Huszonkettedik fejezet
1
Gardone kapitány arca is felvette azt a sárgásbarna, epeszerű árnyalatot, amely az erős nap és a hevesen fellépő vérszegénység két ellentétes színének, a sápadtnak és a barnának egy különös, viaszkreol vegyüléke. A feje naphosszat zúgott, és sok pálinka tette csak elviselhetővé számára ezt a halálos beosztást.
Galamb valósággal mániája lett a semmittevésben, tehetetlen dühében, ingerlékenységében. Még a sivatagban a fejébe vette, hogy „ezt a gyanús egyént” elpusztítja. És egyre azt jelentik, hogy megúszta a halálos büntetést! Dühöngött, hogy sok ráuszított altiszt dacára ez még él, itt, ahol olyan könnyen osztogatják a halált. Minden elkeseredését levezette ebben a gyűlöletben, amit valami gyanakvással magyarázott.
Most is jön szemben. És fütyörészik! Rárivallt:
– Közlegény! Hol a derékszíja?
Szemben áll vele a forróságtól izzó erődudvaron.
– Nem vagyok szolgálatban, mon commandant, – felelte Galamb.
– Hol a derékszíja?
– Paquetage után mindig száradni hagyom, hogy ne kenődjön el a viasz.
– A szakaszvezetőnek jelenti, hogy derékszíj nélkül jött át az udvaron. Rompez!
Kobienszkinek már sok kellemetlensége volt azért, mert ez a légionista még itt lábatlankodik. Értette ő jól a kapitányt, és hogy Galamb még élt, az igazán nem az altiszt jóakaratán múlott.
Dühtől eltorzult arccal hallgatta végig Galamb jelentését, azután ez a torzulás átment egy állati vigyorgásba.
– Hát most majd elbánok veled. Piszok bleu! Huszonnégy óra en crapaudine…
Latouret őrmester a kapitányhoz ment. Ez a büntetés még két és fél órára is tilos volt. Huszonnégy óra, ezen vidéken, voltaképpen kínhalált jelentett. Nem vállalhatta a felelősséget. A kapitány azonban nagyon lehordta:
– Itt nem vagyunk a hadtápnál! Itt különleges viszonyok vannak, és sok minden szabályellenes. De másképp nem megy.
Latouret ment a fogolyért. Ez már a munkaruhába öltözve várta… és… nom du nom… vigyorgott!
– Harrincourt. Huszonnégy órát kap en crapaudine. Meg kell mondanom, hogy ezt nem nekem köszönheti… És ha… Mit vigyorog! Maga barom! A huszonnégy óra alatt tízszer is meghal!
Csak egyszer add, uram Isten, végre. Csak egyszer – imádkozott magában Galamb, és határozottan boldog volt.
Vitték az őrségre. A kapu melletti őrházban laktak a goumier-k is, Spolianskyt, a gróf urat verte éppen az altiszt egy derékszíj csatos végével.
– Te kutya! Elaludtál az őrségen? Te piszok… te… Engem büntet meg a hadnagy úgy, te nyomorult… te alszol?
Gyengébb fizikumú ember a trópuson sokszor ájulásszerűen elalszik étkezés után. Hiába minden, ez az álmosság leküzdhetetlen. Spoliansky vérző arccal bukott a földre.
– Ezt a Spolianskyt kössétek a másik csirkefogó mellé két órára.
Az en crapaudine középkori büntetés. A bokát és a csuklót megkötik, azután a hason fekvő ember hátán addig húzzák, amíg a kéz- és lábfejek összeérnek. Így lökik be egy letakart verembe.
Érezte, hogy a feje tele van vérrel, és a szíve vadul kalimpál, ahogy hason fekszik a veremben.
Mellette a szerencsétlen Spolianskyt kötötték meg. A napon ötven fokon felül volt, ami a Szaharában nem ritkaság. A vermet lefedték ponyvával. Szörnyű hőségnek kell lenni itt fél órán belül.
Hm… a vér már lement a fejéből, és a szíve is egész rendesen dobog. Mégiscsak órák kellenek majd hozzá, hogy így meghaljon…
– Harrincourt… – nyögte Spoliansky – én nem bírom ki… két óráig…
– Ugyan, menjen! Két óráig akár pikétet is lehet így játszani. Szájharmonikáról nem is szólva.
