2

Az em­be­rek csend­ben ül­tek. Ez volt a gyar­mat leg­si­vá­rabb, leg­csen­de­sebb kan­tin­ja. A cor­vée, az egy­han­gú­ság, az őr­jí­tő hő­ség le­tar­gi­kus fél­hol­tak­ká tet­te a ka­to­ná­kat. Meg­szám­lál­ha­tat­lan so­ka­sá­gú légy dön­gött a he­lyi­ség­ben.

– Hal­ló, ura­im! Hi­szen ez itt nem is kan­tin, ha­nem gyászü­lés. – Ga­lamb élénk ki­ál­tá­sa szin­te szét­fröcs­köl­te a for­ró, nyo­masz­tó le­ve­gőt. Az em­be­rek meg­moz­dul­tak. Az­u­tán fel­hang­zott a száj­har­mo­ni­kán, hogy:

„Le sac, ma foi, to­u­jours au dos…”

Né­há­nyan éne­kel­tek. Még a hü­lye Kré­ta is vi­gyo­rog­va moz­gat­ta a ke­zét. Oly­kor fel­rik­kan­tott. Ezen min­den­ki ne­ve­tett. Pe­dig tra­gé­dia nél­kül ez a nap sem múlt el.

A pá­rás, dög­le­tes, pi­pa­füst­től sú­lyos esti kan­tin­gőz­ben fél­ájul­tan főt­tek az em­be­rek.

Be­hal­lat­szott az in­du­ló cor­vée trom­bi­tá­ja. És nyílt az ajtó…

Trop­pa­u­er ro­hant be… Ri­ad­tan, ijed­ten…

– Fiúk… a pus­kám… el­tűnt!

Döb­ben­ten hall­gat­tak el. Ez a tra­vaux for­cés-t je­lent. Biz­to­san és ment­he­tet­le­nül! A vas­tag köl­tő szo­mo­rú bár­gyú sze­mé­vel ta­nács­ta­la­nul né­zett kö­rül…

Penc­roft oda­do­bott egy fran­kot a sön­tés bá­dog­pol­cá­ra, és csen­de­sen ki­ment. Hil­deb­randt ülve ma­radt.

– Mi­cso­da hü­lye­sé­ge­ket be­szélsz?! – ri­vallt rá Ga­lamb. – Mi az, hogy el­tűnt a pus­kád? Egy Le­bel gyors­tü­ze­lő nem me­se­be­li tün­dér…

– A… az áll­vány­ra tet­tem. Most őr­szol­gá­lat­ra kell men­nem, és… nem ta­lá­lom… El­tűnt…

Pus­ka­tus dob­bant az aj­tó­ban. Az őr­ség!

– Köz­le­gény! Nem je­lent­ke­zett a cor­vée-nál! Öt perc múl­va mun­ka­ru­há­ban ki­hall­ga­tás­ra megy.

…Ga­lamb száj­har­mo­ni­ká­ja is el­né­mult. Leg­jobb ba­rát­ja, a nagy fejű, vas­tag köl­tő dél­után el­in­dult tra­vaux for­cés-ra!

Két he­tet ka­pott, de vég­re is mind­egy. Első nap meg­ölik. Lat­ou­ret meg­en­ged­te neki, hogy utol­já­ra még be­szél­je­nek egy­más­sal.

Ga­lamb nem tu­dott szól­ni. Csak nyelt, mert va­la­mi foj­to­gat­ta a tor­kát, és hossza­san szo­ron­gat­ta ba­rát­ja ke­zét. Ez mo­soly­gott. Szé­les, bo­hóc szá­ját meg­nya­lo­gat­ta köz­ben. Oly csú­nya volt és oly ked­ves. Za­var­tan si­mo­gat­ta ké­kes szőr­ze­tét ma­jo­máll­kap­csán, egyik csám­pás lá­bá­ról a má­sik­ra ne­he­ze­dett, vé­gül át­adott egy cso­mó írást Ga­lamb­nak.

– A mű­ve­im – mond­ta fenn­köl­ten, – száz­tíz vá­lo­ga­tott Trop­pa­u­er. Őrizd meg. Ez­zel tar­to­zol az utó­kor­nak…

– De­bout! – ki­ál­tott a káp­lár, és Trop­pa­u­er el­in­dult a cor­vée-val. Az ős­er­dő­ben kez­dő­dő mű­út­nál egye­dül ment to­vább.

