Nyolcadik fejezet

1

Lor­sa­koff mint egy ket­rec­be zárt vad sé­tált a szo­bá­já­ban. Ab­la­ka a ha­lász­ki­kö­tő bá­gyadt, po­ros, ten­ger­par­ti pál­má­i­ra né­zett. Haj­na­lo­dott. A pisz­kos kis kül­vá­ro­si ház néma és csen­des volt. Az arab ká­vé­fő­ző a föld­szin­ten már ré­gen be­zárt, és most kint aludt pok­ró­cán a bolt előtt.

Re­cse­gett kint a fa­lép­cső. Az orosz a hát­só zse­bé­be nyúlt. Ko­pog­tak. Ki­nyi­tot­ta kis­sé az aj­tót.

– Vég­re-va­la­há­ra! – mond­ta és be­eresz­tet­te a lá­to­ga­tó­ját, az­u­tán is­mét be­zár­ta az aj­tót. – El­hoz­ta az órát?

– Itt van – fe­lel­te Mac­qu­art, mert ő volt a lá­to­ga­tó. Nem is­mer­ték vol­na meg, akik a bá­lon lát­ták. A ki­kö­tő­mun­ká­sok vi­lá­gos­kék ove­rall­ját hord­ta és fűző nél­kü­li, pisz­kos te­nisz­ci­pőt, amely­ből ki­kan­di­kált a me­zí­te­len lába.

Át­ad­ta az órát. Lor­sa­koff mo­hón nyúlt érte.

– De hi­szen… Yves azt mond­ta, hogy ka­ró­ra…

– Ezt adta ide.

– Olt­sa el a vil­lanyt!

Mac­qu­art en­ge­del­mes­ke­dett. Egy má­sod­perc múl­tán is­mét meg­szó­lalt az orosz:

– Gyújt­sa meg!

Mi­után kat­tant a kap­cso­ló, és vi­lá­gos lett, egy re­vol­ver­cső szo­rult Mac­qu­art gyom­rá­hoz, és Lor­sa­koff ha­lál­sá­pad­tan szi­szeg­te:

– Ide a kar­órát! Ne pró­bál­jon egy szó el­len­ve­tést sem ten­ni! Tisz­tá­ban va­gyok ma­gá­val, Mac­qu­art. Már egy éve tu­dom, hogy ugyan­ilyen mó­don adta el a Jung­hans fi­vé­re­ket. De most raj­ta­vesz­tett.

– Meg­őrült? – kér­dez­te nyu­god­tan a má­sik. – Meg­kér­dez­tem tőle, hogy hány óra van, ő meg­be­szé­lés sze­rint fel­kat­tin­tot­ta az óra fe­de­lét, én el­vet­tem tőle, és át­ad­tam neki a ci­ga­ret­ta­do­bozt.

– Yves ki­fe­je­zet­ten azt mond­ta a te­le­fon­ba, hogy kar­órá­ról van szó. Dok­tor Bré­ta­il órá­já­ról.

– És ez mi­fé­le óra? Néz­ze meg leg­alább ala­po­sab­ban!

– Ve­gye fel az órát – mond­ta a má­sik, még min­dig Mac­qu­art-ra irá­nyít­va a re­vol­ve­rét. – Ma­rad­jon ott áll­va, és nyújt­sa ide… Ne pisz­kál­jon a zse­be felé, mert le­lö­vöm.

Meg­néz­te az órát és cso­dál­koz­va mor­mol­ta:

– B. Y. Két­ség­te­len, hogy az őr­na­gyé. Bert­ram Yves.

Lor­sa­koff kis­sé bi­zony­ta­la­nul tar­tot­ta a re­vol­vert. A má­sik gú­nyo­san mo­soly­gott.

