Huszonkettedik fejezet

1

Gar­done ka­pi­tány arca is fel­vet­te azt a sár­gás­bar­na, epe­sze­rű ár­nya­la­tot, amely az erős nap és a he­ve­sen fel­lé­pő vér­sze­gény­ség két el­len­té­tes szí­né­nek, a sá­padt­nak és a bar­ná­nak egy kü­lö­nös, vi­aszk­re­ol ve­gyü­lé­ke. A feje nap­hosszat zú­gott, és sok pá­lin­ka tet­te csak el­vi­sel­he­tő­vé szá­má­ra ezt a ha­lá­los be­osz­tást.

Ga­lamb va­ló­ság­gal má­ni­á­ja lett a sem­mit­te­vés­ben, te­he­tet­len dü­hé­ben, in­ger­lé­keny­sé­gé­ben. Még a si­va­tag­ban a fe­jé­be vet­te, hogy „ezt a gya­nús egyént” el­pusz­tít­ja. És egy­re azt je­len­tik, hogy meg­úsz­ta a ha­lá­los bün­te­tést! Dü­hön­gött, hogy sok rá­uszí­tott al­tiszt da­cá­ra ez még él, itt, ahol olyan könnyen osz­to­gat­ják a ha­lált. Min­den el­ke­se­re­dé­sét le­ve­zet­te eb­ben a gyű­lö­let­ben, amit va­la­mi gya­nak­vás­sal ma­gya­rá­zott.

Most is jön szem­ben. És fü­työ­ré­szik! Rá­ri­vallt:

– Köz­le­gény! Hol a de­rék­szí­ja?

Szem­ben áll vele a for­ró­ság­tól izzó erő­dud­va­ron.

– Nem va­gyok szol­gá­lat­ban, mon com­man­dant, – fe­lel­te Ga­lamb.

– Hol a de­rék­szí­ja?

– Pa­qu­e­ta­ge után min­dig szá­rad­ni ha­gyom, hogy ne ke­nőd­jön el a vi­asz.

– A sza­kasz­ve­ze­tő­nek je­len­ti, hogy de­rék­szíj nél­kül jött át az ud­va­ron. Rom­pez!

Ko­bi­ensz­ki­nek már sok kel­le­met­len­sé­ge volt azért, mert ez a lé­gi­o­nis­ta még itt lá­bat­lan­ko­dik. Ér­tet­te ő jól a ka­pi­tányt, és hogy Ga­lamb még élt, az iga­zán nem az al­tiszt jó­aka­ra­tán mú­lott.

Düh­től el­torzult arc­cal hall­gat­ta vé­gig Ga­lamb je­len­té­sét, az­u­tán ez a torzu­lás át­ment egy ál­la­ti vi­gyor­gás­ba.

– Hát most majd el­bá­nok ve­led. Pi­szok bleu! Hu­szon­négy óra en cra­pa­u­di­ne…

Lat­ou­ret őr­mes­ter a ka­pi­tány­hoz ment. Ez a bün­te­tés még két és fél órá­ra is ti­los volt. Hu­szon­négy óra, ezen vi­dé­ken, vol­ta­kép­pen kín­ha­lált je­len­tett. Nem vál­lal­hat­ta a fe­le­lős­sé­get. A ka­pi­tány azon­ban na­gyon le­hord­ta:

– Itt nem va­gyunk a had­táp­nál! Itt kü­lön­le­ges vi­szo­nyok van­nak, és sok min­den sza­bály­el­le­nes. De más­képp nem megy.

Lat­ou­ret ment a fo­go­lyért. Ez már a mun­ka­ru­há­ba öl­töz­ve vár­ta… és… nom du nom… vi­gyor­gott!

– Har­rin­court. Hu­szon­négy órát kap en cra­pa­u­di­ne. Meg kell mon­da­nom, hogy ezt nem ne­kem kö­szön­he­ti… És ha… Mit vi­gyo­rog! Maga ba­rom! A hu­szon­négy óra alatt tíz­szer is meg­hal!

Csak egy­szer add, uram Is­ten, vég­re. Csak egy­szer – imád­ko­zott ma­gá­ban Ga­lamb, és ha­tá­ro­zot­tan bol­dog volt.

