Tizenkilencedik fejezet

1

…Már­is be­ug­rott a sá­tor­ba. Négy lá­zas, hány­ko­ló­dó be­teg fe­küdt ott. Mind­egyik­nek tü­zelt az arca…

Biz­tos, hogy az egyik az őr­nagy.

Aki az ing­ről tud!

…Nézzük csak! Ez itt jobb­ol­dalt a de­rék dr. Min­kusz. Na, ez ugyan nem az őr­nagy. Iszá­kos, ne­héz­fe­jű, min­dig ál­mos alak. En­nek nincs köze ilyen kém­ke­dé­si ügyek­hez. Ez itt mel­let­te egy ber­ber. Hát­ra­van te­hát a má­sik két be­teg: Hla­vács, a ci­pész, és Ri­ka­jev, a dán bor­bély.

Várt.

Nem­so­ká­ra meg­szó­lalt Hla­vács:

– Har­rin­court… inge…

Hla­vács: Yves őr­nagy!

Bra­vó, Ga­lamb! Most kö­ze­lebb ju­tot­tál a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­hoz. A kis Hla­vács, aki ci­pész­nek adja ki ma­gát, alap­já­ban véve őr­nagy a fran­cia had­se­reg­ben. Mit tesz a szi­mat…

Meg­itat­ta a be­te­ge­ket. Pusz­ta kéz­zel nyúlt hoz­zá­juk. Ott­hagy­ták neki a kar­bolt, de nem hasz­nál­ta. Így csak meg­kap­ja a tí­fuszt. Az egyik be­teg zub­bo­nyát fel­vet­te. A má­sik­nak az ivó­po­ha­rát hasz­nál­ta. Ez­zel leg­alább húsz­mil­lió ba­ci­lust nyelt. Így. Most szé­pen vár, amíg szé­dül­ni kezd, és fáj a feje. Az a tí­fusz.

Ki­ült a sá­tor elé, és várt rá. Né­hány órát ült így.

Vég­re tá­vol fel­tűnt egy me­net. Egész­ség­ügyi ka­to­nák jöt­tek egy pony­vás au­tó­val. Fin­ley had­nagy­nak a leg­el­ső dol­ga volt, ami­kor meg­ér­kez­tek, hogy in­téz­ked­jék.

Elő­ször a be­te­ge­ket rak­ták fel. Az­u­tán a sát­rat és a hol­mit.

Ga­lamb a so­főr mel­lett ült. Azt re­mél­te, hogy tí­fu­sza van már. Fi­gyel­te, hogy mit érez. Csüg­ged­ten só­haj­tott.

Csak egyet­len rossz ér­zés saj­gott ben­ne.

Na­gyon éhes volt.