Tizenkettedik fejezet

1

Murzuk oá­zis a si­va­tag csend­őre. Szpá­hik, sza­ha­ri­á­nok, sze­ne­gá­li lö­vé­szek ál­lo­má­soz­nak ben­ne. Ezek por­tyáz­nak időn­ként a Sza­ha­rá­ban, hogy sakk­ban tart­sák a tua­re­ge­ket, ber­be­re­ket, rif­fe­ket. Murzuk­tól dél­re a nagy sem­mi kö­vet­ke­zik.

De Murzuk­ban vil­lany­vi­lá­gí­tás van, rá­dió­ál­lo­más, kór­ház és ke­ra­mi­tos utak. Szpá­hik sor­fa­la kö­zött vo­nul be az orani szá­zad, ka­to­na­ban­da szól, és az ott la­kók bá­mul­ják a fá­radt se­re­get.

Az át­vo­nu­ló tar­ta­lék­szá­za­dok szá­má­ra kü­lön lak­ta­nya van Murzuk­ban. Ide irá­nyít­ják az újon­nan ér­ke­ző­ket. A por­lep­te, ki­me­rült szá­zad ru­há­za­tát és fel­sze­re­lé­sét pó­tol­ják, or­vo­si vizs­gá­lat kö­vet­ke­zik és há­rom nap tel­jes sza­bad­ság…

A por­tyá­zó­kat szpá­hik zár­ják kö­rül, és az oá­zis tá­vo­li ré­szé­be vi­szik, ahol ka­ró­kat ver­nek le, és tüs­kés dró­tot te­ker­nek rá­juk. A sza­ba­don ha­gyott ki­já­ra­tok elé pe­dig sza­ha­ri­án őr­sé­get ál­lí­ta­nak. El­kü­lö­ní­tik a sza­bad­csa­pa­tot. Ezek nem va­la­mi ér­zé­ke­nyek, nyu­god­tan szív­ják a ken­dert, és sü­tik a keszt­rát a drót­sö­vény mö­gött. A be­já­ró előtt egy véz­na, ősz sza­kál­lú, bur­nu­szos arab fel­ál­lít­ja pa­rázs­tűz­he­lyét, és ká­vét főz né­hány cen­ti­mes-ért.

A lé­gi­o­nis­ták cso­dál­koz­va ta­pasz­tal­ják, hogy úgy bán­nak ve­lük, mint ked­ves ro­kon­nal vagy nagy­be­teg­gel. Még a szpá­hik is, akik kü­lön­ben olyan ma­ga­san hord­ják az or­ru­kat, do­hányt aján­dé­koz­nak ne­kik és sü­te­ményt, meg­ven­dé­ge­lik őket a por­tyá­zók tá­bo­rá­nál mű­kö­dő arab ki­tű­nő ká­vé­já­ból, és min­den­ki annyi vö­rös bort ihat, amennyit csak akar.

– Nem tet­szik ne­kem ez a nagy gyen­géd­ség – mond­ta Pi­lot­te a hall­ga­tag Na­dov­nak.

– Mi­ért? – kér­dez­te a tur­kesz­tán óri­ás mély, nagy­bő­gő-szí­ne­ze­tű hang­ján.

– Úgy lát­szik, saj­nál­nak ben­nün­ket.

Egy kö­vér né­ger őr­mes­ter a szu­dá­ni va­dá­szok­tól ba­rát­sá­go­san a vál­luk­ra ve­re­ge­tett.

– Hová, fiúk?… Gyer­tek, igya­tok a pén­ze­mért pá­lin­kát vagy ká­vét…

– Mond­ja, ser­gent – mond­ta Pi­lot­te, mi­kor az arab Ma­tu­zsá­lem ki­tet­te elé­jük a ká­vét –, maga hol van be­oszt­va?

– A gaz­da­sá­gi hi­va­tal B osz­tá­lyá­ba. Mi lá­tunk el ben­ne­te­ket fe­hér­ne­mű­vel… Meg da­róc­cal a ra­bok­nak.

