2

Ga­lamb nem ment fel a szo­bá­já­ba. Ki­sé­tált az erőd­ből. Itt sza­bad ki­lé­pés volt, mert hi­szen az erőd­től el­tá­vo­lod­ni amúgy sem le­he­tett.

Át­si­e­tett a por­tyá­zók­hoz. A nő vagy a kí­gyó­bű­vö­lő csak ott le­he­tett. A ka­to­nák kö­zött nem rej­tőz­het­tek út­köz­ben. Sor­ra vet­te a tá­bort. Min­den egyes em­bert meg­né­zett, min­den sá­tor­ba be­ment. Se­hol sem ta­lál­ta őket. De hát a le­ve­gőn át csak nem köz­le­ked­he­tik a nő egy szál lo­vag­ló­ru­há­ban! És hová tűn­he­tett a si­va­tag­ból a va­rázs­ló? Az sem szállt fel ta­lán luft­bal­lo­non? A min­den­sé­git!

Egy bi­zo­nyos volt. Itt nem búj­hat­tak el se­hol, a ka­to­nák kö­zött vi­szont nin­cse­nek. Egy sza­kál­las arab szó­lí­tot­ta meg a kó­vály­gó lé­gi­o­nis­tát.

– Mit ke­re­sel, uram?

– A kí­gyó­bű­vö­lőt.

– Aki Murzuk­ban jó­solt a ru­mi­nak?

– Azt hát.

– Nem jött ve­lünk. Ott ma­radt Murzuk­ban.

– Kö­röszt­apád… Az ma­radt Murzuk­ban az egész csa­lád­já­val! Én be­szél­tem út­köz­ben a va­rázs­ló­val!

– Ki­zárt do­log, uram…

Hm… Ez egy kész bo­lon­dok­há­za. De itt a vén ká­vé­fő­ző! Az is ben­ne van a tár­sa­ság­ban! Aki le­ön­töt­te kmir­há­val, hogy be­csap­ja a vi­pe­rát.

– Mondd csak ked­ves ba­rá­tom, is­me­red te a ká­vé­fő­zőt, aki ve­le­tek uta­zik, és min­de­nütt fe­ke­tét főz?

– Abu el Ke­birt?

– Igen. Abu el Ke­birt! Az a véz­na, gyul­ladt sze­mű ne­bu­ló… Hol van?

– Sze­gény… Teg­nap éj­jel meg­halt… De rumi úr… ilyen csú­nyán ká­rom­kod­ni…

Há­tat for­dí­tott. Elég volt. Ez meg­ha­lad­ja egy mes­ter­de­tek­tív ké­pes­sé­gét. Slussz. Nem le­het to­vább. Az em­be­rek egy ré­sze el­tű­nik, a to­váb­bi­ak meg­hal­nak, mint ez az Abu el Ke­bir… Min­den­ki meg­hal, csak ő nem, aki­nek ez olyan sür­gős és fon­tos len­ne…

Utóbb ki­de­rült, hogy fe­les­le­ges volt ag­gód­nia. Kü­lön­le­ge­sen ked­ve­ző al­kal­mat kí­nált Aut-Taur­irt mind­azok­nak, akik va­la­mi­lyen ok­nál fog­va sze­ret­tek vol­na sür­gő­sen meg­hal­ni.

A hely­őr­ség né­hány száz mé­ter­nyi­re a Ni­ger vi­dé­ki ős­er­dő­től, a pusz­ta si­va­tag­ban épült, és már a kora dél­előt­ti órák­ban öt­ven fo­kig emel­ke­dett a hő­ség. Edzett tró­pu­si em­ber szá­má­ra is őr­jí­tő volt az itt-tar­tóz­ko­dás. De hogy a si­va­tag­nak egy is­me­ret­len sze­ren­csét­len­sé­gé­ben is ré­sze­sül­je­nek az em­be­rek, spe­ci­á­li­san ezen a he­lyen a kö­ze­li ős­er­dő­ből dú­san höm­pöly­gött a rot­ha­dó mang­ro­ve-mo­csa­rak bűze, a dzsun­gel pe­né­szes le­he­le­te: kín­zó fő­fá­jás, cson­tot őrlő re­u­ma, be­teg­sé­gek és mi­az­más gő­zök… A sza­ha­rai hő­ség egyet­len egész­sé­ges tu­laj­don­sá­ga, a szá­raz­ság, az sem volt meg itt. A dzsun­gel sűrű pá­rái ned­ves, rossz sza­gú rez­gés­sel ter­pesz­ked­nek a for­ró erőd fölé.

Ga­lamb vissza­tért az erőd­be. Az ud­var úgy­szól­ván tel­je­sen üres volt. Fel­ment a le­gény­sé­gi szo­bá­ba. Az em­be­rek fél­hol­tan a ki­me­rült­ség­től, alud­tak. Eze­ket ugyan ala­po­san ki­fá­rasz­tot­ta a me­ne­te­lés. De hol a cso­dá­ban van­nak az ide­va­ló­si ka­to­nák?

A na­pos ti­ze­des va­la­mi táb­lá­za­tot csi­nált az asz­tal­nál, vo­nal­zó­val és tol­lal húz­ta alá a so­ro­kat.