Vit­ték az őr­ség­re. A kapu mel­let­ti őr­ház­ban lak­tak a go­u­mi­er-k is, Spo­li­ans­kyt, a gróf urat ver­te ép­pen az al­tiszt egy de­rék­szíj csa­tos vé­gé­vel.

– Te ku­tya! El­alud­tál az őr­sé­gen? Te pi­szok… te… En­gem bün­tet meg a had­nagy úgy, te nyo­mo­rult… te al­szol?

Gyen­gébb fi­zi­ku­mú em­ber a tró­pu­son sok­szor áju­lás­sze­rű­en el­al­szik ét­ke­zés után. Hi­á­ba min­den, ez az ál­mos­ság le­küzd­he­tet­len. Spo­li­ans­ky vér­ző arc­cal bu­kott a föld­re.

– Ezt a Spo­li­ans­kyt kös­sé­tek a má­sik csir­ke­fo­gó mel­lé két órá­ra.

Az en cra­pa­u­di­ne kö­zép­ko­ri bün­te­tés. A bo­kát és a csuk­lót meg­kö­tik, az­u­tán a ha­son fek­vő em­ber há­tán ad­dig húz­zák, amíg a kéz- és láb­fe­jek össze­ér­nek. Így lö­kik be egy le­ta­kart ve­rem­be.

Érez­te, hogy a feje tele van vér­rel, és a szí­ve va­dul ka­lim­pál, ahogy ha­son fek­szik a ve­rem­ben.

Mel­let­te a sze­ren­csét­len Spo­li­ans­kyt kö­töt­ték meg. A na­pon öt­ven fo­kon felül volt, ami a Sza­ha­rá­ban nem rit­ka­ság. A ver­met le­fed­ték pony­vá­val. Ször­nyű hő­ség­nek kell len­ni itt fél órán be­lül.

Hm… a vér már le­ment a fe­jé­ből, és a szí­ve is egész ren­de­sen do­bog. Még­is­csak órák kel­le­nek majd hoz­zá, hogy így meg­hal­jon…

– Har­rin­court… – nyög­te Spo­li­ans­ky – én nem bí­rom ki… két órá­ig…

– Ugyan, men­jen! Két órá­ig akár pi­ké­tet is le­het így ját­sza­ni. Száj­har­mo­ni­ká­ról nem is szól­va.

– De… ne­kem tá­gult aor­tám van…

– Hát mi­nek jön a Sza­ha­rá­ba, ha ilyen elő­ke­lő? Ne mo­zog­jon le­he­tő­leg, mert ak­kor las­sab­ban ke­ring a vér, és nem szo­rít­ja úgy el a kö­tél.

– Maga… mi­ért mo­zog… ak­kor?

– Mert én sze­ret­nék meg­hal­ni…

A me­leg már kez­dett meg­sű­rű­söd­ni a pony­va alatt, és a két em­ber ki­lég­zé­sé­től meg­re­kedt szén­di­oxid még ha­lá­lo­sab­bá tet­te az izzó nyo­mást. A pony­va, mint­ha fű­tött kály­ha ol­da­la vol­na, úgy on­tot­ta rá­juk a per­zse­lő for­ró­sá­got, és nem en­ged­te át a vissza­su­gár­zó hőt.

– Har­rin­court… – li­heg­te a má­sik – hall­gas­son meg… Nem aka­rom a sír­ba vin­ni… amit tu­dok… Meg kell mond­jam… ki va­gyok…

– Gár­da­tiszt, és el­kár­tyáz­ta, vagy őr­gróf, és meg­öl­te. Oly mind­egy…

– Én ál­la­mi em­ber vol­tam Len­gyel­or­szág­ban…

– Mi­nisz­te­ri ta­ná­csos?

– Nem… Hó­hér…

– Tes­sék?

A gróf úr hó­hér? Ez­zel a kül­ső­vel? Mi­ért? Sze­gény Trop­pa­u­er olyan, mint egy hó­hér, és köl­tő. Ez meg in­kább köl­tő­nek lát­szik, és hó­hér… Na, szé­pen va­gyunk itt az in­kog­ni­tók­kal.

– Igen… Én hó­hér vol­tam… Örök­lött mes­ter­ség, az apám is az volt…

– Ne ve­gye a szí­vé­re…

Spo­li­ans­ky na­gyot só­haj­tott. A má­sik ol­da­lá­ra for­dult, et­től kis­sé meg­könnyeb­bült.