Egy élénk hang ri­kol­tott köz­be mö­göt­tük.

– Hahó!… Mit hal­lok? Rab­ru­há­ban ma­sí­rozunk to­vább?

A kö­vet­ke­ző pil­la­na­tok­ban a kör­ben gug­go­ló ka­to­nák fe­jén ke­resz­tül oda­pottyant tö­rök­ülés­be Ga­lamb.

– Ha nem tud­nád – fe­lel­te az őr­mes­ter – ra­bo­kat is kí­sér­tek.

– Ad­jál annyi ká­vét a ka­to­nák­nak, amennyit akar­nak – mon­dot­ta mö­göt­tük egy ka­pi­tány, a kék hu­szá­rok uni­for­mi­sá­ban, nyil­ván a szpá­hik pa­rancs­no­ka. – Nem kell fel­ug­rál­ni, gye­re­kek, csak ma­rad­ja­tok ülve, és igya­tok, egye­tek, érez­zé­tek jól ma­ga­to­kat…

Ba­rát­sá­go­san in­tett fe­lé­jük és to­vább­ment.

– Az az ér­zé­sem – mond­ta Ga­lamb –, hogy ez nem is ka­to­nai tá­bor, ha­nem va­la­mi misszió, ahol a ked­ves­nő­vé­rek ka­pi­tá­nyok­nak masz­kí­roz­zák ma­gu­kat.

Az bi­zo­nyos, hogy a szpá­hi ka­pi­tá­nyok nem ép­pen nyá­jas mo­do­ruk­ról köz­is­mer­tek a si­va­tag­ban.

– Ma­guk most jó ide­ig el­lesz­nek – mond­ta egy ko­pasz, fe­ke­te sza­kál­lú hosszú szpá­hi. – Messzi­re men­nek le­vál­ta­ni… Aut-Taur­irt­ba. Murzuk­ban szo­kás, hogy jól bán­ja­nak azok­kal, akik le­vált­ják Aut-Taur­irt­ból az em­be­re­ket.

– És mit me­sél­nek, akik vissza­fe­lé jön­nek?

Csend.

Most je­lent meg Kö­lyök is. Oda­állt a kör szé­lé­re, a drót­ke­rí­tés cö­löpé­nek dőlt. Mo­so­lyog, mint ren­de­sen, és gu­mit rág.

– Mi­ért nem mond­ja, hogy mit me­sél­nek? – kér­dez­te ide­ge­sen Na­dov. – Ha egy­szer erre megy át a tar­ta­lék, ak­kor vissza­fe­lé is itt megy ke­resz­tül a le­vál­tott csa­pat is.

Mi­vel újabb csend kö­vet­ke­zik, Pi­lot­te tü­rel­met­le­nül vág köz­be:

– Be­szél­je­nek, a min­den­sé­git! Ne be­céz­ze­nek itt ben­nün­ket mint a cse­cse­mő­ket, in­kább mond­ják meg, ha va­la­mi baj vár ránk Aut-Taur­irt­ban, hogy fel­ké­szül­jünk rá! Mit be­szél­nek, akik on­nan vissza­jöt­tek?

– Hát ép­pen ez az… – mond­ta hal­kan a né­ger őr­mes­ter.

– Mi­cso­da?

– Hogy még sen­ki­vel sem be­szél­tem, aki Aut-Taur­irt­ból vissza­jött vol­na…,

Hall­gat­tak.

– És – kér­dez­te kis­sé re­ked­ten Min­kusz, mi­után meg­ned­ve­sí­tet­te az aj­kát, és egyet krá­ko­gott – sok szá­zad ment már ar­ra­fe­lé ke­resz­tül?

– Hát… még csak más­fél éve áll az elő­re­tolt hely­őr­ség… – fe­lelt ki­té­rő­en a ko­pasz hó­ri­hor­gas.

