2

Szó­val, az az em­ber, aki­nek a tár­cá­ja itt van a zse­bé­ben, akit az ő ro­ham­ké­sé­vel le­szúr­tak Bré­ta­il dok­tor há­zá­ban, az a bi­zo­nyos Hen­ry Gri­son ölte meg Rus­selt?

– És te hon­nan tu­dod mind­ezt?

– En­gem az a nő, aki­ről gya­ní­tom, hogy Gri­son sze­re­tő­je vagy ügy­nö­ke volt, össze­ho­zott Gri­son­nal. Hen­ry Gri­son mint gaz­dag orosz­lán­va­dász és Af­ri­ka-uta­zó fér­kő­zött Rus­sel kö­ze­lé­be. Gri­son szer­vez­te mint gya­kor­la­ti em­ber Rus­sel ex­pe­dí­ci­ó­ját, és be­vett en­gem is.

– És ki volt ez az em­ber?

– Most már tu­dom: hír­hedt po­li­ti­kai ka­lan­dor. Jó pén­zért mint mo­ha­me­dán pró­fé­ta za­var­gást ren­de­zett Ará­bi­á­ban vagy mint mun­kás sztrájk­ra iz­ga­tott az ira­ki pet­ró­le­um­for­rá­sok­nál. Egy La­por­ter nevű va­dász és én vol­tunk a leg­fi­a­ta­lab­bak az ex­pe­dí­ció tag­jai kö­zött.

A si­va­tag­ban tá­bo­roz­tunk, kö­zel az ős­er­dő­höz, azon a he­lyen, ahol Aut-Taur­irt hely­őr­sé­get ala­pí­tot­ták ké­sőbb. Az er­dő­ben lakó pig­me­us benn­szü­löt­tek se­géd­kez­tek a tá­bor kö­rü­li mun­ká­ban. In­nen in­dult el utol­só út­já­ra Rus­sel. Csak Bré­ta­il dok­tor kí­sér­te el. Ta­lán azért nem hí­vott mást is, mert sej­tet­te, hogy az ex­pe­dí­ció tag­jai kö­zött le­het né­hány ha­mis em­ber. La­por­ter, Lor­sa­koff, az orosz, Gri­son, egy By­rel nevű an­gol és én tar­tot­tunk ki idá­ig, a töb­bi kí­sé­rő be­teg­ség mi­att vagy más ok­ból le­ma­radt út­köz­ben.

Este a benn­szü­lött se­gí­tő­ink, vagy né­gyen, akik kö­zött egy fő­nök is volt, Il­lom­or, kis ün­nep­sé­get ren­dez­tek, amely­re ven­dé­gül lát­ták fe­hér gaz­dá­i­kat.

Jám­bor em­be­rek­nek lát­szot­tak, ki­vi­vel kí­nál­tak ben­nün­ket. Egy kü­lön­le­ges pál­ma haj­tá­sá­ból ké­szí­tik ezt az italt. Szín­te­len, szag­ta­lan pá­lin­ka. Az ősi hit sze­rint szűz­lá­nyok­nak kell meg­rág­ni, és a szá­juk­ból te­szik egy kor­só­ba, amely kéz­ről kéz­re jár. Ál­ta­lá­ban min­den pri­mi­tív nép­nél meg­ta­lá­lod ezt a nyál­lal er­jesz­tett italt. Még tré­fál­koz­tak ve­lem, hogy az újonc tró­pu­si uta­zó­nak ez a leg­ke­ser­ve­sebb pil­la­nat. Mert a kor­sót vissza­uta­sí­ta­ni a fő­nök ke­zé­ből ha­lá­los sér­tés. Nagy tü­zet gyúj­tot­tak, pri­mi­tív hang­sze­rek­kel züm­mög­tek, és it­tunk. A má­so­dik po­hár­nál már nem érez­tem un­dort. Maró, ga­bo­na­pá­lin­ka­sze­rű ital, de mint­ha pe­zseg­ne a száj­ban… A benn­szü­löt­tek rö­vi­de­sen va­dul ri­kol­toz­tak, és kü­lö­nös eksz­tá­zis­ban nagy bak­ug­rá­sok­kal szö­kell­tek a tűz kö­rül.

