Negyedik fejezet

1

Ga­lamb el­ha­tá­roz­ta, hogy soha töb­bé nem lesz ro­kon­szen­ves. Egy tel­jes he­tet ve­szí­tett drá­ga ide­jé­ből Mar­seille-ben, ahol a lé­gi­o­ná­ri­us sem­mi­kép­pen nem le­het hi­va­tá­sá­nak ál­do­za­ta. A vén ka­to­na is meg­bán­ta már, hogy ezt a gye­re­kes kül­se­jű ka­to­nát igye­ke­zett rö­vid idő­re meg­óv­ni a si­va­tag bor­zal­ma­i­tól. Az újonc ugyan­is, mi­óta el­in­dult nél­kü­le a me­net, ki­zá­ró­lag a leg­mo­der­nebb dzsessz­da­lo­kat fü­tyül­te a rak­tár­ban, és azo­kat is olyan ha­mi­san, hogy a káp­lár­nak ál­lan­dó­an saj­gott a fej­lö­vé­se. Így az­u­tán rö­vid idő múl­va a „Lé­gió Aty­já”-ról el­ne­ve­zett gő­zö­sön út­ban volt Oran felé.

A kis, pisz­kos hajó nyug­ta­la­nul tán­colt a Föld­kö­zi-ten­ger hul­lá­ma­in. A lé­gi­o­nis­ták a fe­nék­ben ül­tek, és csaj­ká­juk­ból az örö­kös fe­ke­tét it­ták. A Ca­po­ral ci­ga­ret­ta rossz sza­gú füst­je mint sűrű köd ülte meg a he­lyi­sé­get.

A rá­csos lám­pa csi­ko­rog­va len­gett, a ka­to­nák der­med­ten gub­basz­tot­tak a ho­má­lyos he­lyi­ség­ben ba­tyu­ik, lá­dá­ik és pok­ró­ca­ik kö­zött.

A nyug­ta­lan ten­ger ál­lan­dó har­so­gá­sa zú­gott be kint­ről. Egy öreg lé­gi­o­nis­ta, aki má­so­dik öt évét kezd­te, és így ju­tott két hó­nap sza­bad­ság­hoz Mar­seille-ben, az újon­cok­kal együtt tért vissza Af­ri­ká­ba. Hosszú, őszes, bar­na ba­ju­sza volt és nagy ádám­csut­ká­ja. Pi­lot­te-nak hív­ták. Most csen­de­sen pi­páz­ga­tott, és halk han­gon me­sélt ta­pasz­ta­lat­lan tár­sa­i­nak el­jö­ven­dő sor­suk­ról.

– Ele­in­te na­gyon rossz oda­lent, de ké­sőbb ha az em­ber lát­ja, hogy so­ha­sem le­het meg­szok­ni, hát be­le­tö­rő­dik min­den­be…

A ka­to­nák nyug­ta­lan, sö­tét te­kin­tet­tel hall­gat­ták. Csu­pa ta­nul­mány­fej. So­vány, vér­te­len su­hanc fe­jek, sze­mük alatt sö­tét gyű­rűk­kel, nap­bar­ní­tott, el­szánt, mar­káns ar­cok. Csak egy em­ber nem fi­gyelt oda. Egy so­vány, el­ál­ló fülű lé­gi­o­ná­ri­us. Két pár­hu­za­mos ránc vo­nult az orra és a szá­ja sar­ka mel­lett hosszá­ban. Ha vi­gyor­gott, ez a két ránc ba­ráz­dá­vá mé­lyült, és mert ál­lan­dó­an vi­gyor­gott, a két kü­lö­nös ba­ráz­da szin­te oda­der­medt az ar­cá­ra. Fé­nyes, für­ge sze­me örök­ké ide-oda moz­gott, és a hom­lo­ká­ba fé­sült haja csak job­ban ki­hang­sú­lyoz­ta azt, hogy de­ge­ne­rált. Min­den keze ügyé­be ke­rü­lő tárggyal ál­lan­dó­an raj­zol­ga­tott, ezért el­ne­vez­ték Kré­tá­nak. Rö­vid idő alatt Kré­ta lett a dur­va tré­fák cél­pont­ja. De er­ről, úgy lát­szott, nincs tu­do­má­sa.