– Fe­lel­jen őszin­tén! – ki­ál­tot­ta Min­kusz. – Hány szá­zá­val men­tek át itt Aut-Taur­irt felé, mi­óta a gaz­da­sá­gi hi­va­tal­ban van?!

– Hm… Ti­zen­ket­tő…

Nyo­masz­tó han­gu­lat ült a fül­ledt, fé­nyes pál­ma­lom­bok alatt ül­dö­gé­lő kis cso­por­ton…

– Szó­val – fe­lel­te von­ta­tot­tan Na­dov –, ti­zen­két hely­őr­sé­get… vál­tot­tak le… és a tar­ta­lék be­vo­nult… de a szol­gá­lat­ból… sen­ki sem tért vissza…

Is­mét csend volt. Csak az oá­zis légy­mil­li­ói dön­gi­csél­tek tö­mött ra­jok­ban…

– Hol van az a hely­őr­ség? – kér­dez­te Min­kusz.

– Hát… azt bi­zony pon­to­san nem tu­dom – fe­lel­te a szpá­hi. – Nem­igen járt még ott más a had­se­re­gen kí­vül. De ar­ra­fe­lé le­het, ahol már sok az erdő.

– Hát ez nagy­sze­rű! – ör­ven­de­zett Ga­lamb. – Ott már az egyen­lí­tő­nél va­gyunk! Iga­zán el­mond­hat­juk majd, hogy vi­lág­lá­tott em­be­rek let­tünk.

Tré­fá­ját fa­gyos han­gu­lat fo­gad­ta. Itt most sen­ki­nek sem volt ked­ve ne­vet­ni. Le­het­sé­ges, hogy a lé­gió Murzuk­tól az egyen­lí­tői ős­er­dő­kig kül­di ki őket, a Sza­ha­rán ke­resz­tül? És le­het­sé­ges, hogy ezen az át­ko­zott, messze pont­ján a gló­bus­nak hely­őr­ség van?…

– Va­la­mit mon­dott az imént – szólt most köz­be Penc­roft az őr­mes­ter­hez –, hogy ra­bo­kat is kí­sé­rünk…

– Azt hát – bó­lo­ga­tott a szu­dá­ni. – Ar­ra­fe­lé va­la­mi fe­gyenc­te­lep is van.

…Tá­vol­ról bo­tok pu­fo­gá­sa, majd te­ve­bő­gés hal­lat­szott és el­vi­sel­he­tet­le­nül sok légy kí­noz­ta az ül­dö­gé­lő­ket. Egy ha­tal­mas, fé­nyes bőrű arab jött kö­zé­jük. A kar­ján szar­vas­vi­pe­ra te­ker­gő­zött. Jö­ven­dőt mon­dott, és amu­let­te­ket árult. Emb­rió kis­uj­ját bőr­be varr­va, és kis, arab per­ga­men­te­ker­cset, bű­vös szö­veg­gel. A ha­tal­mas, bar­na szí­nű em­ber­nek hosszú ba­ju­sza volt és nagy, kam­pós orra.

– Hal­ló, öre­gem! Mint­ha már ta­lál­koz­tunk vol­na! – ki­ál­tott fe­lé­je Ga­lamb, mert úgy rém­lett neki, hogy ezt az em­bert már lát­ta Mar­seille-ben. Vagy Oran­ban?

– Nem tu­dok róla, rumi úr, hogy ta­lál­koz­tunk vol­na.

– De egész biz­tos, csak ak­kor még nem há­zal­tál ez­zel a fo­gat­lan kí­gyó­val…

– Fo­gat­lan?… – kér­dez­te az arab ud­va­ri­a­san, és kis­sé meg­nyom­ta a kí­gyó nya­kát, az­u­tán oda­tar­tot­ta kö­zel Ga­lamb ar­cá­hoz. – Tes­sék meg­néz­ni…

Min­den­ki fel­ug­rált, és a kör na­gyot tá­gult.

A szar­vas­vi­pe­rá­nak mind­két mé­reg­fo­ga lát­szott!