Kü­lö­nös, ért­he­tet­len mó­don egy­szer csak úgy érez­tem, hogy ne­kem is ug­rál­nom kell. For­ró lett a fe­jem, a tűz, az erdő, a va­dak össze­vissza ke­ring­tek előt­tem, az­u­tán a ka­rom, lá­bam rán­dult egyet-egyet, és vé­gül úgy rém­lett, hogy ott ug­rá­lok ve­lük a tűz kö­rül, de már nem tud­tam ma­gam­ról…

Reg­gel arra éb­red­tem, hogy meg­kö­töz­ve fek­szem, és La­por­ter ül mel­let­tem.

– Csak ma­rad­jon nyu­god­tan – mond­ta sze­líd han­gon, ahogy nagy­be­te­gek­kel szo­kás be­szél­ni. Ir­tó­za­to­san fájt a fe­jem.

– Mi… mi­ért va­gyok meg­kö­töz­ve?

La­por­ter hall­ga­tott.

– Mi­ért nem fe­lel? – ki­ál­tot­tam in­ge­rül­ten.

– Néz­ze, maga rosszul volt teg­nap, és hát… el­fe­lej­tet­tük, hogy bi­zo­nyos em­be­rek­nél… a kivi pá­lin­ka gyil­kos düh­ro­ha­mot idéz elő… Igen rit­ka eset, de elő­for­dult már más­kor is.

Kis­sé fel­emel­ked­tem…

Bor­zasz­tó volt!

A fő­nök tö­rök­ülés­ben gug­golt, mel­let­te Gri­son. Előt­tük fe­küdt két pig­me­u­si és By­rel… Hol­tan!… Agyon­lőt­tem őket!

El tu­dod kép­zel­ni, mit érez­tem?… ká­bí­tó ital düh­ro­ha­má­ban lö­völ­döz­ni kezd­tem, és meg­lőt­tem két benn­szü­löt­tet meg egy eu­ró­pa­it. A ki­lőtt re­vol­ve­rem ott fe­küdt mel­let­tem.

El­hall­ga­tott, és li­heg­ve bá­mult maga elé. Két pi­masz hi­é­na egé­szen kö­zel osont hoz­zá­juk, és né­hány lé­pés­nyi­re előt­tük le­ül­tek, mint­ha ők is hall­gat­nák az el­be­szé­lést. Ga­lamb egy ho­mok­kö­vet vá­gott fe­lé­jük, mire a két ál­lat re­kedt vak­kan­tás­sal el­fu­tott a si­va­tag­ba.

– Itt kez­dő­dött min­den – foly­tat­ta Kö­lyök. – Ké­sőbb Lap­ro­ter el­ol­doz­ta a ke­ze­met. Bor­zal­mas fő­fá­já­som volt. Dél­fe­lé járt az idő. A törzs­fő­nök moz­du­lat­la­nul ült, nem szólt sem­mit. Il­lom­or­nak hív­ták. Ez is a fü­lem­ben ma­radt, mert olyan fur­csa név: Il­lom­or… Gri­son be­szélt vele, azt mond­ta, hogy föl­del­je el a ha­lot­ta­kat. Il­lom­or nem fe­lelt. Csak ült, a láb­uj­ja­it pisz­kál­ta, és maga elé bá­mult. Lor­sa­koff azt mond­ta, rossz jel. Ha a fő­nök nem szól, ak­kor fo­ga­dal­mat tett. Nagy fo­ga­dal­mak után sok­szor he­te­kig hall­gat a benn­szü­lött, és ilyen­kor nem le­het tud­ni, hogy mi­lyen fo­ga­dal­mat tett. Eset­leg csak el­buj­do­sik né­hány hó­nap­ra az ős­er­dő­be, de az is le­het, hogy va­la­mennyi­ün­ket le­ölet, mi­előtt to­vább­me­gyünk…

Le­fény­ké­pez­ték a ha­lot­ta­kat. Az­u­tán jegy­ző­köny­vet vett fel. Eb­ben az állt, hogy én öl­tem meg ki­vi­má­mor­ban By­relt és a benn­szü­löt­te­ket. Gri­son és La­por­ter alá­ír­ta. Lor­sa­koff elém tet­te a pa­pi­rost. Ha nem írom alá, ezt a bí­ró­ság csak sú­lyos­bí­tó kö­rül­mény­nek ve­szi majd. Kü­lön­ben sem volt szán­dé­kom­ban le­ta­gad­ni. És mit ér­tem vol­na vele? Négy ta­nú­val szem­ben?

