hla­vács „őr­nagy”, a vén Pi­lot­te, Min­kusz, az óri­ás Na­dov, Lat­ou­ret al­had­nagy, Bat­tis­ta őr­mes­ter, és va­la­hány­szor Pá­rizs­ban tar­tóz­ko­dott: Yves őr­nagy. A há­zi­gaz­da ilyen­kor száj­har­mo­ni­ká­zott, a fe­le­sé­ge jó­fé­le vö­rös chab­lis-val kí­nált min­den­kit, és a züm­mö­gő „fil­har­mo­ni­kus” vi­dám mu­zsi­ká­já­ra Yves rá­kezd, a töb­bi meg fúj­ja, mint ami­kor még ott me­ne­tel­tek a gyil­kos, sár­ga, sza­ha­rai por­ban, a „régi jó idők­ben”:

„Le sac, ma foi, to­u­jours au dos…”