– Mi­lyen az élel­me­zés? – kér­dez­te va­la­ki.

– Az ki­tű­nő. Csak me­ne­te­lés­kor kis­sé egy­sze­rű. Ha nincs idő főz­ni, ak­kor min­den­ki kap egy­pár ma­rék lisz­tet meg hagy­mát, és meg­eszi, ahogy tud­ja.

Pi­lot­te-tal szem­ben ült a lé­gió leg­kü­lö­nö­sebb fi­gu­rá­ja. Kö­zép­ter­me­tű, gro­tesz­ken vas­tag em­ber. Nem volt kö­vér, csak vas­tag. Köp­cös nyak, desz­ká­nyi váll, nagy csí­pő­cson­tok, ir­tó­za­tos go­ril­la­áll­ka­pocs és ko­pa­szo­dó fe­jén né­hány sűrű, hosszú fe­ke­te haj­cso­mó gu­ban­co­ló­dott össze. Igen ke­ve­set be­szélt, min­dig me­lan­ko­li­kus szo­mo­rú­ság­gal né­zett a kör­nye­ze­té­re, és oly­kor pisz­kos pa­pír­la­po­kat ol­vas­ga­tott, amik­kel min­den zse­bét te­le­töm­te.

– Azt hal­lot­tam – szólt köz­be re­ked­ten, bor­ízű hang­ján –, hogy a lé­gi­ó­ban sok mű­vész is szol­gált már.

Pi­lot­te kö­pött.

– Két év­vel ez­előtt együtt szol­gál­tam egy nor­vég erő­mű­vésszel, bi­zo­nyos Krög­mann-nal. Sze­gényt egy ár­tat­lan kocs­mai össze­tű­zés köz­ben agyon­ver­ték. Azon­kí­vül is­me­rek a Mek­nés­ben ál­lo­má­so­zó sa­pe­u­rök­nél egy kár­pi­tost, aki szé­pen trom­bi­tált. Több mű­vésszel nem ta­lál­koz­tam Af­ri­ká­ban.

– Maga ta­lán mű­vész? – for­dult a vas­tag felé egy újonc.

A kér­de­zett el­gon­dol­koz­va si­mo­gat­ta ha­tal­mas go­ril­la­áll­kap­csát, amely bo­rot­vá­lat­la­nul erős, fe­ke­te bo­ros­tá­kat ter­melt:

– Igen… – fe­lel­te só­hajt­va – én mű­vész va­gyok.

– Mi­fé­le mű­vész maga?

– Trop­pa­u­er va­gyok, a köl­tő…

Ezt úgy mond­ta, mint aki döb­bent ámu­la­tot vár. De sem­mi­fé­le el­fo­gó­dott­sá­got nem mu­tat­tak ezek a re­zig­nált ka­to­nák. In­kább olyas­fé­le meg­ér­tés­sel néz­tek össze, mint­ha or­vo­sok vol­ná­nak, és meg­ál­la­pod­ná­nak va­la­mi­ben egy kon­zí­li­um után.

– Ha meg­en­ge­dik – kö­zöl­te sze­ré­nyen Trop­pa­u­er, a köl­tő – el­ol­va­som egy is­mer­tebb ver­se­met.

És mi­előtt még ha­tá­ro­za­tot hoz­hat­tak vol­na ké­ré­sét il­le­tő­en, már elő­húz­ta pisz­kos pa­pír­cso­mói egyi­két, nagy él­ve­zet­tel szét­te­re­get­te, és baj­tár­sa­i­nak leg­na­gyobb meg­döb­be­né­sé­re ol­vas­ni kez­dett:

– Én egy vi­rág va­gyok, írta Trop­pa­u­er Hü­mér.