Alá­ír­tam.

Ez­u­tán Lor­sa­koff azt mond­ta, hogy men­jünk a ta­nár elé. Ta­lán va­la­mi baj érte Rus­selt és dr. Bré­ta­ilt? El­föl­del­tük a ha­lot­ta­kat, az­u­tán út­nak in­dul­tunk.

Be­ha­tol­tunk a dzsun­gel sű­rű­jé­be, a nyo­mu­kon. Ké­sőbb La­por­ter és én pi­hen­tünk. Lor­sa­koff Gri­son­nal elő­re­ment. Egy óra múl­va vissza­tér­tek, és azt mond­ták, hogy men­jünk to­vább, nem ta­lál­ják a nyo­mu­kat. Pe­dig már mé­lyen benn jár­tunk a ti­tok­za­tos Ba­ta­lan­ga föl­dön.

Dél­után rá­akad­tunk Rus­sel te­te­mé­re. Agyon­lőt­ték. La­por­ter, Gri­son és Lor­sa­koff lát­szó­lag két­ség­be­eset­ten ro­han­tak a te­tem­hez.

– Gyil­kos­ság… – mor­mol­ta az orosz.

– És Bré­ta­il? – kér­dez­tem.

– Vagy őt is meg­öl­ték, vagy…

– Vagy?…

Egyik sem fe­lelt. Le­fény­ké­pez­ték a te­te­met.

Né­mán vissza­in­dul­tunk. Nyo­masz­tó és ti­tok­za­tos volt az egész. Út­köz­ben a si­va­tag­ban Gri­son azt mond­ta:

– Maga ször­nyű bűnt kö­ve­tett el. Ha nem zár­ják be, ak­kor éle­te vé­gé­ig té­boly­dá­ba ke­rül. Nem aka­rom tönk­re­ten­ni. Lor­sa­koff és La­por­ter is hall­gat­ni fog. A jegy­ző­könyv ma­rad­jon a mi tit­kunk. De cse­ré­be: maga az én em­be­rem lesz. Szük­sé­gem van meg­bíz­ha­tó se­gí­tő­tár­sak­ra. És ma­gá­ban bí­zom. Ha egy­szer el­ve­szí­ti a bi­zal­ma­mat, nyil­vá­nos­ság­ra ke­rül a zse­bem­ből ez a jegy­ző­könyv és a fény­kép! Min­den pil­la­nat­ban az őrül­tek, a fe­gyen­cek vagy a föl­dön­fu­tók sor­sá­ra ítél­he­tem…

– Mit kí­ván tő­lem?

– Még nem tu­dom. Én nem­zet­kö­zi hír­szer­ző va­gyok. Ha szót fo­gad, nem lesz oka pa­nasz­ra.

Ez idő­től fog­va já­ték­szer vol­tam a ke­zé­ben. Gyen­ge jel­le­mű va­gyok, és sú­lyos bű­nöm bi­zo­nyí­té­ka nála van. De kü­lön­ben is… Olyan erős, pa­ran­cso­ló, ha­tal­mas em­ber el­len mit te­het­tem?

Ma­rok­kó­ba, majd Oran­ba men­tünk. Köz­ben ap­ró­don­ként meg­tud­tam sok min­dent. Pél­dá­ul, hogy Gri­son lőt­te agyon Rus­selt. De nem ta­lál­ta nála a ter­vet. Ezt Bré­ta­il ke­rü­lő úton el­vit­te, mert sej­tet­ték, hogy a kí­sé­rők kö­zött el­len­ség van. Rus­sel az­nap haj­nal­ban meg­ta­lál­ta az át­já­rót. De be­teg volt. Ezért sür­get­te Bré­ta­ilt, hogy vág­jon neki az út­nak egye­dül. De más­fe­lé, hogy ne ta­lál­koz­zék ve­lünk. Bré­ta­il Oran­ban vár­ta Rus­selt. He­lyet­te Lor­sa­koff, La­por­ter és Gri­son jött. Bré­ta­ilt is meg­zsa­rol­ták. Úgy mint en­gem. Fény­kép és jegy­ző­könyv a ha­lott Rus­sel­ről. Bré­ta­il ször­nyű gya­nú­ba ke­ve­red­het: meg­öl­te a ta­nárt. Ha az es­küdt­szék fel­men­ti is, a gya­nút sen­ki sem mos­hat­ja le róla. És le­ve­lek­kel is zsa­rol­ták. Rus­sel fe­le­sé­ge és a tit­kár már ré­gen sze­ret­ték egy­mást. Va­la­mi­kor az asszony né­hány le­ve­let írt hoz­zá, ál­lí­tó­lag komp­ro­mit­tá­lók vol­tak, és eze­ket Lor­sa­koff el­lop­ta. Rus­sel­né és Bré­ta­il ször­nyű hely­zet­be ke­rült. En­ge­del­mes­ked­ni­ük kel­lett. Bré­ta­il be­is­mer­te, hogy a terv bir­to­ká­ban van. Azt mond­ta, hogy haj­lan­dó osz­toz­ni az árán, de nem adja ki a ke­zé­ből, csak a vá­sár­ló­nak. Ő akar meg­al­kud­ni. Lor­sa­koff ebbe is be­le­egye­zett, de csak úgy, ha Bré­ta­il min­den lé­pé­sét el­len­őriz­he­ti. La­por­ter meg én mint ina­sok vi­gyáz­tunk a tit­kár­ra a ház­ban. Ha ki­moz­dult, Lor­sa­koff vagy Gri­son ál­lan­dó­an a sar­ká­ban volt.

