2

– Bi­zo­nyos vagy ben­ne, hogy el­ju­tunk Aut-Taur­ir­tig? – kér­dez­te Gar­done ka­pi­tány Fin­ley had­nagy­tól gya­kor­lat előtt a sá­tor­ban.

– A fel­sze­re­lés meg­fe­le­lő. El­lát­ták a csa­pa­tot min­den­nel. Saj­nos, az em­ber­anyag rossz.

Gar­done na­gyon szen­ve­dett. Ar­cán a sá­padt, nap­éget­te kre­ol szín sár­ga, egész­ség­te­len ve­gyü­lé­ke ült. Ne­he­zen lé­leg­zett, és pa­ta­kok­ban folyt a ve­rej­ték róla… Pe­dig idá­ig lo­von tet­te meg az utat.

– Az­u­tán – foly­tat­ta Fin­ley had­nagy – fé­lek, hogy nem egy gya­nús alak van itt, kü­lön­le­ges meg­bí­za­tás­sal. Ezt az őrü­le­tes út­épí­tést a dzsun­ge­len át an­gol Gui­ne­á­ig szí­ve­sen meg­aka­dá­lyoz­ná né­hány nagy­ha­ta­lom. Gya­nús, rej­té­lyes ese­tek for­dul­nak elő. Pél­dá­ul a két ti­tok­za­tos lö­vés… Csak az nyug­tat meg, hogy va­ló­szí­nű­leg a fran­cia tit­kos­szol­gá­lat tiszt­jei kö­zül is van­nak itt né­há­nyan.

Gar­done szem­hé­jai fá­rad­tan hu­nyód­tak.

– Mi?… Tisz­tek?… Ugyan! Hol?

– Mit le­het azt tud­ni. Ta­lán a sza­bad­csa­pat­tal, de le­het a lé­gi­o­nis­ták kö­zött is vagy a transz­port­tal…

– Ezek rém­re­gé­nyek! Fran­cia tiszt nem áll be köz­le­gény­nek, nem, nem hagy­ja ver­ni ma­gát mint rab a go­u­mi­er-ktől… Ilyes­mi le­he­tet­len.

A had­nagy mo­soly­gott.

– Hogy mennyi­re le­het, azt bi­zo­nyít­ja Po­is­son ka­pi­tány ese­te, aki ta­valy még Ain-Szef­rá­ban volt pa­rancs­nok. Egy évig szol­gált Yves őr­nagy mint köz­le­gény, hogy meg­tud­ja a lá­za­dás iga­zi okát. Je­len­té­se után Po­is­sont nyug­dí­jaz­ták. Két had­na­gyot, akik ál­lan­dó­an va­dász­gat­tak, és az őr­mes­ter­re bíz­ták a szol­gá­la­tot, ki­dob­tak Szu­dán­ba.

– Én nem len­nék ilyes­mi­re ké­pes…

Na­gyot só­haj­tott, és egy vi­zes ken­dőt bo­rí­tott az ar­cá­ra.

A tá­bor élénk nyüzs­gé­sén lát­szott, hogy ez az utol­só pár óra vo­nu­lás előtt. Min­den­ki el­ké­szült a bi­zony­ta­lan ide­ig tar­tó me­ne­te­lés­re. Akik­től el­von­ták a fél víz­ada­got, azok utol­já­ra még it­tak egy jót. Ezek közé tar­to­zott Ga­lamb is. A jó­ked­vét is­mét vissza­nyer­te. Az ő ke­dé­lyén az sem fo­gott, hogy szé­del­gett a sa­ját sza­gá­tól a nya­ká­ra ön­tött kmir­ha mi­att.

Egy­szer csak a bar­na­bő­rű, ősz ba­ju­szú ara­bot pil­lan­tot­ta meg, aki Murzuk­ban jó­solt. Nini! Hát ez hogy ke­rült ide?!

– Hal­ló! Öreg va­rázs­ló! Maga au­tó­bu­szon jött?!

– Én a sza­bad har­co­sok­kal va­gyok, rumi úr – mond­ta a va­rázs­ló. – Me­gyek ve­le­tek min­den­ho­vá.

– Na­gyon okos, leg­alább nem unat­kozunk. De hol hagy­tad a kis kacs­ka­rin­gós ba­rá­to­dat?

– Kép­zeld, uram, el­lop­ták. Hal­lot­tál még ilyet?

– Mi­ért ne? A vad­nyu­ga­ton lo­vat lop­nak, a Sza­ha­rá­ban vi­pe­rát. Egész ked­ves kis ál­lat.

– Én ag­gó­dom – csó­vál­ta a fe­jét a va­rázs­ló –, sok gaz­sá­got kö­vet­tek már el kí­gyó­val. Aki­nek szar­vas­vi­pe­rá­ja van, az bár­kit meg­öl­het. Elég, ha el­lop­ja az in­gét…

Ga­lamb­nak tát­va ma­radt a szá­ja:

– Mi … Mi ez már megint… In­gét? Mit mon­dasz?

– Ha va­la­kit itt meg akar­nak ölni, ak­kor az il­le­tő vi­selt in­gét be­tö­mik egy zsák­ba, amely­ben vi­pe­ra van. A kí­gyó­nak nem ad­nak enni, döf­kö­dik a zsá­kot, szó­val kí­noz­zák az ál­la­tot. Az­u­tán éj­jel, kö­zel ah­hoz a hely­hez, ahol az ing tu­laj­do­no­sa van, ki­bo­csát­ják a kí­gyót. A vi­pe­ra száz em­ber kö­zül is azt fog­ja meg­mar­ni, aki­nek az inge a zsák­já­ban volt.