– Hall­gas­son meg, Har­rin­court… bár nem va­gyok ér­de­mes rá… el akar­tam lop­ni az in­gét…

– Maga is?… Hát az egész szá­zad az én fe­hér­ne­műm­ben akar jár­ni? – Li­heg­ve hagy­ta abba. – Azért ku­tya egy do­log.

– Egy ka­to­na vál­lal­ko­zott rá hogy el­hoz­za… El is hoz­ta… és ek­kor le­csa­pott rám az a… Penc­roft. Azt mond­ta, ha nem adom oda az in­get, fel­je­lent… maga tud­ja… mi­lyen ször­nyű… meg­lin­cse­lik a tol­vajt. Ezért vol­tam ki­szol­gál­tat­va neki…

– Hű a min­den­sé­git… már na­gyon ne­héz.

– El­vet­te az in­get… Én bo­lond… el­mond­tam neki a tit­ko­mat… a ta­lál­má­nyo­mat… En­gem ugyan­is azért csap­tak el… mert fel­ta­lál­tam va­la­mit…

– Nem tet­te he­lye­sen… Ál­la­mi em­ber él­jen a hi­va­tá­sá­nak.

– Hát… Ez volt a baj… én a hó­hér­sá­got mint … val­lá­sos em­ber… fog­tam fel… Fáj­da­lom nél­kül… akar­tam… ki­vé­gez­ni… fel­ta­lál­tam egy mó­dot… De nem fo­gad­ták el… pe­dig az akasz­tás ször­nyű… el­hi­he­ti.

– Ha maga… mond­ja…

– Én azt hit­tem… ha be­bi­zo­nyí­tom ne­kik… ak­kor be­le­egyez­nek… és egy el­ítélt­nél al­kal­maz­tam… mi­előtt még ki­ve­zet­ték vol­na… a vesz­tő­hely­re… de nem si­ke­rült jól… és el­csap­tak… Az­óta tö­ké­le­te­sí­tet­tem a ta­lál­mányt… és an­nak él­tem, hogy ezt… át­ad­jam az em­be­ri­ség­nek… A bű­nös ne szen­ved­jen, ha meg­hal… Azért áll­tam a lé­gi­ó­ba… hogy itt, ha van… ment­he­tet­len se­be­sült vagy be­teg… ki­pró­bá­lom…

Ga­lamb­nak hir­te­len egy öt­le­te tá­madt:

– Mond­ja! A sza­ni­téc­cal maga sut­to­gott… Mi­kor a Kö­lyök se­be­sül­ten fe­küdt…

– Igen… meg­be­szél­tem vele…, hogy ha az or­vos le­mond… ak­kor meg­en­ge­di, hogy ki­pró­bál­jam…

– Maga ölte meg?!!

– Nem… Mert… mi­kor én al­kal­maz­ni akar­tam… Ez egy hosszú, haj­lí­tott sod­rony… csi­pe­szek­kel. A csi­pe­szek be­ál­lít­ha­tók, és ha rá­he­lye­zik a sod­ronyt… egy test­re… ak­kor min­den csi­peszt egy… főér… fölé he­lyez­het… Úgy van haj­lít­va… a rúd, és ha fel­ső vé­gén le­nyom… egy csa­tot… ak­kor a csi­pe­szek be­csu­kód­nak… va­la­mennyi ér egy pil­la­nat… alatt el­zá­rul… a szív nyom­ban meg­áll… az agy­mű­kö­dés… a lég­ző­cent­rum… meg, ha az ar­té­ria ra­di­á­lis és… jaj…

– A gyil­kos­ság­ról be­szél­jen – li­heg­te Ga­lamb.

– A sza­ni­téc… mond­ta… hogy job­ban lett Kö­lyök… és van re­mény… ezért nem tet­tem meg. De az a gaz­em­ber… el­vet­te… az ér­szo­rí­tót és… és… ő ölt vele…

– Penc­roft?!

– Igen… – Ma­gas­ra dob­ta ma­gát, és hö­rög­ve hul­lott vissza. Egy si­ral­mas só­haj­jal tet­te hoz­zá: – De van egy má­sik neve is…

– La­por­ter!

– I… Igen!… Jaj!