Bré­ta­il húz­ta, ha­lasz­tot­ta az ügyet. Elő­ször azt mond­ta, hogy ki­dol­goz­za az oda­ve­tett ter­vet, az­u­tán so­ká­ig al­ku­do­zott a ve­vő­vel, akit Gri­son ho­zott. Ké­sőbb fe­le­sé­gül vet­te Rus­sel­nét. A ter­vet nem lát­ta sen­ki. Nem is sej­tet­ték, hogy hol őrzi. Hi­szen egy ős­er­dő­ben he­ve­nyé­szett váz­lat nem va­la­mi ha­tal­mas terv­rajz. Eset­leg csak egy sze­let pa­pír. Le­het, hogy a zse­bé­ben van, de el­dug­hat­ta egy gyu­fa­ska­tu­lyá­ban. A zsa­ro­lók va­ló­ság­gal rá­ta­pad­tak. Egy­re dü­hö­seb­bek let­tek. Dr. Bré­ta­il most már a sze­mük­be ne­ve­tett, ha fel­je­len­tés­sel fe­nye­get­ték. Hi­szen ők is bűn­tár­sak let­tek. Ha si­ke­rül rá­ken­ni Bré­ta­il­ra a vá­dat Rus­sel ha­lá­lá­ért, nem tud­ják sem­mi­vel sem meg­ma­gya­ráz­ni, hogy mi­ért hall­gat­ták el a tu­do­má­suk­ra ju­tott bűn­tényt ennyi ide­ig.

A hely­zet most az volt, hogy köl­csö­nö­sen egy­más nya­kán tar­tot­ták a ke­zü­ket. De aki a má­sik tor­kát össze­szo­rít­ja, az ön­ma­gát meg­fojt­ja. Éj­sza­kán­ként La­por­ter nem­egy­szer ku­tat­ta át a há­zat a tér­kép után, de fo­gal­ma sem volt, hol le­het. Bré­ta­il to­vább­ra is ki­fo­gá­sok­kal húz­ta az időt. Köz­ben fel­tűnt a ház­nál Co­rot ka­pi­tány; ál­ta­lá­ban olyan­kor, ha Bré­ta­il nem volt ott­hon. Úgy lát­szott, hogy az asszonnyal jól ér­tik egy­mást.

Azon a na­pon si­rok­kó volt… Cson­tig saj­gó me­leg szél fújt, a bal dob­hár­tyám ket­tős lük­te­tés­sel do­bolt a ca­ro­tis ér iz­gal­má­tól. Ko­po­nyát re­pesz­tő nyo­más ter­pesz­ke­dett a vá­ros fölé. A szo­bám­ba men­tem, hogy le­dől­jek. Ilyen­kor órá­kig fe­küd­tem az ágyon, és csak a ko­nyak se­gí­tett raj­tam… Fél üveg­gel it­tam ki egy haj­tás­ra, szo­ká­som sze­rint, és vé­gig­dől­tem az ágyon, hogy alud­jam… Egy­szer csak for­ró lett a fe­jem, rán­ga­ni kez­dett a ka­rom… a lá­bam… ki­ál­ta­ni, fel­ug­ra­ni nem tud­tam… Mi ez?…

Mint­ha va­la­mi li­dérc­nyo­má­sos álom­be­li je­le­net ját­szód­na le: nyílt a szek­ré­nyem aj­ta­ja, és ki­lé­pett be­lő­le fél­mez­te­le­nül, át­dö­fött or­ral a tör­pe pig­me­us fő­nök: Il­lom­or!