És ol­va­sott. Nyu­godt, ön­telt mo­sollyal, időn­ként meg­ku­szál­va hosszú sö­tét haj­fürt­je­it…

Mi­kor el­mond­ta az utol­só sort, di­a­dal­ma­san né­zett kö­rül. Iszo­nyú csend ho­nolt a fe­nék­ben. Pi­lot­te a ro­ham­ké­sen tar­tot­ta a ke­zét.

Csak egyet­len hang szó­lalt meg har­sány el­ra­gad­ta­tás­sal:

– Bra­vó! Iga­zán gyö­nyö­rű!

Ga­lamb volt. Szin­te fü­lig vi­gyor­gott a mű­él­ve­zet­től. Trop­pa­u­er Hü­mér bá­gyad­tan haj­lon­gott, sze­rény mo­sollyal, ma­jo­máll­kap­csát mel­lé­re sze­gez­ve, fürt­je­it rez­get­ve.

– Iga­zán nem tu­dom… mi­vel ér­de­mel­tem… ki el­is­me­ré­sét – mond­ta el­fo­gó­dot­tan. – Ta­lán azért szép ez a vers, mert sze­gény anyám­ra em­lé­kez­ve ír­tam… Is­ten nyug­tas­sa… – A ka­to­nák hü­le­dez­ve lát­ták, hogy Trop­pa­u­er sze­mé­ből két könny­csepp gör­dül le, és meg­csuk­lik a hang­ja. – Ha meg­en­ge­dik, anyám jel­lem­zé­sé­re fel­ol­va­sok egy rö­vid kis ver­ses el­be­szé­lést…

– Hall­juk! Hall­juk!

Ga­lamb ki­ál­tot­ta ezt lel­ke­sen, és tap­solt.

– Hall­juk! Hall­juk… – si­pí­tot­ta egy cér­na­vé­kony hang. Kré­ta volt. De ő nem tud­ta, mi­ről van szó.

A könnye­ző köl­tő azon­ban nem kezd­het­te meg újabb műve fel­ol­va­sá­sát, mert né­hány el­szánt ka­to­na fel­emel­ke­dett, és oda­jött elé­be.

– Azon­nal hagy­ja abba ezt a mar­ha­sá­got – mond­ta egy ka­na­dai óri­ás.

– De, ura­im… Hát nem szé­pek az én… ver­se­im? – Úgy lát­szott, hogy nyom­ban sír­va fa­kad.

– A maga ver­sei unal­ma­sak és hü­lyék… – ki­ál­tot­ta ök­lét ráz­va egy gö­rög díj­bir­kó­zó.

Ami az­u­tán kö­vet­ke­zett, az olyan volt, mint va­la­mi rossz álom. A köl­tő úgy vág­ta szá­jon a gö­rög díj­bir­kó­zót, hogy az re­pedt áll­ka­poccsal rö­pült egy vas­osz­lop­nak, és el­ájult. Az­u­tán egyet­len könnyed moz­du­lat­tal a ka­na­dai fa­vá­gót fél kéz­zel ne­ki­csap­ta a tár­sa­i­nak.

Még né­hány zord kri­ti­kus si­e­tett az eré­lyes köl­tő el­len… De hi­á­ba. Trop­pa­u­er úgy dob­ta egyi­ket a má­sik­hoz, mint apró for­gá­csot.

A ka­to­nák döb­ben­ten, ijed­ten néz­ték…

A harc be­fe­je­ző­dött, a mű­vész egy­ma­ga állt a he­lyi­ség kö­ze­pén, és szem­re­há­nyó pil­lan­tás­sal kö­rül­né­zett.

Va­la­ki nyö­ször­gött, de kü­lön­ben csend volt.

A köl­tő vissza­ült a he­lyé­re, ki­si­mí­tot­ta pisz­kos pa­pír­cso­mó­ját, és fenn­köl­ten így szólt:

– Anyám, te vagy árva fiad csil­la­ga, írta Trop­pa­u­er Hü­mér. Első ének…

A több mint hu­szon­két ol­da­las ver­set az­u­tán már fe­szült fi­gye­lem­mel hall­gat­ták vé­gig a lé­gi­o­nis­ták.