Per­cek alatt biz­tos ha­lál, po­ko­li kí­nok kö­zött, és nincs sem­mi­fé­le el­len­szer…

Ga­lamb még kö­ze­lebb tar­tot­ta vi­gyor­gó fe­jét, és be­le­né­zett a kí­gyó tor­ká­ba, mint egy öreg dok­tor.

– Vidd in­nen! – ki­ál­tot­ta né­hány lé­gi­o­nis­ta tü­rel­met­le­nül a va­rázs­ló­nak. – Vidd in­nen, te ör­dög!

– Csak meg akar­tam mu­tat­ni, hogy nem fo­gat­lan – fe­lel­te nyá­ja­san a nagy ba­ju­szú arab –, ahogy a rumi úr mond­ta…

– Ab­ban nem volt iga­zam, paj­tás – bic­cen­tett vi­dá­man Har­rin­court –, de azt fenn­tar­tom, hogy én már lát­ta­lak va­la­hol…

– Nem em­lék­szem… ta­lán té­ved­ni ke­gyes­kedsz.

– Nono… té­ved­ni ugyan em­be­ri do­log, de azért ve­lem is elő­for­dul­hat. Hát ak­kor ülj le ide, öreg átok­ke­res­ke­dő ba­rá­tom, és tedd va­la­ho­vá ked­venc öl­bé­li kí­gyó­dat, hogy a tisz­telt köz­gyű­lés is he­lyet fog­lal­jon, az­u­tán mondj ne­kem jö­ven­dőt! Le­he­tő­leg kel­le­me­set, ak­kor kapsz egy fe­ke­tét – és oda­szólt az ősz arab­nak, aki egy­re főz­te a ká­vét. – Egy po­hár­ral a kí­gyó­daj­ka úr­nak. Gye­rünk, kis­fiú!

A leg­alább nyolc­van­éves kis­fiú ki­vett egy kis réz­tar­tályt a pa­rázs­ból… A va­rázs­ló le­csa­var­ta kar­já­ról a kí­gyót, és egy bőr­zsák­ba sik­lat­ta, amely­nek be­kö­töt­te a szá­ját, az­u­tán meg­néz­te Ga­lamb te­nye­rét:

– Hosszú éle­tű lesz… – kezd­te.

Ga­lamb dü­hös lett. Más nem hi­ány­zik!

– Hal­lod, nem fon­tos meg­ha­mi­sí­ta­ni a va­ló­sá­got. Csak mondd ki bát­ran, hogy nem élek soká…

– Hosszú éle­tű lesz a rumi úr… egé­szen biz­tos. Ez itt az élet­vo­nal, a hü­velyk­ujj alól in­dul ki, és át­megy a te­nye­rén… Jó hosszú vo­nal…

– Nézd, öre­gem… Nem is olyan hosszú, csak pisz­kos a ke­zem, azért lá­tod így… de ha job­ban meg­né­zed – pró­bál­ta rá­be­szél­ni, szin­te kö­nyö­rög­ve. De a va­rázs­ló áll­ha­ta­tos volt:

– Ez így van… Hosszú éle­ted lesz… És itt… Ez ér­de­kes… kü­lö­nös… Egy nő szel­le­me ül­döz!

Mi?… Hohó! A szel­lem… No nézd!

– Ide hall­gass, öreg Ali baba! Te tudsz er­ről a szel­lem­ről?…

– Igen… Én tu­dok róla… Egy szép, szo­mo­rú nő szel­le­me kö­ve­ti a csa­pa­tot…

Na­dov köz­be­dör­mö­gött:

– Ne él­jek, ha nincs így… Most már el­mon­dom, hogy a múlt­kor… va­la­me­lyik oá­zis­nál… azt hit­tem, hogy a bor­tól van, mert oá­zis­ban én min­dig ré­szeg va­gyok, lát­tam egy nőt, a si­va­tag­ban ült, túl az oá­zi­son, és éne­kelt!…

– Na­dov! Nem vol­tál ré­szeg! Én is lát­tam – bó­lo­ga­tott Ga­lamb, és a va­rázs­ló­hoz for­dult. – Ide hall­gass, Alad­din! Ha is­me­red a kí­sér­te­tet, és al­kal­mi­lag lá­tod, mondd meg neki, hogy tisz­tel­te­tem, és ne fél­jen tő­lem, én nem ha­ra­pok, és na­gyon tet­szik ne­kem… Sze­ret­nék meg­is­mer­ked­ni vele.