Né­hány perc múl­va el­tűnt a sze­mük elől. Jól tud­ták: örök­re.

Trop­pa­u­er csen­de­sen ka­csá­zott a mű­ú­ton a dzsun­gel bel­se­je felé. Hil­li­ers had­nagy ép­pen el­len­őriz­te, amint le­rak­ják és ki­ön­tik a hi­deg bi­tu­men bur­ko­la­tot a le­tisz­tí­tott föld­re.

– Az ezer­nyolc­száz-hat­van­ötös köz­le­gény két hét tra­vaux-ra je­lent­ke­zik.

A had­nagy be­ír­ta a no­te­szé­be, és in­tett.

– Men­jen a bun­ga­low-hoz.

Ment…

A nagy fák el­ta­kar­ták a tiszt elől. Hil­li­ers só­haj­tott. Jól tud­ta, hogy a ka­to­na el­tű­nik. Ször­nyű. És nem le­het ten­ni sem­mit. Út kell min­den­áron.

…Trop­pa­u­er már messzi­ről lát­ta a fog­lyok gú­nyos és fe­nye­ge­tő cso­port­ját a sá­tor­ház kö­rül áll­do­gál­ni. Va­la­mi meg­szo­rí­tot­ta a mell­ka­sát…

Egy ha­tal­mas alak a cso­port szé­len fe­nye­ge­tő­en ráz­ta az ök­lét messzi­ről. Tar­zan­sze­rű, fél­mez­te­len em­ber volt, cson­tos, ló­ido­mú fej­jel és övig érő Mi­ku­lás-sza­kál­lal. A ke­zé­ben do­ron­got ló­bált.

– Fiúk! Egy ka­to­ná­val megint ke­ve­sebb… – ki­ál­tot­ta a Tar­zan. – De ezt messzebb ás­sá­tok el, mert a múlt­ko­ri ide­cső­dí­tet­te a hi­é­ná­kat.

És el­in­dult, hogy el­ső­nek üs­sön a kö­ze­le­dő­re. Trop­pa­u­er egy pil­la­na­tig arra gon­dolt, hogy el­fut. De hová? Kö­rül az ős­er­dő jár­ha­tat­lan sű­rű­je. Ment to­vább, egye­ne­sen.

– Ku­tya! Pi­szok, vér­eb! – ki­ál­tot­ta a Mi­ku­lás kül­se­jű vad­em­ber, és fel­emel­te a do­ron­got. De va­la­ki el­kap­ta a kar­ját, és mint va­la­mi kis cso­ma­got dob­ta fél­re.

– Ezt az em­bert nem bánt­ja sen­ki!

A da­róc­ba búj­ta­tott, fé­lig pe­né­szes csont­vá­zak fe­nye­ge­tő ri­ká­cso­lás­sal kö­ze­led­tek…

Bar­bi­zon, a kor­zi­kai ban­di­ta állt Trop­pa­u­er előtt, ki­ter­jesz­tett kar­ral.

– Ez volt az a ka­to­na, aki vi­zet adott, hogy meg­itas­sa­nak té­ged, Gru­mont. Ez ver­te meg mi­at­tunk a go­u­mi­er-t. Aki hoz­zá­nyúl, az­zal én vég­zek. A Ma­don­ná­ra mon­dom…

A kor­zi­kai fe­nye­ge­té­se ma­gá­ban véve még nem bi­zo­nyult vol­na hat­ha­tós­nak. A bo­zon­tos hajú Mi­ku­lás-Tar­zan ak­kor tor­pant vissza, ami­kor azt hal­lot­ta, hogy a ka­to­na meg­ita­tott egy ra­bot. Ezek a fél­holt ideg­be­teg ala­kok a szörny­tett és az ér­zel­gés kö­zött in­ga­doz­tak hisz­té­ri­kus lel­ki­ál­la­po­tuk­ban. Trop­pa­u­ert vál­lon ve­re­get­ték, és vi­gyo­rog­tak rá.

A köp­cös ki­húz­ta ma­gát, és leg­szé­le­sebb mo­so­lyá­val mond­ta:

– Ak­kor, ha meg­en­ge­dik, fel­ol­va­som egy köl­te­mé­nye­met – és ki­vett egy pisz­kos la­pot. – Haj­na­li ró­zsák a Sza­ha­ra fe­lett. Írta: Trop­pa­u­er Hü­mér!

A ra­bok ré­mül­ten áll­tak.