Tizennyolcadik fejezet

1

Már órák óta ha­lott volt. Egé­szen kü­lö­nös mó­don öl­ték meg. Hat vagy nyolc vö­rös pon­tot ta­lál­tak a tes­tén. Hogy ez mi­től szár­ma­zott, azt nem tud­ták meg­ál­la­pí­ta­ni. Csí­pés­nek, hor­zso­lás­nak tűnt fel. Csak a bőr­fe­lü­le­tén lát­szott, mint­ha két uj­jal meg­csíp­ték vol­na né­hány he­lyen. A test pó­ru­sa­in né­hány he­lyen vér szi­vár­gott, egé­szen apró csep­pek­ben, a bő­rön ke­resz­tül.

– Ilyen tü­net­ről ta­nul­tam, de ez nem azo­nos eset – mond­ta az or­vos. – A dél-ame­ri­kai ko­rall­kí­gyó csí­pé­sé­től az ál­do­zat­nak el­zá­ród­nak a fő­erei, és a vér, mi­után fel­gyü­lem­lett az ar­té­ri­á­ban, ki­nyo­mul a pó­ru­so­kon. De ezen az em­be­ren nincs kí­gyó­ma­rás, és nem Dél-Ame­ri­ká­ban va­gyunk. Egy bi­zo­nyos, meg­öl­ték.

Ga­lamb is­mét gya­nún felül állt. Mi­kor ő a sá­tor­ba lé­pett, a Kö­lyök már ré­gen ha­lott volt.

A tisz­tek sö­tét pil­lan­tás­sal mé­re­get­ték Ga­lam­bot. Jól tud­ták, hogy ez a szá­zad fur­csa em­be­re­ket is rej­te­get­het. Fi­gyel­mez­tet­ték őket fent­ről, mi­előtt el­in­dul­tak, hogy a gya­nús egyé­nek­re na­gyon vi­gyáz­za­nak…

– Vas­ra kell ve­ret­ni… – mond­ta Gar­done, mi­kor Fin­ley je­len­tet­te neki az ese­tet. – Ki­hall­gat­juk, és erős fe­de­zet­tel Tim­buk­tu­ba küld­jük, a ha­di­tör­vény­szék­hez.

– Mi­lyen je­len­tés­sel? Hogy a pus­ká­já­val lőt­tek, ami­kor nem volt ott? Meg­öl­tek egy be­te­get, aki­hez lá­to­ga­tó­ba ment?

– Nem kell ügy­vé­des­ked­ni! Ez ka­to­na­ság. Ak­kor már nem küld­het­jük se­ho­vá, ha fel­rob­bant­ja az épü­lő mű­utat vagy a lő­szer­rak­tárt.

– Ha nem ve­szed rossz né­ven, ka­pi­tány úr, er­ről le­be­szél­né­lek. Kér­dezzük ki el­ső­sor­ban az őr­mes­te­rét! A ha­di­tör­vény­szék csak ak­kor te­het vele va­la­mit, ha mó­dot adsz rá, hogy vá­dat emel­jen.

– Csak ne okos­kodj – fe­lel­te Gar­done, mert az erőd kö­zel­sé­ge vissza­ad­ta el­bi­za­ko­dott­sá­gát, és szé­gyell­te, hogy a biz­tos ha­lál tu­da­tá­ban gyen­gé­nek mu­tat­ko­zott.

– Az őr­mes­tert min­den­eset­re meg­hall­ga­tom, az­u­tán majd úgy in­téz­ke­dem, ahogy azt spe­ci­á­lis, ma­ga­sabb ka­to­nai szem­pon­tok pil­la­nat­nyi­lag elő­ír­ják.

Jött Lat­ou­ret.

El­mond­ta, hogy Har­rin­court al­tisz­ti is­ko­lá­ba járt, de szö­kés mi­att meg­von­ták tőle ked­vez­mé­nyes be­osz­tá­sát. A me­ne­te­lést úgy bír­ja, mint aki már járt Af­ri­ká­ban, de ezt ta­gad­ja. Ka­to­nai ma­ga­tar­tá­sa el­len nem es­het ki­fo­gás, leg­fel­jebb egy-egy al­tiszt sé­rel­me­zi, hogy néha „öre­gem”-nek szó­lít­ja őket…

– Na lá­tod!… – mond­ta di­a­dal­ma­san Gar­done. – Az il­le­tő újonc­nak áll be, pe­dig a chef sze­rint nyil­ván­va­ló, hogy járt Af­ri­ká­ban. Ez iga­zol­ja gya­nú­mat. Lat­ou­ret őr­mes­ter! Az il­le­tőt tart­sa szem­mel. Ke­mény szol­gá­la­tot osszon ki rá! Sem­mi baja nem lesz, ha ez a gya­nús fic­kó nem bír­ja a fá­ra­dal­ma­kat… Rom­pez!

Fin­ley hall­ga­tott, és Lat­ou­ret ki­ment.

– Per­sze te más­képp tet­tél vol­na… – mond­ta fö­lé­nye­sen a ka­pi­tány. – Je­gyezd meg, ba­rá­tom, hogy a ka­to­na­ság­nál néha ke­gyet­le­nül elő­vi­gyá­za­tos­nak kell len­ni. Itt a gya­nús ala­kok olyan be­osz­tást kap­nak sor­ban, hogy el­pat­kol­nak. Ilyes­mit vár­tak tő­lem oda­fent, mi­kor meg­bíz­tak a kü­lön­le­ges fel­adat­tal…

Mi­vel Fin­ley még min­dig nem szólt sem­mit, hi­va­ta­lo­sab­ban foly­tat­ta:

– In­téz­kedj, had­nagy úr, hogy ez a ban­da tisz­tes­sé­ge­sen fel­fej­lőd­jék, és ne úgy vo­nul­jon be az erőd­be, mint va­la­mi ci­gány­ka­ra­ván! Mert azt meg kell mon­da­nom, hogy mi­alatt gyen­gél­ked­tem, a rend úgy­szól­ván tel­je­sen fel­bom­lott. Saj­nos nem tu­dok min­den­hol ma­gam ott len­ni…

Fin­ley össze­csap­ta a bo­ká­ját, és ment.

Az őr­mes­ter je­len­tett a sá­tor előtt:

– Négy tí­fusz­gya­núst elő­írás sze­rint hát­ra­ha­gyok, hogy a hely­őr­ség­ből in­téz­ked­je­nek majd el­kü­lö­ní­té­sük­ről.

– Hogy akar­ja hát­ra­hagy­ni őket?

– Bar­dá­val, gyógy­szer­rel és éle­lem­mel. Har­rin­court köz­le­gény fel­ügye­le­te alatt.

Fin­ley te­tő­től tal­pig vé­gig­mér­te az őr­mes­tert, és meg­ve­tő­en mond­ta:

– Sza­bály­sze­rű. Rom­pez!