– Mond­ja, ké­rem, igaz az, hogy a most ér­ke­zett szá­za­don kí­vül itt nincs ka­to­na?

– Hát én mi va­gyok? Gar­de­dám? Mar­ha!

– És még há­nyan van­nak al­tiszt­sé­ge­den kí­vül?

– Ha nem szá­mí­tom azt, aki hol­nap­ra meg­hal, ak­kor: én, az őr­nagy, két al­tiszt és ki­lenc köz­le­gény meg én. Az össze­sen ti­zen­négy.

– Ma­gát már egy­szer mond­ta. Vagy két pél­dány­ban in­téz­ke­dik?

A tem­pós be­szé­dű, mély han­gú, nyu­godt ti­ze­des fel­né­zett, és sze­lí­den csak ennyit mon­dott:

– Fog­ja be a po­fá­ját!

Az­u­tán gon­do­san oda­il­lesz­tet­te a lé­ni­át, hú­zott egy sort, majd szó­ta­gol­va el­mond­ta, amit írt:

– Há-rom tisz-ta kö-peny. Pont.

Ga­lamb vé­gig­dőlt az ágyon. Igaz volt te­hát, amit Murzuk­tól idá­ig szo­ká­sos lé­gi­ó­rém­hír­nek tar­tot­tak: Aut-Taur­irt­ból sen­kit sem vál­ta­nak le. Már több szá­za­dot küld­tek ki, és mind­össze ki­lenc köz­le­gény ma­radt élet­ben. Had­nagy egy sem…

…Ezen a szo­mo­rú sta­tisz­ti­kán tű­nő­dött Gar­done is. Ott állt az őr­nagy előtt. De­la­hay fi­nom, vé­kony cson­tú, tö­ré­keny al­ka­tú em­ber volt. Vá­lasz­té­kos mo­do­rú ka­to­na, kö­ze­lebb a hat­van­hoz, mint az öt­ven­hez. Ké­nyes ügyek­ben so­kat ad­tak a vé­le­mé­nyé­re. Nyá­jas, apró arca oly­kor ra­vasz ki­fe­je­zést vett fel, ilyen­kor ma­lí­ci­ó­zus volt. Ezen a ször­nyű he­lyen tel­je­sí­tett szol­gá­la­tot mint pa­rancs­nok kö­zel egy éve, de csak az utol­só he­tek­ben lett be­teg. Örök­ké vi­dám arca bá­gyadt volt, bőre egész­ség­te­len sár­ga színt ka­pott, és erőt­le­nül ült egy fo­tel­ben, a ba­gó­sza­gú szá­zad­iro­dá­ban. Előt­te Gar­done állt.

– És nem le­het­ne jobb egész­ség­ügyi fel­sze­re­lés­sel se­gí­te­ni ezen a hely­ze­ten? – kér­dez­te.

De­la­hay fá­radt ar­cán ra­vasz gri­masz fu­tott át:

– De mennyi­re… Már ma­gam is gon­dol­tam ilyes­mi­re. Ké­rünk a had­test­pa­rancs­nok­ság­tól egy kis ma­gas­la­ti le­ve­gőt. – Hogy ne sért­se meg a tré­fá­val Gar­done-t, nyom­ban hoz­zá­tet­te: – Nyu­god­junk bele, ba­rá­tom, hogy a föld­nek van né­hány pont­ja, ahol nincs meg­fe­le­lő kör­nye­zet arra, hogy az em­be­rek élet­ben ma­rad­ja­nak. Ka­to­nák­nak le­het ar­ra­fe­lé dol­guk, és ak­kor nem sza­bad a rész­let­kér­dé­sek­kel tö­rőd­ni. Ez a hely­zet itt is…

Gyen­ge volt, és kü­lön­ben is rit­kán szo­kott so­kat be­szél­ni. El­ha­ló han­gon hagy­ta abba, és le­hunyt szem­mel hát­ra­haj­tot­ta a fe­jét. Gar­done ide­ge­sen jár­kált.

– Csak azt cso­dá­lom, hogy az em­be­rek itt en­ge­del­me­sen száz­szám­ra meg­hal­nak, és so­ha­sem for­dult elő lá­zon­gás.

– Nem le­het… lá­za­dás… A hát­só erőd… ud­var­ban… van egy pán­cél­szek­rény, amely­nek – hi­he­tet­le­nül bo­nyo­lult kom­bi­ná­ci­ós zára van… Nyolc betű és nyolc szám… A pán­cél­szek­rény­ben van a víz­csap… Min­den­nap két­szer… egy órá­ra… én ma­gam ki­nyi­tom… Raj­tam kí­vül egy tiszt is­me­ri… a kom­bi­ná­ci­ót… Ha az ad­ju­tán­som és én hir­te­len meg­ha­lunk… ak­kor hu­szon­négy órán be­lül… szom­jan hal a hely­őr­ség, és szom­jan hal va­la­mennyi rab… Mert az er­dő­be is in­nen ve­zet egy el­ága­zó cső.