– Néz­ze, Lor­sa­koff, én nem fé­lek ma­gá­tól. Ed­dig is könnyen el­in­téz­het­tem vol­na – és mi­köz­ben ezt mond­ta, hü­velyk­uj­ját össze­szo­rí­tot­ta a te­nye­ré­ben, mire nagy, kö­ves gyű­rű­jé­ből va­la­mi fo­lya­dék lö­vellt ki hosszú, vé­kony su­gár­ban, és sis­te­reg­ve hab­zott az asz­tal­te­rí­tőn, má­sod­per­cek alatt ha­tal­mas fol­tot mar­va a vá­szon­ba. – Kén­sav… Mi­alatt az órát néz­te, vé­gez­het­tem vol­na ma­gá­val. De ne­künk szük­sé­günk van egy­más­ra. Kü­lö­nö­sen most, mi­után vi­lá­gos, hogy Yves a sa­ját sza­kál­lá­ra dol­go­zott, és ben­nün­ket csak esz­kö­zül hasz­nált.

– Ak­kor mi­ért ma­gya­rá­zott ne­kem tü­ze­te­sen a te­le­fon­ban egy kü­lö­nös kar­órá­ról, amely­nek fel­kat­tint­ha­tó fe­de­le van és kro­ko­dil­fej a ke­re­te?

– Mert idő­re volt szük­sé­ge, hogy el­tün­tes­sen min­den nyo­mot.

Lor­sa­koff le­eresz­tet­te a pisz­to­lyát:

– Za­va­ros… De be­lá­tom, hogy ma­gát il­le­tő­en va­ló­szí­nű­leg té­ved­tem. Az egész­ben az a leg­na­gyobb hiba, hogy egyi­künk sem is­me­ri sze­mé­lye­sen az őr­na­gyot.

– Én ma lát­tam.

– Hon­nan tud­ja, hogy ő volt az?

– Au­bert tá­bor­nok ka­ron­fog­va le­jött vele a lép­csőn, és ké­sőbb a szö­kő­kút­nál a meg­be­szélt he­lyen Lam­ber­ti­er vi­com­te-tal ta­lál­ko­zott.

– Mi­lyen em­ber?

– Kü­lönb, mint a híre. Meg­es­kü­dött vol­na rá, hogy egy hu­szon­két éves, léha kö­lyök. Jó­ké­pű, ki­csit szep­lős, foly­ton vi­gyo­rog, és hü­lyé­nek tet­te­ti ma­gát. Úgy játssza a ré­sze­get, hogy min­den szí­nész meg­iri­gyel­he­ti.

– De mi­ért mond­ta vol­na te­le­fo­non, hogy nála van a terv, a kro­ko­di­los órá­ban, ha az volt a szán­dé­ka, hogy be­csap­jon ben­nün­ket?

– Ami­kor te­le­fo­nált, ak­kor még nem volt ez a szán­dé­ka. Köz­ben tör­tént va­la­mi.

Lor­sa­koff ká­rom­ko­dott.

– Ha így van, ak­kor meg­ke­se­rü­li. Rö­vi­de­sen a ke­zem­ben lesz a nya­ka!

– Ho­gyan?

– Maga sza­már! Hát nem tud­ja, hogy mi­ben ál­la­pod­tunk meg? Dr. Bré­ta­il ter­vét a hely­szí­nen kell hi­te­le­sí­te­ni. Oda kell utaz­nia. És ak­kor a ke­zem­ben van. Ér­te­sít­se még ma La­por­tert és Hil­deb­rand­tot.

– Sze­rin­tem el­ső­sor­ban Gri­son­nal kell be­szél­ni. Egye­dül ő ál­lott sze­mé­lyes össze­köt­te­tés­ben az őr­naggyal.

– Iga­za van! Me­gyünk Gri­son­hoz.

Zseb­re tet­te az órát, el­ol­tot­ta a vil­lanyt, Mac­qu­art-ral együtt el­men­tek. A kapu előtt az orosz egy pil­la­nat­ra meg­állt:

– Hm… Az imént még itt aludt az arab ká­vé­fő­ző. Hol a fe­né­ben van?

Né­hány per­cig gya­na­kod­va néz­tek jobb­ra-bal­ra, de vég­re is sür­gős volt az út­juk, és el­si­et­tek.

…Az arab ká­vé­fő­ző óva­to­san le­jött a fa­lép­csőn.

Ugyan­is egész idő alatt az aj­tó­nál hall­ga­tó­zott.