Tizenharmadik fejezet

1

Ga­lamb most az egy­szer meg­ráz­kó­dott be­lül­ről. En­nek a ti­tok­nak a ször­nyű­sé­gét még az ő fe­lü­le­tes, nem­tö­rő­döm, vi­dám lel­ki­vi­lá­ga is tel­jes tra­gi­ku­má­ban át­érez­te. Ba­ta­lan­ga még csak hagy­ján, s a szö­kő­kút a már­ki­val tré­fa. Holt­test a für­dő­szo­ba előtt, rend­ben van, fő, hogy a vil­lanyt el­olt­sák. A tá­bor­szer­nagy fel­is­me­ri mint ba­kát, oda se neki. Mac­qu­art nem jön el az es­tély­re: se­baj. De ez itt más, meg­ren­dí­tőbb, ahogy a Sza­ha­ra kö­ze­pén ül a húsz­éves Kö­lyök és sír, mert meg­ölt né­hány em­bert. De ami a leg­két­ség­be­ej­tőbb egy fe­lü­le­tes em­ber szá­má­ra, mind­ezt egye­dül ő tud­ja. És neki most ten­ni kell va­la­mit. És ne ért­sük fél­re: nem száj­har­mo­ni­ká­zás­ról van szó, nem va­la­mi hü­lye vicc­ről, ha­nem egész ko­moly ten­ni­va­ló­ról.

– Hát ide hall­gass, most ne bőgj… Már saj­ná­lom, hogy nem a Trop­pa­u­er ver­se­it hall­gat­tam in­kább. Ugyan­olyan, mint a te his­tó­ri­ád. Iz­gal­mas, le­han­go­ló, és egy szót sem ért be­lő­le az em­ber… Ne­sze, itt egy ci­ga­ret­ta, gyújts rá, és mondj el min­dent őszin­tén.

A fiú né­hány só­haj­jal va­la­hogy rend­be­hoz­ta sza­bály­ta­lan lé­leg­zé­sét. Időn­ként még egyet csuk­lott. Rend­kí­vü­li fel­in­dult­ság di­der­gett ben­ne, úgy­hogy ele­in­te össze­koc­ca­nó fo­gai szó­ta­gok­ká ha­rap­ták szét, amit mon­dott…

– Most min­dent meg fog tud­ni – sut­tog­ta. Az­u­tán je­len­tő­sen hoz­zá­tet­te: – Őr­nagy úr.

Ga­lamb fel­ug­rott, és si­rán­koz­va vág­ta föld­höz a sap­ká­ját:

– Csak eze­ket a mar­ha­sá­go­kat hagy­juk már, kö­nyör­gök!

– Jó, jó… Hát ak­kor er­ről nem be­szé­lünk. Ve­gyük úgy, mint­ha nem tud­nék sem­mit.

– Az egész ügy­ben én va­gyok az, aki nem tud sem­mit. És men­nél töb­ben ma­gya­ráz­zák, an­nál ke­ve­seb­bet tu­dok.

Kö­lyök meg­ér­tő­en mo­soly­gott:

– Rend­ben van. Hall­gass hát meg. Ve­gyük úgy, hogy te nem tudsz sem­mit. Csak egy de­rék baj­tár­sam vagy, aki­nek el­mon­dom ezt a ször­nyű­sé­get azért, hogy ha meg­ha­lok, ak­kor le­gyen, aki hur­kot dob­jon a gaz­em­be­rek nya­ká­ba. Tudd meg el­ső­sor­ban, hogy ez a sok-sok em­ber, aki itt tá­bo­ro­zik eb­ben a ha­tal­mas kör­ben, soha töb­bé nem tér vissza on­nan, aho­vá me­gyünk. És en­nek mind az a né­hány gaz­em­ber az oka, aki meg­öl­te Rus­selt.

– Hát mi­fé­le élet­eli­xírt ta­lált ki ez a Rus­sel úr?

