Ötödik fejezet

1

Egy ke­dé­lyes őr­mes­ter jött elé­jük. Az arca li­ka­csos lett va­la­mi lő­por­rob­ba­nás­tól, és a fél sze­me alig lát­szott ki gö­rön­gyös szi­va­csos, fe­hér üre­gé­ből. Ba­ju­szá­ból csak né­hány macs­ka­sze­rű szá­lat ha­gyott meg a rob­ba­nás. De et­től el­te­kint­ve iga­zán nyá­jas mo­do­rú em­ber volt. Már messzi­ről in­te­ge­tett a ba­kák felé, az­u­tán el­lé­pett előt­tük, te­tő­től tal­pig vé­gig­néz­ve őket.

– Na­gyon meg va­gyok elé­ged­ve ve­le­tek – mond­ta őszin­te el­is­me­rés­sel. – Kár vol­na, ha ren­des em­be­re­ket hoz­ná­nak ide meg­dög­le­ni, mert itt va­la­mennyi­en meg fog­tok dö­göl­ni… Rom­pez!

Biz­ta­tó, de­rűs mo­sollyal in­tett a ka­to­nák felé és el­si­e­tett. Ez volt a fo­gad­ta­tás, il­let­ve ez volt Lat­ou­ret őr­mes­ter.

Az al­tiszt ki­je­löl­te há­ló­he­lyü­ket egy hosszú, fe­hér­re me­szelt szo­bá­ban, és a holt­fá­radt ka­to­nák rög­tön hoz­zá­lát­tak, hogy szí­ja­i­kat és gomb­ja­i­kat ki­fé­nye­sít­sék.

Csak Kré­ta, a hü­lye dőlt vé­gig vi­gyo­rog­va az ágyon, és el­aludt. Ga­lamb fel­ráz­ta:

– Hé! Hü­lye úr! Vé­gez­ze el a pa­qu­e­ta­ge-t, mert meg­bün­te­tik, ha mocs­kos a gomb­ja.

– Nem baj. Volt egy nagy­bá­tyám Strass­bourg­ban, aki egy­szer a ka­to­na­ság­nál, mi­kor pu­col­ni kel­lett vol­na a gomb­ja­it…

– Csak nem akar itt me­sél­ni? Ha reg­gel nem ra­gyog a szí­ja és a gomb­ja, na­gyon el­bán­nak ma­gá­val.

– Nem baj.

És vissza­fe­küdt. Ga­lamb meg­dü­hö­dött. Egy­sze­rű­en le­rán­gat­ta a zub­bo­nyát, el­vet­te a hol­mi­ját, és meg­pu­col­ta a sa­ját­já­val együtt. A töb­bi már ré­gen pi­hent, ami­kor Ga­lamb még min­dig me­le­gí­tet­te a vi­asz­da­ra­bot a gyu­fa­szál vé­gén és fé­nye­sí­tet­te vele Kré­ta de­rék­szí­ját. Köz­ben ba­rát­ság­ta­lan dol­go­kat mon­dott a hü­lyé­ről, aki nyu­god­tan aludt.

…Va­la­mer­re ha­di­ál­la­pot le­he­tett, mert a ren­des ki­kép­zé­si idő he­lyett csak négy hé­tig ma­rad­tak Oran­ban.

Hogy mi­cso­da me­ne­te­lés, fu­tó­lé­pés, szu­rony- és lő­gya­kor­la­tok töl­töt­ték ki ezt a négy he­tet, az meg­ha­lad­ta a leg­pesszi­mis­táb­bak el­kép­ze­lé­se­it is.

Lat­ou­ret őr­mes­ter a tik­kasz­tó déli hő­ség­ben időn­ként me­net­irány el­len vé­gig­sza­ladt a bá­gyadt so­ron:

– Gye­rünk, fiúk, gye­rünk, gye­rünk!… Mit szól­tok majd, ha egy­szer ko­moly me­ne­te­lés­re ke­rül a sor?… Dísz­lé­pés!

Még ez hi­ány­zott!

A lé­gió hosszú, nyúj­tott lábú, dön­gő tal­pú dísz­lé­pé­sé­ben kez­dett me­ne­tel­ni.

– Gye­rünk, drá­gám! Csap­ja oda a lá­bát, csap­ja oda, a min­den­sé­git neki, nem val­cer ez, ha­nem me­ne­te­lés! Egy-ket­tő… Fu­tó­lé­pés!… Al­tiszt! Azt a pa­sast te­gyék ko­csi­ra, és ha ma­gá­hoz tér, dísz­őr­sé­gen áll a kor­mány­zó­ság előtt.