– De… nekem tágult aortám van…
– Hát minek jön a Szaharába, ha ilyen előkelő? Ne mozogjon lehetőleg, mert akkor lassabban kering a vér, és nem szorítja úgy el a kötél.
– Maga… miért mozog… akkor?
– Mert én szeretnék meghalni…
A meleg már kezdett megsűrűsödni a ponyva alatt, és a két ember kilégzésétől megrekedt széndioxid még halálosabbá tette az izzó nyomást. A ponyva, mintha fűtött kályha oldala volna, úgy ontotta rájuk a perzselő forróságot, és nem engedte át a visszasugárzó hőt.
– Harrincourt… – lihegte a másik – hallgasson meg… Nem akarom a sírba vinni… amit tudok… Meg kell mondjam… ki vagyok…
– Gárdatiszt, és elkártyázta, vagy őrgróf, és megölte. Oly mindegy…
– Én állami ember voltam Lengyelországban…
– Miniszteri tanácsos?
– Nem… Hóhér…
– Tessék?
A gróf úr hóhér? Ezzel a külsővel? Miért? Szegény Troppauer olyan, mint egy hóhér, és költő. Ez meg inkább költőnek látszik, és hóhér… Na, szépen vagyunk itt az inkognitókkal.
– Igen… Én hóhér voltam… Öröklött mesterség, az apám is az volt…
– Ne vegye a szívére…
Spoliansky nagyot sóhajtott. A másik oldalára fordult, ettől kissé megkönnyebbült.
– Hallgasson meg, Harrincourt… bár nem vagyok érdemes rá… el akartam lopni az ingét…
– Maga is?… Hát az egész század az én fehérneműmben akar járni? – Lihegve hagyta abba. – Azért kutya egy dolog.
– Egy katona vállalkozott rá hogy elhozza… El is hozta… és ekkor lecsapott rám az a… Pencroft. Azt mondta, ha nem adom oda az inget, feljelent… maga tudja… milyen szörnyű… meglincselik a tolvajt. Ezért voltam kiszolgáltatva neki…
– Hű a mindenségit… már nagyon nehéz.
– Elvette az inget… Én bolond… elmondtam neki a titkomat… a találmányomat… Engem ugyanis azért csaptak el… mert feltaláltam valamit…
– Nem tette helyesen… Állami ember éljen a hivatásának.
– Hát… Ez volt a baj… én a hóhérságot mint … vallásos ember… fogtam fel… Fájdalom nélkül… akartam… kivégezni… feltaláltam egy módot… De nem fogadták el… pedig az akasztás szörnyű… elhiheti.
– Ha maga… mondja…
– Én azt hittem… ha bebizonyítom nekik… akkor beleegyeznek… és egy elítéltnél alkalmaztam… mielőtt még kivezették volna… a vesztőhelyre… de nem sikerült jól… és elcsaptak… Azóta tökéletesítettem a találmányt… és annak éltem, hogy ezt… átadjam az emberiségnek… A bűnös ne szenvedjen, ha meghal… Azért álltam a légióba… hogy itt, ha van… menthetetlen sebesült vagy beteg… kipróbálom…
Galambnak hirtelen egy ötlete támadt:
– Mondja! A szanitéccal maga suttogott… Mikor a Kölyök sebesülten feküdt…
– Igen… megbeszéltem vele…, hogy ha az orvos lemond… akkor megengedi, hogy kipróbáljam…
– Maga ölte meg?!!
– Nem… Mert… mikor én alkalmazni akartam… Ez egy hosszú, hajlított sodrony… csipeszekkel. A csipeszek beállíthatók, és ha ráhelyezik a sodronyt… egy testre… akkor minden csipeszt egy… főér… fölé helyezhet… Úgy van hajlítva… a rúd, és ha felső végén lenyom… egy csatot… akkor a csipeszek becsukódnak… valamennyi ér egy pillanat… alatt elzárul… a szív nyomban megáll… az agyműködés… a légzőcentrum… meg, ha az artéria radiális és… jaj…
– A gyilkosságról beszéljen – lihegte Galamb.
– A szanitéc… mondta… hogy jobban lett Kölyök… és van remény… ezért nem tettem meg. De az a gazember… elvette… az érszorítót és… és… ő ölt vele…
– Pencroft?!
– Igen… – Magasra dobta magát, és hörögve hullott vissza. Egy siralmas sóhajjal tette hozzá: – De van egy másik neve is…
– Laporter!
– I… Igen!… Jaj!