– Egy két­ezer éves át­já­rót. Su­e­to­ni­us Pa­u­li­nus, aki már az első szá­zad­ban járt a Ni­ger vi­dé­kén, meg­em­lé­ke­zik egy fel­jegy­zés­ben a kro­ko­dil út­já­ról, amely a pusz­tá­ban min­den aka­dály nél­kül el­ve­zet a Fe­ke­te Óri­á­sok bi­ro­dal­má­ba. Mi­vel a Ni­ger men­tén, azon a vi­dé­ken, amit Su­e­to­ni­us le­írt, tör­pe pig­me­u­sok él­nek, Rus­sel fel­te­vé­se sze­rint a szo­ko­ta né­ge­re­ket ne­vez­te óri­á­sok­nak, akik ha­tal­mas em­be­rek, de csak a pig­me­u­sok­hoz vi­szo­nyít­va! Így ez a jegy­zet, amely az óri­ás szó mi­att nem fog­lal­koz­ta­tott ko­moly tu­dó­so­kat, Rus­sel ré­vén bi­zo­nyos fo­kig épp­oly hi­te­les lett, mint Hé­ro­do­tosz útja. No, most ves­sük össze ezt Hé­ro­do­tosszal…

– Paj­tás… Ne ves­sük össze! Vagy csi­nál­juk ezt más­hol, és ne a Sza­ha­rá­ban! Ne­kem a ten­ge­ré­sze­ti aka­dé­mi­án is min­dig ba­jom volt ezek­kel a régi írók­kal.

Szür­ke por­fáty­la­kon át lát­szott a kré­ta­szí­nű hold. Bá­gyadt su­gár­zás ra­gyog­ta be a vég­te­len­be nyú­ló ho­mok­hal­mo­kat. Egy fel­ri­adt ösz­vér ke­ser­ve­sen el­or­dí­tot­ta ma­gát, és hi­é­nák fe­lel­get­tek rá a tá­vol­ból.

– Ezt mu­száj meg­hall­gat­nod… – mond­ta Kö­lyök. – Sok ezer em­ber pusz­tul el emi­att…

– Ne ha­ra­gudj, de ez mar­ha­ság, hogy itt a si­va­tag­ban min­den­fe­lé klasszi­kus írók mi­att pusz­tul­nak az em­be­rek! Na­gyon me­leg van, egész­ség­te­len a klí­ma. De er­ről nem te­het sem a Ver­gí­li­us, sem a Shakes­peare!

– Tu­dom, hogy tet­te­ted ma­gad. Azért még­is kér­lek, hogy légy tü­rel­mes. Hé­ro­do­tosz azt írja, hogy a Ní­lus és a Ni­ger össze­köt­te­tés­ben ál­la­nak. Ezt va­la­mi ho­má­lyos mó­don a kro­ko­di­lok­kal ma­gya­ráz­za. Rus­sel sze­rint a Kro­ko­di­lok Útja Sze­ne­gam­bi­án ve­zet át, és Hé­ro­do­tosz, aki Su­e­to­ni­usszal járt úton, nyil­ván a Gam­bi­át té­vesz­tet­te össze a Ní­lus­sal. Ha ezt az át­já­rót, amely a Ni­ger vi­dé­két és a Sza­ha­rát össze­kö­ti, meg­ta­lál­ja va­la­ki, ak­kor az új­kor leg­hasz­no­sabb fel­fe­de­zé­sé­vel já­rult hoz­zá a gyar­ma­to­sí­tás­hoz. A Sza­ha­ra-vas­út meg len­ne old­va. A vo­nal össze­köt­né a Föld­kö­zi-ten­gert a nyu­gat-af­ri­kai ki­kö­tők­kel. Az­u­tán Fran­cia­or­szág szá­má­ra sze­rez­né meg Sze­ne­gam­bia is­me­ret­len vi­dé­két, Ba­ta­lan­gát, a szo­ko­ták föld­jét.

A szo­ko­ta benn­szü­löt­tek is­me­rik azt az utat, ame­lyet Su­e­to­ni­us és Hé­ro­do­tosz óta annyi­an ke­res­tek hi­á­ba. Rus­sel csal­ha­tat­la­nul biz­tos­nak hit­te a fel­te­vé­sét, hogy hol kell len­ni en­nek a tit­kos át­já­ró­nak… De Rus­sel el­tűnt. És soha töb­bé nem tért vissza. Bré­ta­il dok­tor ér­ke­zett csak meg Ma­rok­kó­ba, ha­lá­los be­te­gen, és ez a bi­zo­nyos Hen­ry Gri­son ha­za­tért.

– Ez a Gri­son… Ez ott volt Rus­sel­lel?

Kö­lyök bán­tó, re­kedt han­gon ne­ve­tett:

– Ott volt?… Ő lőt­te agyon!