– És hol van az ad­ju­táns? – kér­dez­te Gar­done kis­sé hök­ken­ten. De­la­hay nyom­ban lát­ta, hogy gyá­va em­ber­rel van dol­ga.

– Én va­gyok az utol­só tiszt az erőd­ben – fe­lel­te. – Az ad­ju­tán­som teg­nap­előtt meg­halt.

– Ak­kor mondd gyor­san… – ki­ál­tot­ta Gar­done, el­ré­mül­ve a gon­do­lat­tól, hogy a be­teg öreg­em­ber min­den pil­la­nat­ban meg­hal­hat, és ma­gá­val vi­szi a sír­ba a víz­csap pán­cél­szek­ré­nyé­nek a nyit­ját.

– Mi­után most két tiszt van, mert olyan ál­la­pot­ban va­gyok, hogy he­lyet­tes pa­rancs­nok­ról is gon­dos­kod­nom kell, ne­ked és Fin­ley­nek egy­szer­re mon­dom meg.

Gar­done na­gyo­kat nyelt. Csak jön­ne már az az át­ko­zott Fin­ley! Hi­szen az a vén, be­teg em­ber min­den pil­la­nat­ban meg­hal­hat.

– Ta­lán még­is jobb len­ne, ha meg­mon­da­nád őr­nagy úr…

– Mi­nek? Én még el­hú­zom egy ide­ig… Az­u­tán… itt nem sza­bad vissza­ri­ad­ni a ha­lál­tól. Ezer for­má­ban les rád na­pon­ta…

A ka­pi­tány nagy meg­könnyeb­bü­lé­sé­re be­lé­pett Fin­ley.

– Kér­lek, Fin­ley, az őr­nagy úr a kom­bi­ná­ci­ós zár­ról akar kö­zöl­ni va­la­mit…

– Igen, igen… – mond­ta De­la­hay, és las­san ki­vá­lasz­tott so­vány, apró uj­ja­i­val egy szi­vart a tár­cá­já­ból. Le­vág­ta gon­do­san a vé­gét, és rá­gyúj­tott. Az­u­tán Fin­ley­hez for­dult:

– Fin­ley… Fin­ley… Te nem vagy fran­cia?

– Az apám an­gol volt, de én már Fran­cia­or­szág­ban szü­let­tem.

Eb­ben a bar­ná­ra sült, mar­káns arcú, szi­go­rú sze­mű tiszt­ben volt va­la­mi kü­lö­nös ke­mény­ség. Az orr­cim­pái sok­szor rez­dül­tek meg a vissza­foj­tott in­du­lat­tól.

– Kér­lek, Fin­ley – mond­ta Gar­done. – Az őr­nagy úr köz­li ve­lünk egy zár kom­bi­ná­ci­ó­ját, amely a víz­csap­hoz…

– Igen… igen… – le­gyin­tett az őr­nagy. – Ami az it­te­ni vi­szo­nyo­kat il­le­ti, a gyar­ma­ti had­se­reg sze­mét­jét kül­dik ide Aut-Taur­irt­ba. Ezen­fe­lül ra­bok… a lét­szá­mu­kat nem tud­juk. Kö­zé­jük ve­gyül­ni nem aján­la­tos. A mér­nö­kö­ket va­la­hogy meg­tű­rik.

– És nem le­het ren­det te­rem­te­ni?

– Mi be­hajt­juk a ra­bo­kat az ős­er­dő­be, de utá­nuk men­ni nem tu­dunk… – Gar­done meg­re­me­gett, mert az őr­nagy fel­só­haj­tott, te­nye­ré­vel a mel­lét dör­zsöl­te és egy un­do­ro­dó száj­moz­du­lat­tal el­nyom­ta a szi­var­ját.

– Az ős­er­dőt nem hagy­hat­ják el, mert egy órá­ra való élel­mük és ivó­vi­zük sincs. Az utat épí­te­ni­ük kell, kü­lön­ben nem kap­nak enni meg inni… De be­men­ni kö­zé­jük vizs­gá­la­tot foly­tat­ni, bün­tet­ni… le­he­tet­len. Én fá­radt va­gyok és gyön­ge. Nek­tek kell in­téz­ked­ni. És min­dig azt te­szi­tek, amit akar­tok, és amit jó­nak lát­tok. Idő és em­ber­élet nem szá­mít. Aki ide­jött, ha rab, ha köz­le­gény, ha ka­pi­tány, be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót – mond­ta az őr­nagy. Az­u­tán fel­írt va­la­mit egy pa­pír­ra. – Ezt nyom­ban meg kell ta­nul­no­tok… Se­ho­va sem sza­bad fel­ír­ni… A kom­bi­ná­ció tit­ka je­len­ti a ha­tal­mat… a hely­őr­ség fe­lett… ha ki­szi­vá­rog, ha meg­tud­ják… ak­kor vé­gez­nek ve­lünk…

Fin­ley mind­össze rá­né­zett a lap­ra. Gar­done so­ká­ig jár­kált fel és alá, hogy meg­ta­nul­ja. De más­nap csak Fin­ley se­gít­sé­gé­vel tud­ta ki­nyit­ni a víz­csa­pot…