Ga­lamb ön­ma­ga iránt un­dor­ral el­tel­ve kons­ta­tál­ta, hogy hí­zik. A ke­mény ka­to­na­élet nem volt szo­kat­lan szá­má­ra, de a vi­lág­hí­rű lé­gi­o­nis­ta ki­kép­zés­ben még­is il­lett vol­na kis­sé kö­ze­led­ni az el­mú­lás felé.

Ez­zel szem­ben az egyet­len em­ber volt, aki­nek a ször­nyű őr­mes­ter ki­me­nőt en­ge­dé­lye­zett a vá­ros­ba a ki­kép­zés ide­je alatt. Ez a vi­gyor­gó, kék­sze­mű tak­nyos úgy vág­ja ki a dísz­lé­pést, hogy szin­te be­sza­kad a si­va­tag alat­ta, úgy veti súly­ba és vál­lá­ra a fegy­vert, mint va­la­mi au­to­ma­ta… Hogy a fe­né­be tör­tént, egy­szer csak azt mond­ta:

– Ta­ka­ro­dó­ig el­me­het. Ne vi­gyo­rog­jon, mert ki­köt­te­tem!

Hosszú sé­tá­ra in­dult a ka­nyar­gó, mocs­kos, szűk ut­cá­kon. Be­ment egy vá­lyog­kuny­hó­ba, ahol ká­vét mér­tek. A he­lyi­ség négy csu­pasz fal­ból állt, és egyet­len nyí­lá­sa volt: a be­já­rat. Sem szék, sem bú­tor se­hol, csak egy vén, sza­kál­las arab gug­golt a föl­dön, pa­ráz­zsal telt kan­na előtt. Kis edény­ben csé­szé­nyi vi­zet for­ralt, és mi­kor a ka­to­na be­lé­pett, szó nél­kül rá­bo­rí­tott a víz­re egy ka­nál ká­vét. Csak ez­u­tán mond­ta:

– Szál­em…

– Ma­gá­nak is, fiam…

A he­lyi­ség há­rom lé­pés volt szél­té­ben és ugyan­annyi hosszá­ban. Nem na­gyobb egy jó­ko­ra disz­nó­ól­nál. És nem is jobb sza­gú. Csak épp, hogy le­nyel­te a ká­vét, és ki­si­e­tett.

És most va­la­mi egé­szen kü­lö­nös ese­mény tör­tént.

Ahogy ki­ért az aj­tón, ol­dal­ra lé­pett, hogy a kuny­hó mel­lett egy kőre he­lyez­ze a lá­bát, mert a nad­rág­szá­rán egy gomb meg­la­zult, és most fel akar­ta varr­ni. Tű és cér­na a leg­több lé­gi­o­nis­tá­nál van. Egy le­sza­kadt gom­bért, egy apró fes­lé­sért olyan bün­te­tés jár, hogy csak a leg­el­szán­tab­bak mu­laszt­ják el a szük­sé­ges elő­vi­gyá­za­tot. Fel­tet­te te­hát lá­bát egy tég­lá­ra, be­fűz­te a cér­nát, és meg­erő­sí­tet­te a gom­bot. Az­u­tán a má­si­kat is szo­ro­sabb­ra varr­ta.

Egy­szer­re az uj­já­ba szúrt.

A vá­lyog­kuny­hó aj­ta­ján egy nő si­e­tett ki.

Bi­zo­nyos volt ben­ne, hogy mi­alatt a gom­bot varr­ta, nem ment be sen­ki a ká­vé­mé­rés­be. A szűk, csu­pasz falú he­lyi­ség­ben az imént csak az arab tar­tóz­ko­dott. Nyí­lás, ame­lyen va­la­ki más­fe­lől be­jö­he­tett vol­na, bú­tor, amely el­ta­kar­hat va­la­kit, nem volt a he­lyi­ség­ben. A vén arab nem vál­toz­ha­tott át ifjú nővé, és a mez­te­len, dön­gölt agyag­föld­ből sem nő­he­tett ki e hölgy.

Hogy jött ki a he­lyi­ség­ből egy nő, aki bent sem volt?

El­ha­tá­roz­ta, hogy vissza­megy a ká­vé­mé­rés­be.

Az ajtó zár­va volt! Vagy a nő zár­ta be kí­vül­ről, vagy, ami va­ló­szí­nűbb, az arab re­te­szel­te be.

Mi ez? Cso­da? Kí­sér­tet?

A nő nem lát­ta a ka­to­nát, mert azon­nal el­len­ke­ző irány­ba for­dul­va to­vább­si­e­tett. Fe­hér lo­vag­ló­nad­rág­ja, lakk­csiz­má­ja most tű­nik el a sar­kon, amint be­for­dul.