Ki­ál­ta­ni, üvöl­te­ni akar­tam, mert a ka­rom, lá­bam a tam­tam és a síp rit­mu­sá­ra moz­dult, de csak fe­küd­tem te­he­tet­le­nül, rán­ga­tóz­va és a fő­nök csen­de­sen meg­szó­lalt:

– Ez volt a fo­ga­dal­mam.

Egy pisz­tolyt tett az asz­ta­lom­ra, és rö­vid ir­dei nyel­ven, egy száj­rán­du­lás­sal, mint­ha csak köp­ne, ezt mond­ta:

– No­gad!

Ölj!

– Még lát­tam, amint lán­dzsá­ját emel­get­ve, a tör­pe né­ge­rek hosszú lé­pé­se­i­vel el­megy… Az­u­tán tü­zek lo­bog­tak fel, sí­pok szól­tak, tam­tam hang­zott, és tor­kok­ból fel­szö­kő né­ger da­lok…

Több­re nem em­lék­szem…

Ha­mu­szí­nű arc­cal me­redt maga elé, re­ked­ten a sok be­széd­től és a ré­mü­le­tes em­lék foj­to­ga­tá­sá­tól.

– …Mi­kor ma­gam­hoz tér­tem, meg­kö­töz­ve fe­küd­tem az ágya­mon. Lap­ro­ter vi­zes ru­há­val tö­röl­get­te az ar­co­mat. Sejt­he­ted, mi tör­tént…

– Ne, ne… – mond­ta Ga­lamb iszo­nyod­va… – Ne mondd… Gon­do­lom…

Hall­gat­tak.

…Haj­nal de­ren­gett a si­va­tag fe­lett, és a szál­lon­gó por­szi­por­kák már meg­vil­lan­tak né­hol a fe­hé­res vir­ra­dás­ban.

Kö­lyök lár­va­sze­rű, der­medt arc­cal sut­tog­ta:

– Mind a hár­mat… én… a kivi má­mo­rá­ban. La­por­ter bi­zo­nyá­ra meg­aka­dá­lyoz­hat­ta vol­na.

Fel­har­sant az éb­resz­tő. Fu­tó­lé­pés­ben kel­lett vissza­men­ni a tá­bor­ba…

– A leg­fon­to­sab­bat… – li­heg­te fu­tás köz­ben Kö­lyök. – …még nem mond­tam… La­por­ter kény­sze­rí­tett a lé­gi­ó­ba… Ők el tud­ták in­téz­ni, hogy eh­hez a szá­zad­hoz ke­rül­jek…

– Majd rá­érsz…

– Nem, nem… most kell. La­por­ter akar­ta, hogy be­áll­jak… Aut-Taur­irt­tól utat épí­te­nek… Az el­ve­szett Rus­sel-féle át­já­ró he­lyett a Ba­ta­lan­ga föl­dön… Az egyen­lí­tő ős­er­de­jén át… Le­he­tet­len vál­lal­ko­zás… még­is meg­lesz… szá­zá­val hul­la­nak el az em­be­rek… Ez­zel a szá­zad­dal so­kan van­nak, akik meg akar­ják aka­dá­lyoz­ni… En­gem azért kény­sze­rí­tett La­por­ter és Gri­son…

El­ful­ladt a fu­tás­tól, nem ka­pott le­ve­gőt, de meg­pró­bált be­szél­ni…

– La­por­ter a lé­gi­ó­ban van, és… a neve…

Már nem jött hang a tor­kán, csak fut­ni tu­dott, sí­po­ló tü­dő­vel… De még a ne­vet akar­ta mon­da­ni, és…

Lö­vés dör­dült!

Kö­lyök fu­tás köz­ben egy szal­tó­sze­rű buk­fenc­cel el­te­rült a por­ban, a há­tá­ra gu­rult, és szét­csap­ta a kar­ját. Az­u­tán nem moz­dult, csak a szá­ja sar­kán ki­buggyant a vér…