– Mi? Nem rossz…

– Ez év­szá­za­dos mód­ja a gyil­ko­lás­nak, min­den­ki is­me­ri er­re­fe­lé, és egy úr azt mond­ta, hogy… messze In­di­á­ban is csi­nál­ják… Szál­em…

Az arab mé­lyen meg­ha­jolt, az­u­tán el­ve­gyült a nyüzs­gés­ben.

Hopp!

Per­sze! Már tud­ja, hol lát­ta. A meg­haj­lás… Meg­van!

A la­káj!

Az Ave­nue Mag­en­tán, dok­tor Bré­ta­il vil­lá­ja előtt, mi­kor azt a női szel­le­met, ak­kor lát­ta elő­ször… A nő a vil­la hát­só ka­pu­ján csen­ge­tett, és a la­káj eresz­tet­te be. Ez volt! Hi­szen ez csak be­má­zol­ta ma­gát. Ez fe­hér em­ber! Hal­ló! No, meg­állj, te bü­dös film­szí­nész!… Mer­re van… Nem lát­tak, ké­rem, egy kí­gyó­bű­vö­lőt, aki bar­ná­ra van fest­ve, de la­káj… Mar­ha maga!… Hal­ló… Nézd csak, hát hová tűnt!… Meg kell fog­ni! Ez tud va­la­mit a kí­sér­tet­ről, aki mos­ta­ná­ban is sű­rűn meg­je­le­nik előt­te, de csak ál­má­ban, és na­gyon kel­le­me­sen vi­sel­ke­dik… Hé!…

De hi­á­ba ke­res­te. Az ál­ara­bot mint­ha a föld nyel­te vol­na el. Sen­ki sem tu­dott róla, se­hol sem lát­ták…

Az a do­log, amit az ing­ről mon­dott, mar­ha­ság. Neki min­dig ilyen izé­ket me­sél­nek. Egy kí­gyó nem vér­eb. Majd Sher­lock Hol­mes nyo­moz­ni megy, és pó­rá­zon ve­zet egy vi­pe­rát, hogy sza­gol­ja a tet­tes nyo­mát. Min­den­fé­lét be­szél­nek itt egy hi­szé­keny em­ber­nek. Olya­nok, mint a mat­ró­zok, akik ha­lál­ha­jó­ról meg ten­ge­ri kí­gyók­ról re­gél­nek az újon­cok­nak. Még sze­ren­cse, hogy nem esett a fe­jé­re. Va­la­ki el­lop­ta az in­gét, mert bu­kott a szép min­tá­ra.

Ta­ka­ro­dó után min­den­ki le­fe­küdt, mert tud­ták, hogy más­nap men­nek to­vább. Éj­fél­táj­ban iszo­nyú or­dí­tás ver­te fel a tá­bort. Né­gyen alud­tak egy sá­tor­ban, kö­zöt­tük Ga­lamb is. Egy Kra­martz nevű köz­le­gény ro­hant ki üvölt­ve… Szar­vas­vi­pe­ra ha­rap­ta meg, és olyan mé­lyen mart bele a ka­to­na fel­ső­kar­já­ba, hogy nem bír­ta vissza­rán­ta­ni a fo­gát. Csak kint a sá­tor előtt hul­lott le róla, és nyolc pus­ka­tus csa­pott egy­szer­re a hül­lő­re.

A sze­ren­csét­len Kra­martz né­hány perc múl­va meg­halt. A szar­vas­vi­pe­ra el­len nincs vé­de­ke­zés…

Ga­lamb ijed­ten állt ott. Ami­kor az ál­ta­lá­nos ri­a­da­lom le­csil­la­po­dott, egy tá­vo­li pál­ma alá ült. A töb­bi­ek is­mét vissza­fe­küd­tek. Hol­nap me­ne­tel­ni kell.

Ga­lamb azon­ban kis­sé meg­ren­dült. Nem ér­tet­te tel­je­sen a dol­got, mert hi­szen ha az ő in­gét lop­ták el, ak­kor mi­ért mar­ta meg a vi­pe­ra Kra­mart­zot? Vagy el­rom­lott a kí­gyó szag­lá­sa?… Vég­ered­mény­ben vi­pe­ra is le­het nát­hás… Mi­lyen egy­sze­rű lett vol­na min­den, ha őt mar­ja meg. Most már nem vol­na gond­ja rá, hogy mi­lyen mó­don pat­kol­jon el.

Le­het, hogy Kra­martz ha­lá­lá­nak ő az oka?… De hát ha az ő in­gé­vel vál­tot­ták meg a vi­pe­rát, hogy ke­rült a kí­gyó Kra­martz­hoz? És ki lo­pat­ta el az in­get?… Csak a szel­lem le­he­tett! A nő! A há­rom­szö­gű anya­jeggyel… A si­va­tag szel­le­me… Na, csak ke­rül­jön a sze­me elé…

Va­la­ki meg­érin­tet­te a vál­lát:

– Jó es­tét.

A lo­vag­ló­ru­hás kí­sér­tet állt mel­let­te.