Ga­lamb utá­na­si­e­tett. A nő a Fort St. Thérč­se előtt hú­zó­dó kül­vá­ros­ból az eu­ró­pai ne­gyed felé tar­tott, a hosszú Ave­nue Mag­en­ta desz­ka­há­zai kö­zött. Meg­szok­hat­ta a tró­pust, mert fe­hér si­sak­ján nem len­gett tar­kó­vé­dő fá­tyol.

A jobb keze fe­jén fur­csa, majd­nem sza­bá­lyos anya­jegy volt. Ezt jól lát­ta a lé­gi­o­nis­ta, mert a nőt két lé­pés sem vá­lasz­tot­ta el tőle. Ott ment előt­te. És a keze fe­jén egy sö­tét há­rom­szög ala­kú folt! A szép sima bő­rön. Kü­lö­nös!

Ga­lamb maga sem tud­ta, hogy mi­ért kö­ve­ti. Egy nő, aki a föld­ből nőtt ki, min­den­eset­re ér­de­kes. Kü­lö­nö­sen, ha egy sö­tét há­rom­szö­gű anya­jegy is van a ke­zén.

A vá­ros vil­la­ne­gye­dé­hez ér­tek. A nő egy­re gyor­sabb lép­tek­kel ha­ladt to­vább. Ga­lamb kis­sé el­ma­radt, és pál­má­tól pál­má­ig lo­póz­va, óva­to­san kö­vet­te.

A nő egy dús park­kal kö­rül­vett épü­let hát­só ka­pu­já­nál meg­állt. Kö­rül­né­zett. A fér­fit nem lát­ta, mert ez még ide­jé­ben el­bújt egy fa mögé.

Gyor­san be­csen­ge­tett. A kis kapu ki­nyílt. Ga­lamb jól lát­ta, hogy egy öreg la­káj nyi­tot­ta ki, és mé­lyen meg­ha­jolt. A nő be­ment.

A ka­to­na várt, az­u­tán vissza­tért a fő­be­já­rat felé az útra. Meg­néz­te elöl­ről is a vil­lát. Ha­tal­mas, ré­gi­mó­di, eme­le­tes épü­let volt. Kis­sé ri­deg és csen­des. Min­den zsa­lu le­en­ged­ve, a kapu zár­va, a park néma, se hang, se em­be­ri vagy ál­la­ti lény se­hol.

Egy rend­őr sé­tált arra, és ba­rát­sá­go­san in­tett a lé­gi­o­nis­tá­nak.

Gye­re­kes kí­ván­csi­ság fur­dal­ta Ga­lam­bot.

– Mond­ja kol­lé­ga úr, – kér­dez­te a rend­őrt – ki la­kik eb­ben a szép vil­lá­ban?

– Sen­ki. La­kat­lan.

Hm… Iga­zán ti­tok­za­tos az ügy.

– Szép kis ház.

– Csak ép­pen bér­lő­je nem akad. Így áll la­kat­la­nul több mint fél éve, ami­óta dok­tor And­ré Bré­ta­il agyon­lőt­te fe­le­sé­gét, egy szpá­hi ka­pi­tányt és vé­gül ön­ma­gát. Nincs egy ci­ga­ret­tá­ja?

– Mi?… Hogy?… De, tes­sék…

– Csak ve­gye vissza a ce­ru­zá­ját. Ci­ga­ret­tát kér­tem … – Töl­csért csi­nált a ke­zé­ből, és szó­ta­gol­va or­dí­tott, mert lát­ta, hogy sü­ket a sze­ren­csét­len: – Ci-ga-ret-tát!

– Kö­szö­nöm, nem gyúj­tok rá… – mond­ta Ga­lamb a hom­lo­kát ta­po­gat­va, és ide­ge­sen rá­gyúj­tott egy Ca­po­ral­ra. – Biz­tos maga ab­ban, hogy csak­ugyan nem la­kik itt sen­ki?

– Biz­tos! – or­dí­tot­ta a rend­őr. – Itt posz­to­lok egy éve! Az éj­je­li­őr­nek kul­csa van, és min­den há­rom nap­ban szo­bá­ról szo­bá­ra be­jár min­den vil­lát, amely­ben nem lak­nak.

– Ne or­dít­son, mert le­dö­föm. Nem is­mer vé­let­le­nül va­la­mi úr­höl­gyet, aki­nek a jobb ke­zén kü­lön­le­ges há­rom­szö­gű folt vagy anya­jegy van? Egy olyat lát­tam er­re­fe­lé.

A rend­őr ke­resz­tet ve­tett.

– Na, mi az? – sür­get­te Ga­lamb. – Ne áj­ta­tos­kod­jék, ha­nem fe­lel­jen. Is­mer ilyen nőt?

– Csak egyet is­mer­tem ez­zel a kü­lö­nös jel­lel! – fe­lel­te. – A sze­ren­csét­len dok­tor Bré­ta­il­nét, akit a fér­je agyon­lőtt eb­ben a ház­ban…