– Mi­cso­da hü­lye­sé­gek ezek – mond­ta ide­ge­sen Hil­deb­randt, aki ed­dig egy szót sem szólt. – Hall­ja, Ga­lamb, a Sza­ha­rá­ban nem há­lás do­log kí­sér­te­tek­kel tré­fál­ni.

– Nem hü­lye­ség, cim­bo­ra – vi­lá­go­sí­tot­ta fel Ga­lamb –, egy kí­sér­tet jár a csa­pat után, ele­gáns nő, és há­rom­szög­le­tű jel van a ke­zén. Ez a ked­venc dala…

És elő­rán­tot­ta a száj­har­mo­ni­ká­ját.

…Mil­lió csil­lag ra­gyo­gott a si­va­tag fe­lett, tág fé­nyű, szo­kat­la­nul nagy, vö­rö­ses és rez­gő­en ezüst­szí­nű­ek, a moz­du­lat­lan pál­ma- és fi­kusz­lom­bon át. És Ga­lamb be­hunyt szem­mel, ér­zés­sel re­zeg­tet­ve a te­nye­rét, szá­ja szög­le­té­ből fi­no­man, éle­sen fúj­ni kezd­te kis hang­sze­rén a dalt:

Si l’on sa­va­it…

Két ma­jom, át­uta­zó­ban egy ta­ma­risz­kusz ko­ro­ná­já­ról a szem­köz­ti pla­tán­ra, meg­állt, és kí­ván­csi­an né­zett le a lom­bok kö­zül… A hold ezüs­tös fé­nyé­ben tisz­tán lát­szott a tá­vo­li si­va­tag fe­lett köd­sze­rű­en le­be­gő por…

És Ga­lamb fúj­ta a „Si l’on sa­va­it”-t, va­la­mennyi szem a tá­vo­li Sza­ha­ra felé irá­nyult, hogy ta­lán a dal­tól, mint­egy hí­vás­ra, meg­je­le­nik a szel­lem.

Ehe­lyett va­la­mi más, va­la­mi sok­kal meg­le­pőbb tör­tént…

– Gaz­em­ber! – si­kol­tot­ta Kö­lyök. – Gyil­kos gaz­em­ber…

És szin­te a le­ve­gőn át úsz­va, nagy ívű tig­ris­ug­rás­sal rá­ve­tet­te ma­gát… Penc­roft­ra!

Két kéz­zel el­ta­szí­tot­ta az ame­ri­ka­it a tor­ká­nál fog­va, vil­lant a ro­ham­kés, és bi­zo­nyá­ra le­szúr­ta vol­na, de az egér­ké­pű, szi­kár em­ber rö­vi­de­sen ki­csa­pott, sza­bá­lyos ho­rog­ütés­sel ál­lon ta­lál­va Köly­köt. Az ütés­nek alig volt len­dü­le­te, de Penc­roft hi­he­tet­le­nül erős le­he­tett, mert egy apró reccse­nés hal­lat­szott, és Kö­lyök ájul­tan bu­kott a föld­re…

Döb­ben­ten áll­tak. Penc­roft li­heg­ve iga­zí­tot­ta a zub­bo­nyát, és Kö­lyök még ájul­tan is egész tes­té­ben re­me­gett. Va­la­mi­től sokk­sze­rű ál­la­pot­ba ke­rült…

…Az er­dők fe­lől egy­más után fel­búg­tak a ta­ka­ro­dók, és ki-ki si­e­tett a lak­ta­nyá­ja felé.